Crossroads

Saját bőrömön tapasztaltam már, hogy a "Mégis mi baj lehet belőle?" kérdés méltán híres versenyző a híres utolsó mondatok listáján és az elhangzása után a dolgok hajlamosak hajtűkanyart produkálni a rossz irányba. Mégis, megkockáztatom a sors kísértését, szóval... mi baj lehet belőle? Mármint, nézzük a tényeket:
Tény, hogy amikor egy terroristacsoport vagy nem kevésbé baljóslatú alvilági árnyékszervezet (valójában fogalmam sincs, de valamelyik a kettő közül) megtámadta az Oscorp legújabb létesítményét a város külterületén, én magam sem úgy képzeltem a balhé lezárását, hogy némi szuvenírrel távozok onnan.
Tény, hogy eltörtünk ezt-azt (pluszpont, hogy ezek között kivételesen nem szerepelt egyetlen csontom sem), de mielőtt valaki engem vádolna a keletkezett anyagi károkért, feltenném az illetőnek a kérdést, hogy vajon próbálta-e már zárt térben kontrollálni, merre repkedjenek a kilőtt golyók, miközben ő maga elkerülni szeretné őket. Mindjárt nem is hangzik olyan gyerekjátéknak, igaz?
Az is tény, hogy nem terveztem keresztülzuhanni valami fura inkubátoron és összepiszkolni az egyébként is csupán körülményesen mosható pókruhámat. De! Most vizsgáljuk meg mindazt, ami jól sült el:
Elkapni a tetteseket. Pipa!
Kikerülni onnan minél kevesebb sérüléssel. Pipa!
Ha ez a kettő nem volna elég, voltak az összetűzésnek még kellemes velejárói. Mióta dizájnváltáson estem át máshogy érzem magam. Jobban. Nem, ez nem írja le tökéletesen. 110 százalékos vagyok! Tovább járőrözhetek, mint valaha, mert kevésbé fáradok, ha egy bűnöző hátulról kívánna meglepni, hamarabb reagálok, mintsem a kezébe fegyver simulhatna, nemhogy még el is tudja sütni. Apropó, ha már a bűnözésnél tartunk, a ráta markánsan esett vissza a napokban. Meglehet, hogy a panaszok száma megnőtt, de mindenre azért én sem lehetek ráhatással! Ééés a legjobb rész! Már nincs szükségem hálófolyadékra! Még én sem teljesen értem, hogyan lehetséges, de a ruha a saját anyagát veti ki, amint a hálóra gondolok. Az indája erősebb és tartósabb, mint amit én valaha is gyártani tudnék. Mindennemű aggodalom nélkül vethettem hát bele magam a pókoskodásba, főleg úgy, hogy már csak a Harsona portáljára való képkészítés maradt az egyetlen melóm. Ahol, csak megjegyzem, emelést kaptam a héten! Szinte látni lehetett Jameson bajszát életre kelve ugrálni az idegtől, mikor felróttam neki, hogy én vagyok az egyetlen szabadúszója, aki a legminőségibb képeket tud neki szolgáltatni, de egy hírlap főszerkesztőjeként nem tagadhatta az igazat. Hozzátenném, nem úgy, mint a vlogjaiban, vagy mi a csudának nevezi a műsor jellegű, nyomokban féligazságokat tartalmazható videós produktumokat.
Végtére, nekem is összejöhet néha valami, nem?
Oh, kihagytam volna valakit?
Igen, nézhetjük úgy, hogy kerültem egy bizonyos személyt. Se Michellere, se a barátjára, de főleg a kettőre együtt nem akartam gondolni. És úgy véltem, a múltkori incidens után, jobb, ha kap egy kis teret. Még Peterként sem tértem be azóta a kávézóba. Kockázatos lett volna. Most viszont, puszta véletlenségből, természetesen, a környéken járok. Nem azért, mert fájóan hosszú idő telt el egy mosolya nélkül, ennek semmi köze ehhez. Szimplán csak csekklom, hogy minden rendben van-e. Elvégre, ez a dolgom.
Emiatt eshet meg, hogy mikor látom a munkahelyéről hazafelé tartani, egyből szökkenni tudok, mikor lelép a járdáról. Gyorsabban, mint ahogy a pókösztön figyelmeztetne a száguldozóra, annál pedig hatványozottan gyorsabban, mintsem ő észrevenné a vészesen közeledő sportautót. A karomat lengés közben fonom dereka köré, hogy a sebességnek köszönhetően egy laza mozdulattal emeljem el az útról és suhanjak vele tovább, vissza a biztonságot jelentő gyalogútra.
- Ha így folytatod, sosem megyek nyugdíjba. - na nem mintha számomra az ilyesmi annyira opció lenne az életvitelem mellett. De mennyire kínos lenne már, ha csak szótlanul nézném őt, miközben időt hagyok neki, hogy regisztrálhassa, mi is történt.
- Ez a felelőtlen autósok őshazája, amennyiben egy aláírásra pályázol, igazán felesleges ilyen drasztikus módszerrel felkeltened a figyelmemet.
Ó, még mindig a derekán a kezem? Akkor elengedem.
- Enélkül is áll az interjús ajánlat. - teszem hozzá, mert.... miért is? Nem igazán tudom, de ugyanakkor meg... mégis mi baj lehet belőle?

Maga pókember kísért haza, nem is olyan régen... na jó nem is pár napja... de akkor is. Azóta ugyanis semmi érdekes nem történt velem, így kénytelen vagyok ebbe kapaszkodni. Harry szabatkozott, mikor megtudta, hogy mi történt, ezerszer kért bocsánatot, hogy nem jött értem, pedig lehet megelőzhető lett volna az egész trauma, stb... Még venni is akart nekem valamit, amivel tudja jól hogy engem nem lehet lenyűgözni. De annyira annyira jóvá akarta tenni a dolgot, hogy végül be ült velem egy filmre, amit semmi pénzért amúgy nem nézett volna meg. Kicsit szórakoztam is vele, valami nyáladék volt, csak kíváncsi voltam, hogy valóban képes lenne rá. Ezekután minden helyre állt. A kapcsolatunk megy a medrébe, nem visszük túlzásba, de nekem jó így. Kedvelem őt, jól érzem magam vele, és bármit elmondhatok neki. Ecseteltem is neki, hogy Pókember mennyire fantasztikus, lenyűgöző, de őt ez nem nyűgözte le, azóta igyekszem nem szóba hozni. Kissé féltékeny típus, amire csak mostanában jövök rá, hisz eddig nem igazán adtam neki okot rá, egyáltalán.
Szóval unalmas hétköznapok. Azóta az eset óta, viszont többet nézem a híreket, és már egy újság árusnál is törzsvásárló lettem. Ugyanis anyám mindig felhasználja az újság papírját, maximum a vezércikkeket tudtam elolvasni. Pókembert mindig bűnözőnek állítják be, ráadásul már új szerkót is szerzett, ami a köznépben inkább a fekete, a félelmet sugallja. Én se értem mire fel ez a nagy változás, nagyon jele az újságok szerint, és a neten sem volt. Egyszerűen az a legésszerübb magyarázat, hogy így könnyebben beolvad a háttérbe, és a sötétbe, és "Jobban szedi áldozatát". Nevetséges.
Ma hála az égnek korán leváltanak, így még viszonylag korán haza is érek. Harry elutazott szóval jöhet egy tanulós, filmezős hétvége, kukorica fulladással.
Berakom a fülest, majd igyekszem kiválasztani hangulatomhoz illő megfelelő zenét, de hirtelen egy rántást érzek. A szívem majd kiugrik a helyéről, és a tüdőmet tuti, hogy mindjárt kihányom. Mi a franc... majd ismét a lábamon állok, kapkodva szedem ki a fülhallgatót a fülemből, szinte kitépem, miközben kapkodom a levegőt. És akkor veszem észre a száguldó autót.
- Ha így folytatod, sosem halok meg. - nevetek. - Nahát, egy szuperhős a hódolom ? - nem is tudom miért mondom ezt, de persze viccelve, miközben remegő kezeimmel, a zsebembe mélyesztem a telefont.
- Hóhó, kis cserkész... milyen ajánlat? Új szerkó, és belevágunk a közepébe? - emelem fel kérdőn az egyik szemöldököm. Olyan gyorsan történik minden, hogy azt se tudom... mi történik. De valami fura, ő biztos az a pókember ? Lehet óvatosnak kéne lennem...

- Épp a környéken jártam. - csak lazán megvonom a vállamat, mintha valami semleges témával kapcsolatban szólalnék meg, nem pedig valósággal sarokba szorítana a felvetése, miszerint a hódolója volnék. Talán így van, de ezt akkor sem fogja kiszedni belőlem! Egyelőre... meg aztán, nem is volna valami szerencsés, ha bárminemű helyeslő választ adnék, méghozzá egyből két indokom is van erre. Az egyik: minden bizonnyal kényelmetlen helyzetbe hoznám vele, a másik oknak meg ott van a barátja. Nem sokat tudok róla, már azt leszámítva, hogy az ő elmondása szerint eléggé "féltékeny típus". Heh... szeretném én azt látni. Mégis, mit tudna tenni? Csúnyán néz? Hozzám vágja a cipőjét? Lefúj egy flakon Chemotoxszal? Utóbbival azért sikeresen kivívná a barátságtalan oldalamat.
Várjunk... ez meg honnan jött? Nem, nem szabad ilyenre gondolnom.
De tudod, hogy igazad van, nincs ebben semmi szégyellnivaló.
- Miért? Manapság nem így csinálják? Szinte biztos vagyok benne, hogy a kedvenc magazinom "Hogyan bűvöljük el Queens lakosságát" útmutatója sosem csapna be. - feltéve, ha gyűjtenék ilyesmit, de ez mellékes. Ennek kiemelése helyett inkább lepillantok magamra, mikor a szerkót hozza fel.
- Menő, igaz? A magazin előfizetésemhez járt a dizájnváltásos tipp.
Vajon azért hozta fel, mert tetszik neki, vagy azért, mert utálja?
Számít ez?
Számít! Persze, hogy számít!
- És még a horoszkópomnak is igaza lett, mikor azt írta, hogy megújító változás áll be ebben a hónapban. - kár, hogy az asztrológiát humbuknak tartom. Azt se igazán tudnám megmondani, milyen csillagjegy alá tartozhatok. Van köztük pók? Vagy az a kínai? Az élet legnagyobb iróniája lenne.
- Ami azt illeti, még nekem is szokni kell, eléggé... hirtelen jött döntés volt. - így is megfogalmazhatjuk, hogy nem annyira rajtam múlt. De ezt miért is árultam el neki?
Felesleges magyarázkodnod.
Igaz, az én életem, az embereknek inkább hálásnak kellene lenniük azért, amit értük teszek!
- Nem mintha bánnám. - teszem még hozzá gyorsan.
Jó lenne tudni, hogy akkor mégis mi a fenéért érzek bűntudatot az előbbi nyomulás miatt.
Nincs rá okod.
Nincs, azt hiszem, tényleg nincs... igaz?
- Egy fuvart? Vagy inkább megkockáztatod mások féktesztjét? - most rajtam a sor, hogy felemeljem egyik szemöldökömet, függetlenül attól, hogy ezt ő jelen pillanatban nem láthatja.
- Persze, csak akkor ha a barátod nem jön érted, nehogy véletlenül kihúzzam nála a gyufát. - viccelődök vele én is egy sort, de azért a hanglejtésembe költözik némi szarkazmus.
Ugye, milyen jó érzés?

Kissé zavarban vagyok, bár nem tudom ez miért meglepő, hisz mindig zavarban vagyok szuperhős közelében. Nem mintha olyan sűrűn fordulna elő, tulajdonképp ha így vesszük akkor egyre sűrűbben. Csak mosolygok rá, miután a szívrohamom kezd alább hagyni. De komolyan gondolom. Tényleg ha a rablók akkor nem öltek volna meg, "csak" lelki, és tán testi sebeket ejtettek volna rajta, ezt a gázolást szerintem nem éltem volna túl. Tehát már mindenképp az életemet köszönhetem neki.
- Nem lehetek elég hálás neked, köszönöm. - mosolyodom el, de tényleg sokkal komolyabb ez a szín. Már ettől kezd olyan érzésem lenni, mintha nem vele beszélnék, kissé idegen érzés. Mostanában egyre furább vagyok, egyre több különböző érzések kavarodnak bennem, és nem tudom, hogy ez mennyire jó jel. Oké hogy változó korban vagyok, de elég merész dolgok történnek velem. Az a sok dejavú érzés, hogy annyira elbambulok, hogy lelépek a járdáról... kezd veszélyes lenni.
Kissé hunyorogva nézem, bekell valljam koncentrálnom kell, hogy követni tudjam az eszmefuttatását. Megköszörülöm a torkomat, nem igazán tudom hova tenni miről van szó, de igyekszem nem adni önmagam, és udvariatlan lenni.
- Abban biztos vagyok, hogy az elbűvöléssel nincs gond. - legalábbis legútóbb nem volt ezzel. Pusztán a szavaival, a beszédjével, és a hangjával letudott nyugtatni egy traumából egy pillanat alatt.
- Nem rossz, csak más. Kicsit... komorabb, tekintély parancsolóbb, és kevésbé... - hogyan is fogalmazzak kedvesen, és nem bántón. - ... kevésbé barátságosabb. De nekem bejön speciel ez a morbid, emmos stílus. Szeretem a feketét, vidám szín, legalábbis én boldog vagyok tőle... - oké ez az én morbid humorom, amit nem mindenki tud díjazni. Legalábbis ilyenkor Harry falra mászik tőlem. Például mikor elkezdek nézni a Netflixen egy dokumentum filmet, egy sorozatgyilkosról. Ennyi, szeretem a kriminálpszichológiát.
- Hát figyelj a változás jó. Biztos jó okod volt rá, hogy.. kipróbálj valami mást. Mint ... mint nekem a stílus váltás. - vonom meg a vállamat, nem tudom ezzel mennyit segítettem neki. Én sokat változtam egy nyár alatt, újítottam a ruhatáramat, hajam is más lett, többet használok sminket... és ez nálam nagy dolog. Kellett az önbizalmamnak, új életet kezdtem, egy felnőttebbet.
Máshogy beszél, más a stílusa. Sokkal ... magabiztosabb. A legútóbb nagyon félszegen kérdezte meg, hogy haza kísérhet e. Azóta se vágyom a hálóhintára. Más lett és nem tudom így mennyire bízhatok meg benne. És igen Ma tényleg találkozom Harryvel.
- Nem haza megyek... öhm... - de egy-két vakú szinte megvakít hirtelen. Eltakarom a szemem, és emberek kérdései rohamozzák meg pókembert. Ők is arra kíváncsiak, hogy ki ő, hogy ő egy másik pókember e, más arról érdeklődik, hogy miért váltott stílust. Egyre nagyobb tömeg kezd körbe venni minket. Ami nekem egyre kellemetlenebb. Igyekszem kifurakodni a tömegből inkább, ez nekem nem hiányzik. Hirtelen megint ismerős érzés kerít hatalmába.... ugyanígy állnak körbe, ugyan úgy, de a színesebb pókemberrel. De akkor ő felkapott... a fejem fájni kezd, szinte zúgni. Mi volt ez. Tisztában vagyok vele, hogy hiába volt élethű az a kép, ami hirtelen megjelent előttem, nem történt meg... Ekkor egy férfi úgy jön nekem 2 méterével és mit tudómén hány tonnásan, hogy elesek, majd neki áll feljebb... ennyit a mai lovagokról...

Hálálkodására legyintek egyet, mert továbbra sem igazán tudom kezelni az ilyesmit. Tőle pedig hatványozottan nehezebb.
- Ugyan, ezért vagyok. Az a legfontosabb, hogy nem esett bajod. - hiába őszinték a szavak, amik elhagyják a számat, valami egyre erősödő érzés tolakszik előre a kavalkádban.
Hogyne... mert teljesen önzetlen célokból jártál éppen errefelé.
Ignorálom a gondolatot, de még inkább igyekszek figyelmen kívül hagyni annak jogosságát. Lehet, hogy látni akartam, de ez még nem önzőség! Ha nincs az a száguldozó, tudnia sem kellett volna róla, hogy figyelem... jó, ettől nem lesz kevésbé furcsa az egész.
És miért is tagadnád, hogy jó érzés volt újra átkarolni, közel érezni őt magadhoz?
- Ó, vegyem ezt személyes meglátásnak? - eldöntött fejjel fürkészem a vonásait, hogy még a válaszát megelőzve tegyem hozzá az első dolgot, ami eszembe jut:
- Tudod, ha valami régi szuperhős filmben lennénk, erre most felhozhatnám, hogy a hős általában kap egy csókot a lánytól.
Le is nézek szavaim nyomán az ajkaira. Hékás, mégis mit művelek?
Csupán tudod, hogy mit akarsz. Mi ezzel a baj?
De ez nem... én nem...
- Nem mintha ez a jelenlegi helyzetre nézve bármennyire is releváns volna! - rázom meg a fejem gyorsan.
- Nem is tudom, miért hoztam fel... uh, felejtsük el! - felejtés... igen, annál jobbat úgysem tudnék felajánlani, mindegy, mennyire szorul el tőle a torkom.
Nem kell így lennie.
Én döntöttem így! Ő boldogabb így!
Honnan tudod?
A bennem felmerülő kérdés bír tőlem karakteridegen hallgatásra vagy a velem szemben álló okfejtésre a változásról?
Miért tagadod, hogy megnyugtat a bársonyos hangja?
- Persze, nem gáz, érthető, akkor én csak... - lelépek, vagyis, lelépnék, ha egy embergyűrű engedné.
Piócák.
Nem, dehogy... csak kíváncsiak. Ez természetes. Természetes a kérdések zápora.
- Ki vagyok? A szimbólum nem elég árulkodó? - tény, hogy más. Fehér, nagyobb, az egész elülső részt átöleli, de azért ettől még eléggé pók alakja van.
- Másik Pókember? Miért, maga hánnyal találkozott eddig? - én kettővel, tenném hozzá, de a megdöbbenés és az értetlen tekintetek, amiket kapok, így is elegek ahhoz, hogy elnevessem magam.
- Csak húzom az agyát, nyugi! De komolyan, ha találkozna egy másikkal, küldje hozzám, áttárgyalnék vele márkavédelmi kérdésköröket az ügyvédem társaságában. - aki pokolian jó ügyvéd. És mekkorát nézne, ha egy ismeretlen srác, akinek nem is kellene tudnia a számát, felhívná. Nézne. Heh. De visszatérve a stílusváltáshoz...
- Azért, mert a másik szerelésem gallyra ment, amikor lementettem egy macskát a fáról. - várok. Fa... gallyak... magasról tesznek ezek rá.
Sótlan piócák.
Ha a humortalanság nem volna elég, a szívem a következő pillanatban a fülemben kezd dörömbölni.
Mi ez az érzés? Csendesen, csaknem észrevétlenül érkezik, akár egy óvatos látogató. Vagy mint egy besurranó tolvaj.
Lélegzek. De tényleg én veszem a levegőt? Az erek tágulnak, az izmok megfeszülnek, s mégis, ujjaim oly könnyedén siklanak a levegőben. A vakuk kereszttüze sem vakít el eléggé ahhoz, hogy ne tudjam megragadni a fickó ruháját. A súlyát szinte nem is érzem a vállaimban. Mintha csak egy gyereket emelnék a fejem fölé.
Csak egy újabb féreg, aki élvezi, hogy bánthat másokat.
Nézem az arcát. Nézem, de nem őt látom. Mély szempár, tele őrülettel. Egy fölényes vigyor. Egy nevetés. Egy tébolyult kacaj, mi visszaköszön lidérces álmaimban a túlzottan csendes éjszakák burka alatt.
Mi ez az érzés?
Harag. Nem... nem az...
Méreg.

Összevagyok zavarodva, és őszintén szólva kezdek egy kicsit hátrálni is. Fura érzések kavarodnak velem, miközben pókemberrel(?) beszélek. Egyszer magabiztosan beszél, és kissé más hangnembe, mint ez idáig, majd megint az a kicsit szerényebb jópofa változatát mutatja. Most vagy meghasadt Pókember személyisége, vagy ez nem az akivel nemrég beszéltem, csak egy imposztor, aki próbálja utánozni, de néha elfelejti azt, és az igazi énje bukkan elő.
A csók említésére pedig elönt a pír, szinte érzem.
- Nem tudtam, hogy fizetséget vársz ... - jegyzem meg, majd ő maga is igyekszik menteni a helyzetet, amire én eléggé epésen reagálok, és még kissé mérgesen karba font kézzel nézek rá. Nem ez nem lehet az akivel beszéltem, vagy csak ennyire félre ismertem, és akkor fogta vissza magát? Kezdek aggódni, hogy végül igazat írnak róla az újságok. Hiába a mentegetőzése, úgy érzem most van ideje a távozásra, főleg mikor a tömeg körülvesz minket, és a nyamvadt vakuk is megvakítanak. Igyekszem kihátrálni a tömegből, mikor elesek, plusz az a barom is belém köt. Távoli hangként hallom Pókembert, ahogy válaszol eléggé szarkasztikusan a kérdésekre, miközben a "barátom" belém köt. Hirtelen gyorsan történik minden, és a fickó felkenődig a falra...
- Mi a ... - lepődők meg, mint mindenki más... Pókember a nyakánál fogva ragadta meg a nagydarab férfit, és passzírozta a falhoz. Számhoz kapom a kezem ijedtembe. Nagyon félek, hogy pókember olyat tesz, ami nem vall rá... Ez tényleg ő volna? Az emberek fotóznak, és kiabálnak, valaki a rendőrségért. Egy bátor srác oda megy, és igyekszik eltolni pókembert a férfitól, de nem sikerül. Sőt ...repül pár métert. Egyszerűen felelősséget érzek hirtelen, miattam landolt itt, engem kellett megint megmenteni, és a férfi engem lökött fel, aki most felvan passzírozva. Oda megyek kissé bátortalanul, és lassan, mintha egy vadállatot igyekeznék megközelíteni.
- Pókember... - szólítom meg halkan. Az emberek félnek tőle, látszik. Tisztes távolságból közelítették meg, és a távolból már szirénák is hangoznak. Nem akarom, hogy tüzet nyissanak rá, a szívem a torkomba dobog.
- Tedd le kérlek... - már elég közel állok hozzá... mintha megmozdult volna egy pillanatra,... a maszkja ? Sűrűn pislogok, lehet a kontaktlencsém szórakozik.

My memories came back
In the form of someone else

"Pókember..."
Az izmaim beleremegnek egy szóba, mely tompának tetszik, mintha csak folyó ásta mélyből szólna. Az orgánum hullámai, noha távolról érkeznek, mégis elmosnak magukkal, s makacsul kapaszkodnak belém ezer ujjukkal. Lejjebb húznak, kárhoztatva arra, hogy mi elmos magával, legyen piros és kék folyam. Fulladni kezdek, de nem a jelenben, hanem az emlékekben.
- Abba kellene hagynunk a bámulást, mielőtt ijesztővé válna.
- Túl késő! Lúzerek vagytok. - megolvasztott csokoládénak ható íriszek, göndör fürtök, és én csak bámulni tudok. A hang a torkomra forr, olyan, akár  a magma, szavakhoz akarok nyúlni, de égetnek, meg akarom őt szólítani, de legyőz a félelmem.

- De visszatértél. - valóban így lenne? Mosolyodat nézem, de örömömet beárnyékolja kételyem. Hanyagul támaszkodsz az ajtófélfához, míg én azt mérlegelem, pillantásodat meg-e érdemlem. Vajon hányszor okozhatok csalódást, mire elegetek lesz belőlem? Szólni akarok, bár magam sem vagyok biztos abban, pontosan mi peregne le ajkaimról, ha hangszálaim hajlandóak volnának engedelmeskedni.
Csinos vagy!
Sajnálom!
Egy bocsánatkérés vagy épp kérdés, mely régóta nem hagy nyugodni. Ujjaim hideggé válnak, miként zsigereimen úrrá lesz a szorongás. De miért is? Csak el kell hívnom, nem? Nem, valami rossz fog történni, érzem.
Csak csukd be az ajtót, kérlek!
A hotel szétfolyik, valaki szólít... nem látom forrását.

Apró fényvilág társul az esőfüggönyhöz, mint absztrakt szerelmespár, kik kiöltözvén készülnek bálba e viharos éjszakán. Halk kopogással járó, lassú körtáncuk idillinek is tekinthető, csakhogy kiragad a meditatív pillanatból a felismerés: tudom kinek az ablakából vetül narancsfesték az általam oly jól ismert hálómintákra.
Nincs itt keresnivalód!
Rá akarok kiáltani a guggoló alakra, ha épp valami átok nem ültetné szavaimat a párás nyári levegő tollak nélküli szárnyaira, hogy aztán a tolvaj a kimondatlan igazsággal repüljön tova.
Jobb lenne neki nélküled!
Szinte már üvöltök, de a csillagok meg sem rezzennek. Miért? Miért nem hallanak engem?

Víz ostromolja testem, de ez más, mint a kinti világ barátságtalan, durva érintése. Ezek a cseppek nem hagynak hűvös ujjlenyomatot bőrömön, jóllehet ez mit sem változtat azon, mi a felszíni réteg alatt húzódik meg, s szörnyszerű kézként materializálódva kulcsolódik torkom köré. Le akarom fejteni őket onnan, de ujjaim nem érnek idegen kezet, magamnak sulykolni igyekszem, hogy a levegő ritkaságát csupán képzelem.
Jól van ez így?
Szerinted ő ilyet érdemel?
Egyszerre csak azt kívánom, bár zuhannék.
Ne, ne kapjon el Mr. Stark!
Nem érdemes.
Kinyúlok magam elé, de igazából oda sem nézek.
Hálót szőhetnék őfelé, kit talán soha el sem érek.

Látod már mit nyersz a véget nem érő küzdelmeddel? Fájdalmat okozol magadnak, és másoknak is. Gondolod, hogy ilyen hős kell nekik?
Letekintek a kézre, s döbbenten veszem tudomásul a lassacskán visszahúzódó, tintaszínű éjnél is mélyebb feketeséget. Pedig fogadni mernék rá, hogy az előbb, mikor még küzdöttem az éltető oxigénért, nem találtam a szorítás okozóját.
- Nem vagy te más, mint romhalmaz, repedezett üvegpalota, amit a gyermeteg maszkod tart össze.
Megrázom a fejem.
- Ned.
Ökölbe szorul a kezem.
- Michelle.
Lendül a karom.
- ... May.
Nincs célpont, melyet ütésem elérhetne, sem szívemnek kedves, otthoni közeg, miben segélykiáltásomnak volna értelme.

Ez nem igaz!
A te műved!
- Valóban csak az enyém volna?
Felismerem az elmosódás után kitisztuló környezetet, a kávézót, annak felborult székeivel. Ketten már a helység padlóján hevernek, a harmadik illetőnek pedig szemei kerekednek ki. Arcán kósza villanásként suhan át a félreismerhetetlen érzelem: a felismerés, hogy veszített.
- Mit éreztél, amikor Michellehez ért?
Mielőtt elérhetné a bejárati ajtóhoz közeli falat, jobbommal hirtelen kapok utána a levegőben.
- Dühös voltál, igaz?
A torkánál érem először.
Nem! Nem így történt!
- Szét akartad őt tépni azért, amit tett?
Szorítok azon az XXL-es nyakon a markomban.
- És nem először éreztél így.

Cseng a fülem, mintha közvetlenül mellettem detonáció történt volna, dobhártyáimban a múlt visszhangja egy lidérces nevetés áriáját zúgja. Az emlék keretei közül kilépő lökéshullám átmenetileg elcsitítja az érces, károgó hangot, és, akár egy ágy melletti ébresztőóra, bír rá arra, hogy szemeimet kinyitva a valóságot, a jelent befogadjam, mint akibe az univerzum sóhajt józanságot. A falnak szegezett férfi rémült ábrázatát, a vakuzó telefonokat.
Ő nem Norman.
Te attól még méreg vagy a világban. Mindketten azok vagyunk.
- Sajnálom! - nem csak annak szól, akire éppen nézek, hanem mindenkinek körülöttem. És olyanoknak, akik már nem hallhatják. Akiken ez már nem segíthet, ahogy én sem tettem.

Puhán engedem le őt a földre, már-már féltő gyengédséggel.
- Legközelebb azért maga is kipróbálhatná ezt a szót! - próbálom magam összeszedni, visszanyerni korábbi, könnyedebb stílusomat. Viszont aligha tudok szabaduéni attól az érzéstől, hogy nem is olyan rég egy kavargó, obszidián örvénybe tekintettem le, mely rabokként tartott fogva képeket, hogy aztán a massza felöltse gúnyos, fölényes vigyorral rám pillantó arcomat. Párbajunkból, mi a minket körülvevőknek nem tellett többe egyetlen másodpercnél, egyetlen szó dobott utolsó kapaszkodóként mentőövet. Kilőtt hálóm ebben az esszenciában érte el a végcélt.
"Pókember."
Nem, nem a szó rántott fel a mélyből, hanem a hang.
Az ő hangja.

- Bízz bennem, kérlek! - fordulok Michelle felé, mintegy kérlelve, hogy ne vonja meg tőlem azt a vékonyka párkányt, amin fel tudtam húzni magam, s ha nem riad vissza tőlem, óvatosmozdulattal fonom karom dereka köré, közelebb vonva.
- Nem foglak bántani! - súgom a fülébe, hogy érezze, nem tartozik ez másra, nem része egy közönségnek szóló, berögzült fellépésnek.
- Jobb, ha mi most megyünk, ne feledjék, közlekedjenek felelősségteljesen! - azzal már a levegőbe is szökkenek, ügyelve rá, hogy Michellere ne hozzam rá a frászt feleslegesen hosszú hálóhintázással, bár az iménti incidens után nem gondolnám, hogy az fogja a legjobban zavarni.

A helyszínválasztásom nem véletlen, s van egy olyan sanda gyanúm, hogy ezt ő is érezni fogja. Útközben mégsem szólok hozzá, amikor pedig megérkezünk végre a Midtown tetejére, ellépek tőle.
- Ne haragudj az előbbi miatt! - hozzátehetném, hogy fogalmam sincs, mi ütött belém, de hazudnék neki azzal, ha azt mondanám, hogy a leghaloványabb sejtésem nincs arról, mi okozta a kitörést. Idegesen kezdek babrálni az ujjaimmal, és amiatt, mert egyszerre szégyellem magam és vagyok borzasztóan zavarban, el kell fordulnom tőle.
- Biztos kíváncsi vagy, miért pont ide jöttünk. - nem, Peter, tuti egyáltalán nem is gondolt erre, miután egy maszkos lényegében elragadta.

- Tudom, nincs okod hinned nekem, elvégre, azt sem tudod ki vagyok, de... - de ugyanakkor tudod. Vagyis, tudtad.
- Azt hiszem, az iméntinek köze lehet az új szerkóhoz. Nem akarok belegondolni, mi lett volna, ha nem vagy ott. - leszegem a fejem és mélyet kell sóhajtanom ahhoz, hogy folytatni tudjam, mégis, reszketegre sikerül. Félek.
Meggyűlöl majd?
Érdemelsz mást?
- Mi jártunk már itt. Még... korábban. Csak nem emlékezhetsz rá, mert én... - újabb sóhaj. Most sem biztosabb.
- Basszus...
Mégis miként mondhatnám el?
Inkább, irányába fordulva maszkom felé nyúlok. Nagyon remegnek a kezeim.
Ne állíts meg, csak lásd az arcom.

Mert ezerszáz szónál is jobban árulkodik, miként reád nézve szemem felragyog,
Száz kaland, izgalom és mosoly után is: Peter Parker vagyok.

Fura érzésem van. Valamiért folyamatosan dejavu érzés kerít hatalmába. Mostanában egyre többször találkozom pókemberrel, ott van ahol én. Nem rég leis tudtam fotózni végre, és bele is került a portfoliómba. Mikor ma is oda jött hozzám, olyan természetes volt, olyan ismerős. Ráadásul az fura, hogy mennyire barátságos, gondolom mindenkivel az, de mégis olyan érzést kelt az emberbe, mintha tényleg régóta ismernénk egymást, olyan könnyen beszél az emberrel. És képes zavarba jönni, és cseppet sem volt múltkor sem olyan magabiztos, mint amilyennek hisszük a hősöket. Furcsa érzést kelt bennem, mindig a jelenléte. Mondjuk tuti valami bajom van, mert ne csak ő, hanem az a srác is a kávézóból. PP gyerek. De minden gondolatom megszűnik egy pillanatra, mikor Pókember, a már kedvenc szuperhősöm, még egy pólót is vettem... a falhoz szögez valakit. Rendben a csávó bunkó volt, fellökött, és még neki állt feljebb. De ez nem jogosítja fel, ilyet nem csinál a barátságok pókember. Ha még ő az egyáltalán, mert kötve hiszem. Beszélgetésünkkor sem hangzott úgy, mintha ugyan az a pókember lenne, mint a legútóbb. Ez ijesztőbb, de mégis oda megyek, veszem a bátorságot és közelebb megyek, majd arra kérem, hogy álljon le. De miért teszek így? Miért gondolom, hogy pont rám hallgat? Egyszerűen ösztönből cselekszem, mintha tényleg ismerném őt. Hosszú, ijesztő percekig nem szól semmit. Mozdulatlanul áll, és mindenki más elhallgat, már a vakuk fénye is. Lélegzet vissza folytva várja mindenki, hogy Pókember bántja e, ezt a fickót.
De elengedi... hosszú, idegőrlő percek után elengedi, én pedig mély levegőt, veszek. A férfi, mint egy riadt kisgyerek elrohan. Az emberek, megint mozgolódni kezdenek, de már nem kérdeznek, nem mennem közelebb hozzá. Félnek tőle.

Majd oda áll hozzám, és arra kér, hogy bízzak benne. Őszintén szólva megmerevedtem, amikor megéreztem jelenlétét, és megérinti a derekamat. Konkrétan kővé fagyok meg se tudok, azaz meg se merek moccanni.
- Én figyelj, én...- mire kinyögnék valami értelmes dolgot, máris a levegőben találom magunkat. Miaa jóóóóó egyszerűen felsikítok mikor erős húzást érzek felfele, majd azért eszembe jut, hogy tériszonyos vagyok, így a további sikítás elmarad ugyan, de kétségbe esetten igyekszem kapaszkodni ahol, és ahogy csak érem.
- Szerintem elég távol vagyunk... - a szívrohamtól, és a torkomba doboló minden szervemtől egyszerre eszembe se jut, hogy tulajdonképpen mit akarhat, pont tőlem pókember. Senkibbnél is senkibb vagyok, szóval nem értem miért viselkedik úgy velem, mintha ismerne. NEM biztos nem Harry pókember. Nem akarok bunkó lenni, de a test felépítés alapján biztos nem Nedaz.

Mikor végre letesz, küszködök a hányingerrel, és igyekszem magam összeszedni, sűrű levegővételek kíséretében. Valamiért a régi gimim tetején vagyunk. Tudom, hogy valakivel, vagyis Ned-el sokszor fellógtunk ide lógni egy kicsit.
- De haragszom, majdnem éleszthettél újra... de nem értem.. - sóhajtok, majd ő is megjegyzi, hogy biztos kíváncsi vagyok, hogy miért itt kötöttünk ki. - Hát igen, kíváncsi vagyok, és hogy miért hoztál engem magaddal. Figyelj, én tényleg hálás vagyok neked, hogy ennyiszer megmentettél... - kezdek kétségbe esetten hadarni, hisz azért eléggé ijesztő a helyzet. DE mégis, ahogy megnyugszik a szívem, nem vagyok megijedve.
Egyszerűen nem értem miről beszél, össze vagyok zavarodva, és ahogy beszél, a hang.. egyszerűen zúgni kezd a fejem. Egy kép villan fel előttem hirtelen, de nem tudom beazonosítani, mert a fejem már nem csak zúg, hanem fáj is.
- Miért ... miért beszélsz úgy velem, mintha te ismernél engem? Miért bíznál meg bennem, hogy mindezt elmond? Miért én?- törnek fel belőlem a kérdések. De nem hinném, hogy bármelyik ismerősöm is pókember lenne, nem illik senki testalkatához, és körülbelül ennyi is az ismeretségi köröm. Nincs túl sok barátom, így nem is tudok variálni, hogy vajon ki lehet a maszk mögött. A fejem, fáj, homályos képek... nem csak én és Ned voltunk már itt.. egy nevetés, egy... Kezdek ingerült lenni, nem tetszik ez az egész nekem.
- Miről beszélsz? Mi az hogy jártunk itt korábban, csak nem emlékszem rá? Mi folyik itt ? – most már ideges vagyok, a fejfájás, és a szitu, ingerültté tesz , és ez látszik is rajtam.
- Mit, mit csinálsz? - leakarja venni a maszkot. Gyorsan, minél szorosabban behunyom a szememet, majd el is fordulok. - Ne, nem kell megmutatnod, hogy ki vagy. Nem hiába rejted el magad, és ezt tiszteletben tartom... - mégis mi a franc történik itt? Miért gyűlnek könnyek a szemembe ? - Különben is, izgalmasabb magam kiderítenem, hogy kit rejt az álarc.- mondom, kissé lazábban, és igyekszem nyelni könnyeimet, hogy ne lássa ha megfordulok. - Ha a ruha a gond, miért nem veszed le? És miért gondolod hogy azzal van a gond? - kérdezem őszinte érdeklődéssel, és mindig nem fordulok meg, csak mereven állok neki háttal, és a biztonság kedvéért csukott szemmel.

Ain't too big a man to say
I'm afraid of losing you...

Várok. Figyelek. Hallgatok.
Rabbanások rázzák a világot.
De tényleg azok lennének?
Vagy az elmém rendeli alá magát szívem lüktetésének?
Nem merek megszólalni. Ahhoz félek. Csak ahhoz van erőm, hogy mellkasom emelkedésének ritmusát megpróbáljam szabályozni, és úgy fogadni hadarását, a levegőben szinte tapinthatóan növekvő feszültségét, mintha gracilis szobrocskát tartanék, mely milliárdnyi arany szemcséből szilárdult egységes üveggé. Kérdései zápora, kételyének záloga, gyengéd unszolással bír rá, hogy az időben repítsen tova.
Egy hídon állunk, Prágában, mai szemmel már, akkor minden egyszerűnek tűnt. De tudom, nem nyúlhatok vissza, s a szobor is egyszercsak porrá gyengül majd, egykor gyönyörű szerkezetének tenyerem lesz a sírja.
- Azért, mert ismerlek. - banálisnak hathat szimplicitása miatt a kijelentés, de izmaim megfeszülésének ellenére, ennyit tudok kipréselni magamból. Fáj. Mert úgy érzem, neki árt. S ezzel magamat ölöm meg, mindig csak egy kicsit. Újra. Majd újra. Mégis, nincs ahhoz fogható halál, mint a pillanat, mikor elfordul tőlem. Zuhanok, és esésemben egy dolog állít meg csupán, egy jeges érintésű lasszó, óceán mélységű éjben éjfekete koporsó.
Mindazok ellenére, amit értük tettél, előbb-utóbb meggyűlölnek.
Tudom.
És ez minden, amit érdemelsz.
Tudom!
Megéri?
Jót tenni mindig megéri.
Most jót teszel?
Kezem emelkedik, de megtorpan a köztünk lévő láthatatlan, s mégis, szilárdnak tetsző közegben, mielőtt vállához... válladhoz... érhetnék. Ujjaim reszketnek, közelségük miatt talán érződik is tenyerem hője. Mi akar ez lenni? Hangtalan börtönre ítélt kérés. De minek szól? Pillantásáért vagy bocsánatáért esedezek?
Szánalmas. Gyáva.
Az igazság súlyától zuhan le tehetetlen kezem a kettőnk között húzódó mérföldnyi, légüres térbe.
- Figyelj, ez most ijesztő lesz, és sok is egyszerre, de tudom, mennyire bizalmatlan vagy, ahogy azt is, nem fogsz nekem hinni, hacsak nincs rá nyomós indokod. Szóval... - még egy robbanás. Én lélegzek vagy a ruha teszi helyettem? Semmi baj, gondterhelt szuszogásom szele felkaphatja majd hamvaimat, ha már saját lángjaim martalékává lettem.
- A neved Michelle Jones, de a barátaid csak MJ-nek szólítanak. Jobban preferálod ezt, mert így megtarthatod magadnak, hogy van egy harmadik neved is. A Watsont nem használod, mert édesapád magatokra hagyott, azóta pedig nem szívesen beszélsz róla. - nyilván ez még önmagában semmit sem kell bizonyítson, elvégre, ha az ember nyomoz valaki után, az ehhez hasonló infókra könnyedén rátalálhat.
- A szobád falán van egy kép egy kalapos srácról, az ő neve Ned Leeds, Csillagok háborúja rajongó, akit kényelmetlenül érint, ha Edwardnak szólítják, szereti a hawaii pizzát, igazi informatikai zseni, olyannyira, hogy jelenleg mérnökinformatikát hallgat az MIT-n. A fotó egyébként az őszi bál estéjén készült, mikor még másodikos gimisek voltatok itt, a Midtownban. - igen, ezt már azért nehezebben ássa elő valaki puszta internetes kutakodással.
- Ami téged illet, még az őszi bál hetén megválasztottak a tudományos tízpróba csoport csapatkapitányának, neked köszönhetően nyert a szakkör a nemzeti forduló döntőjében, Washingtonban. Mégsem a reáltárgyak a legnagyobb szerelmeid, hanem az irodalom és a költészet. Rendkívül jól rajzolsz, számtalanszor végigolvastad már Somersettől az Örök szolgaságot, imádod a bűnügyekkel foglalkozó dokumentumfilmeket és ki nem állhatod a tömegeket. Az iskolában is inkább az ijesztően intelligens külső szemlélő szerepét öltötted magadra, mert így könnyedén megfigyelhettél másokat.
Elhallgatok. Félrenézek. Várok.
Várok, de mire?
Arra, hogy egyedül maradj.
Mint te?
- Egy laborban szedtem össze, véletlenül. A képességeimet felturbózza, de... mintha érezném őt. A haragot, ami idegen.
A világodat érzed elpusztulni.
Kétségtelen.
Talán egyedül maradok, hazaút nélkül.
Végleg.
Végleg...

A broken heart is all that's left
I'm still fixing all the cracks
Lost a couple of pieces when
I carried it, carried it, carried it home

Nem akarok itt lenni, és mégis. Nem értem mi történik, nem értem pókembernek mi a baja. Lehet tényleg igaz, amit JJJ mond, és csak egy futó bolond? Az biztos, hogy miért a fekete ruhája van, nagyon megváltozott. Én pedig nem tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel, mégis mit kezdjek én ezzel a helyzettel? Pókember megfogott, felhozott a volt sulim tetejére, és összevissza beszél nekem, arról hogy ismer, hogy ismerjük egymást. Sőt, jártunk már itt a tetőn. De nem jártam itt senkivel, csak Ned-el, mikor nyugalmat akartunk, vagy egyedül jöttem fel ide olvasni, mikor meguntam az emberek leselkedését. Na jó ez betegen hangzott. Meg vagyok rémülve, ijesztő a helyzet, és nem tudom mit tegyek. De egyben kíváncsi is vagyok, és a belső nőm, azt sugallja, hogy ne menjek. Maradjak. Segíteni akarok pókembernek, főleg ha ő tényleg ő. De, amikor leakarja venni a maszkot, elfordulok, becsukom a szemem, és nem nyitom ki. Annyi mindent mond, és én legszívesebben megfordulnék, és ... akarom tudni ki ő, és a szemébe nézzek, hogy miért játszadozik velem. Könnyek szöknek a szemembe, de miért? Miért sírok?
- Te... leselkedsz utánam ? - kérdezem a legészszerűbbet. Pókember a hódolom? Hát nem is tudom mit szóljak. Ez nem beteges?
Aztán még többet mond, és még többet. A könnyek pedig csak potyognak, ami nem én vagyok. Én nem sírok, én nem szoktam sírni. Utoljára... bevillan egy kép, megijedek. Azzal a lendülettel megfordulok, és nem vettem le a maszkot.
- Honnan tudsz ennyi mindent róla? - kérdezem kissé harciasan, és kissé túl buzgón is törlöm le a szemem. - Nem kérdezem még egyszer, vagy elmegyek. Nem ismerlek. Biztos nem, mert nincsenek barátaim, sem ismerőseim, a háztetőn nem voltunk ketten együtt, mert az egyetlen egy barátommal voltam itt. A szobámba még Ned sem járt, szóval mégis... - mély levegőket veszek, kifogyott a szusz. Legszívesebben megütném, de mire mennék vele? Eltörném a kezem, ez nem opció. De a harag, és a fejfájás, amit ez az egész okoz. Az a kép, az a hirtelen felvillanó kép egy arcról. Jesszusom. Ez összefügg... TUDOM ki pókember. A szám is tátva marad meglepetésembe. Semmi kétség, hogy kitaláltam... ÉN találtam ki, legalábbis biztos vagyok benne úgy 67%.
Nyitnám a számat, majd választ add a ruhás kérdésemre is. Tehát: Bajban van. Bátorságot veszek, majd oda sétálok hozzá közelebb.
- Ha hangokat hallasz, az rég nem jó. - elsütném, hogy még a Roxfortban sem, de úgy érzem ez nem ide illő poén lenne.
- Figyelj ide... le kell venned. Nem tesz jót neked. Láttad... láttad oda lent mit műveltél. A beszéded is más volt. Bármi is ez, nincs jó hatással rád. Kérlek. - mondom neki óvatosan, megközelítve, mint egy állatot, mint egy vadállatot. Nem tudom mennyire igaz, az hogy a ruhájának önálló élete van, de nem akarom felbosszantani, ha ez igaz volna. Úgy döntök, amíg ő nem akarja leleplezni magát újra, addig nem kérdezek rá. Mert tudom, hogy a kávézóba szokott járni..
Egyszerűen annyi minden történik, egyszerre ráadásul több különböző dolog, hogy a fej fájásommal egyetembe igencsak kellemetlen lett a helyzet. Azt hiszem tudom ki ő, de akkor is honnan tudna ennyi mindent rólam? Akkor is ezek szerint utánam járkált. A szívem majd kiugrik a helyéről, a gyomrom szinte mogyorónyira zsugorodott. Félek, haragszom, és dúl bennem a kíváncsiság, és egyben segíteni akarok neki. Hogy érezhet ennyit egy ember egyszerre? Szétrobbanok, olyan, mintha egy bizarr álom fogságában lennék... csak a kérdés az, hogy fel akarok e kellni?

What if I could erase the past
before the damage was done...

Az elengedés gondolata kitartó nyári záporként tudatom fraktális üvegtábláit ostromolja, de tartózkodok attól, hogy ezt az ablakot szélesebbre tárjam aprócska résnél. Mégis, ahogy kitekintek rajta a szürke, egybefüggő fellegek által lakott tájra, óhatatlanul is kételyeim támadnak. Ideje volna végleg lezárnom ezt a fejezetet? Elvégre, jobban megnézve, aligha maradt bármi abból, amit mondjuk egy esztendővel ezelőtt még a mindennapjaim részének mondhattam. A családom, a barátaim... még a sulis évkönyben sem vagyok már benne. Pókembernek lenni is merőben mást jelent, mint mikor egykor elkezdtem, egy másik életben.
Ahogy egy bölcs ember mondta: "Minden kezdet tiszta, izgalmas. Aztán jönnek a hibák, és a kompromisszumok."
Sosem kívántam azt, hogy mások igyák meg a levét az én rossz döntéseimnek, ennek ellenére úgy fest, bárhogyan is szeretném megakadályozni, bármennyire igyekszek, lépten-nyomon ez történik. Mindig a szeretteimnek kell megfizetniük.
- Nem. Csak ismerlek. Vagyis... ismertük egymást... máskor. - muszáj mérlegelnem, mennyit osszak még vele, nem akarom, hogy az információ mennyisége lavinaként temesse maga alá, ahogy az sem fair a részemről, hogy elvárom tőle, mindezt eméssze meg pillanatok alatt.
Mások tönkretételében úgyis jó vagy.
Sajnálatos módon, nincs is benne mit tagadni.
Viszont a benne lévő, védelmező tűz fellobbanását látva lángcsóváinak fénye egy leheletnyi felszabadulás erejéig elűzi a borút. Megmelengeti a lelkem, hogy ők ennyire kitartanak egymás mellett, megnyugtató balzsam a bűntudattól sajgóan lüktető szívre. Mindent azért mégsem tettem tönkre.
Tarts ki, csupán idő kérdése!
- Barátok vagyunk. Voltunk. - ki kell javítanom magam, mindegy, mennyire tép szét belülről.
- Mindhárman. - teszem még hozzá, tudomást sem véve a további szakadás hangjairól. Repedezik az üveg, s a réseken befolyik az eső. Tudom, nem kerülhetem el áztató jellegüket, csak azzal nem vagyok tisztában, hosszú folyamat lesz-e vajon a fulladás.
- Még a varázsvilágban sem. - szalad ki belőlem szinte csuklóból egy bólintás kíséretében.
- De nem olyan hangok ezek, mintha párszaszájúként egy baziliszkusszal társalognék. Mégcsak, nem is annyira hangok, mint inkább... érzések. Erősek. Negatívak. Mintha egyfolytában dühös lennék, mégsem az enyém a harag, amit érzek.
Beismerem, ezzel a leírással sem megnyugtatóbb az összkép, ugyanis két lehetőséget vázol fel:
A) Kezdek becsavarodni, és akkor aztán teljesülhet Jameson édes álma egy tébolyult, közveszélyes Pókemberről.
B) Ez a fekete akármi kezd lassanként felemészteni.... ééés teljesülhet Jameson édes álma egy tébolyult, közveszélyes Pókemberről.
Gyönyörűséges kilátások. Alig várom, hogy egy gumiszoba ajtaján az álljon: Vigyázat! Harapós arachnid!
- Tartok tőle, hogy ez komplikáltabb ennél. Egy laborban tapadt rám. Szó szerint. - akármilyen sután hangzik.
De demonstráció gyanánt meghúzom az anyagot a kesztyű résznél, mintha csak levetni akarnám, de az ében matéria csak nyúlik, majd mikor elengedem, visszanyeri eredeti alakját a testemhez idomulva.
- Nem tudom, hol tehettek rá szert az agyasok, de biztos vagyok benne, hogy ez nem Osborn találmánya. - nevezzük zsigeri megérzésnek.
Aztán, ő közelít, és bármennyire is vágyok erra a közelségre, én az ő mozdulatával egyidőben hátrébb lépek, kezeimet tartva ki felé, hogy a kartávolságot jelezzem.
- Ne! Nem jó ötlet! Nem akarlak bántani. Mármint, ennél jobban. - mert láthatóan már sikerült megtennem.
- Leviszlek innen, de utána jobb, ha távol maradsz tőlem, és én is mindenkitől. Legalább addig, amíg rá nem jövök, mit kezdjek ezzel. - alapból ostoba ötlet volt ennyit használni a ruhát, amiről alig tudtam valamit. Már, ha ruha egyáltalán.
Aztán, kezemet megfordítom, hogy nyitott tenyérrel felfelé nézzen, felé nyújtva. Tiszteletben tartom, ha inkább a lépcsőt használná a PókLift szolgáltatás helyett és egy újabb megerősítése egyben korábbi bocsánatkérésemnek. Sajnálom, hogy ennyi fejfájást okoztam neked!
És...
... talán egy kicsit búcsú is, egy utolsó érintésbe zárva.

A broken heart is all that's left
I'm still fixing all the cracks
Lost a couple of pieces when
I carried it, carried it, carried it home

Az egész helyzet igencsak szürreális, mintha csak kapargatnám a felszínt, vagy úsznék ki a vízből, ami folyton csak mélyebbre húz. Az igazat megvallva, ha őszinte akarok lenni magamhoz a gimi óta ezt érzem. A sötét űrt, valami, valami nagyon hiányzik az életemből. Próbáltam haverkodni, összejöttem Harryvel, csajosabb a kinézetem, de soha nem az igazi. Tudom valószínűleg velem van a probléma, mindenkinél eljön ez gimi után, hogy mit akar kezdeni magával, de nem azzal van a probléma. Most pedig itt állok a gimi tetején pókemberrel, akivel mostanában egyre többször találkozom. Mintha álmodnék, egy buborékba lennék, és folyamatosan bennem van azaz érzés, hogy ez az egész valahonnan ismerős. Az, hogy beszélek Pókemberrel, mintha nem ez lenne az első alkalom.
Ő is többször elmondja, hogy ismerjük egymást, hogy jártunk itt. Bolondnak tekinteném, és azonnal lemenekülnék a tetőről, ha legbelül nem érezném igaznak. Mély levegőt veszek.
- Akkor miért nem emlékszem? Miért nem emlékszem rád? Miért csak ismerős minden, de még sem tudom, és emlékszem, a dolgokra. - kérdezem, már cseppet se olyan határozottan, inkább kétségbe esetten. Mert kétségbe vagyok esve, fáj a fejem, és fogalmam sincs, hogy mi a fene történik itt. Még az eső elkezdett csöpögni, hát ennyire filmes klisés már nem lehet a helyzet. Nem jellemző rám, de esküszöm legszívesebben hisztiznék, hogy válaszokat akarok.
A Harry Potteres megjegyzésén elnevetem magam, őszintén, de a végén kínosba megy át a nevetés. Nem tudok mit kezdeni a helyzettel, ilyennek soha nem tudtam. Ha az érzelmeim elszabadultak, mindig megfutamodok, és elbújok. De végül megfordulok, erőt veszek magamon, és szembenézek vele, persze csak képletesen, mert a maszk fehérjébe nézek.
Ez a ruha, szóval jól sejtettem köze lehet ahhoz, hogy így viselkedik. Biztos vagyok benne, hogy aki előttem áll az PP, de nem úgy néz ki, hogy most jó ötlet lenne előhoznom a dolgot. Fura, előbb még leakarja leplezni magát előttem, majd távolságot kér. Meg is torpanok, hisz észre se vettem eddig, hogy képes voltam megmozdulni.
- Értem, figyelj, én... - feltartom a kezem, mintha egy vadállatot igyekeznék megközelíteni, hogy nem akarom bántani, barátságos a szándékom. - ... én segítek, mármint ha tudok valamit, tényleg, én ... - Az Osborn néven felszalad a szemöldököm. - ... hogy jön ide Osborn? - suttogok inkább, csoda hogy hallotta. Végül kezét fordítja felém, leakar vinni a tetőről. A gondolatok pedig cikáznak a fejemben. Elkezdtem valamit mondani, és nem tudtam befejezni. Ajkamba harapok, nem akarom túl feszíteni a húrt. Nem szeretnék túltenni a bizalmán. Így megfogom a kezét, és amint magához vonz, picit felsikkantok, főleg mikor levisz a tetőről. Végig deja vum van, annyira ismerős, annyira...
Letesz, ő pedig fejjel lefelé lóg, gondolom itt a búcsú...
- Várj... - szólalok meg hirtelen, mielőtt elmenne. - ... nem tudtam befejezni, amit akartam. - oldalra billentem a fejem, ahogy előttem lóg. - Komolyan mondtam, hogy szeretnék segíteni, ahogy tudok persze. Te is többször megmentettél, nélküled lehet már nem is élnék. Szeretném ezt valahogy meghálálni. - igyekszem azon, hogy minél határozottabb legyen a hangom. Majd a fekete maszk eltávolodik, de csak orrig, én pedig megijedek egy kicsit meghőkölők, és folyamatosan az az ismerős érzés bizserget. Életemben először nem agyalok, csak az ösztöneim, érzelmeim vezérelnek. Egyszerűen előre hajolok, nem gondolkodom, megcsókolom. Mi történik velem?

I'll wait up
until you're home dear

Mielőtt elérné világunk partjait a zabolázatlan özönvíz, a bizonytalanság szülte hullámok áradata, ujjaimat MJ felé kívánom nyújtani, mintegy szigetet szolgáltatva menedékül a rémisztő sodrás elől. Én már ott várom őt, saját kérdéseim, s kétségeim homoktengerében ülve, felnézek rá fáradt mosollyal, hogy végre azt mondhassam: "Nem vagy egyedül". De a puszta kijelentés, a maga nyers valóságában valahogy úgy hangozna: "Hiányoztál!". De megérdemlem, hogy ezt mondhassam? Vagy a mélység, mely oly buzgón elnyelni kíván, szabhat csak rám újra skarlát és égszín ruhát?
- Azért nem emlékszel, mert hoznom kellett egy döntést. A világunk jelenlegi struktúrájának biztonsága múlt azon, hogy mindenki elfelejtse, ki is vagyok valójában. - nem vagyok képes olyan dramatikusan visszaadni a lényeget, mint ahogyan azt Stephen felvázolta, de a sűrítés egykori gimnazistaként még jól megy, ez a képesség elengedhetetlen volt ugyanis a lehető legtömörebb jegyzeteléshez.
- A részletek most nem fontosak, a lényeg az, hogy találtam valakit, aki ért ahhoz, miként őrizze meg a világunk biztonságát, de törölnie kellett egyes emberek emlékét. - úgy, majdnem mindenkiét a bolygón, ezt viszont inkább kihagyom amagyarázatomból, ahogyan azt is, hogy a memóriatörlés mágikus eredetű volt. Stephen Strange publikusan ismert személy, és éppen elég bajba sodortam már ahhoz, hogy ne akarjam őrá visszavezethetővé tenni a történteket. Tekintve a státuszát,  az univerzumunkban (a multiverzumunkban) betöltött szerepét, megérdemel annyit, hogy ne akarjam tovább nehezíteni a dolgát.  
- Osborn? Ó, nem mondtam volna? - felvonom a szemöldökömet, mert fogadni mernék rá, hogy említettem. De lehet, hogy csupán akartam?
- Ez a ruha az ő laboratóriumából származik. Valami szervezett bűnözéssel kapcsolatban álló csoport tönkre akart vágni mindent, amit az új központban találhattak, én közbeléptem és ez a cucc akkor került rám. - magyarázom meg gyorsan, mielőtt félreértené a helyzetet és esetleg úgy gondolná, hogy a milliárdosnak akarok ártani az anyag ellopásával.
Viszont minden joga megvan ahhoz, hogy tartson a társaságomtól, ezért nem akarom tovább feltartani, csak akkor torpanok meg, mikor erre kér.
- Tehetek még vala-
Belém fagy a szó, ahogy lejjebb kerül rajtam a maszk.
- MJ. - olyan rég hívhattalak már így.
Majd, mikor ajkai az enyémekkel találkoznak, kérdés nélkül viszonozom a csókot.
Nem szeretnék mohónak tűnni, de az ő táncának elébe menve nyelvemmel készülök őt simítani, ráírva a valóságot: "Hiányoztál!"
Elvesztem az időérzékemet, s csak azért nem húzom még közelebb magamhoz, mert kénytelen vagyok a hálómohz ragaszkodni. Kénytelen vagyok, pedig a valós hálóm az a nő, aki itt áll velem szemben, s akinek csókja jobban megrészegít, mint bármi más eme világban.
- Többet segítettél, mint gondolnád. - ennyit tudok csupán ajkaira suttogni, mielőtt újabb, hálás csókot lehelnék rájuk. A fekete anyag szinte rezeg rajtam. Gyűlöli az érzést. Gyűlöli, amit irántad táplálok.
- Köszönöm, Michelle Jones-Watson. - te utálhatod ezt a nevet, de én mégis kimondom, mert ez vagy te, és én mindazt szeretem, ami te vagy. Most talán nem tudod, de ez az én vallomásom Neked, az, amit kértél, hogy tartogassak, arra a pillanatra, mikor megtalállak.
- Köszönöm, hogy megmentesz!
Szeretlek érte.
S szeretni is foglak,
ameddig csak élek.

Mindeközben a szívem hevesen dobog, néhol túl hevesen, így mély levegőt kell vennem, hogy valamennyire letudjam nyugtatni magam. Nem is emlékszem arra, hogy mikor voltam utoljára ennyire izgatott, mert ez nem félelem... de pont ez az. Nem emlékszem, és kéne. Tudom, hogy kéne emlékeznem... 
- Tehát ismertelek téged, de olyat tettél, hogy elvesztettem az emlékeimet... - nézek dühösen, de próbálom józan eszem megtartani, és belegondolni abba, hogy talán mindezt nem viccből csinálta. De értelmet nyerne az a sok üres folt, a fotók, melyeken mindig hiányzott valami, a sok kimaradás, hogy erőlködők, mikor homályos foltra emlékszem egyes jelenetekből a nyaralás alkalmával. Őszintén szóval más körülmények között pánik rohamot kapnék, és nevetségesnek tartanám az egészet, de a legszörnyűbb, hogy könnyek szöknek a szemembe, és úgy érzem minden szava igaz. A belsőm nőm, ha úgy tetszik, ezt súgja. 
- A részletek nem fontosak... - morgom magam elé, kissé dühösen. Sejtem ki lehet a maszk alatt, legalábbis nagyon is sejtem ki lehet alatta. Azokat a részleteket megfogom tudni, ha nem ma, akkor utána fogok járni. Remélem nem tévedek, és azaz illető pókember, akire gondolok. Eddig ő figyelt meg engem? Akkor most itt az ideje, hogy vissza nyaljon a fagyi, nemde ? 
Ahogy kimondja az Osborn nevet kiakad a szemem, és még feszültebb leszek. Egyrészt, mert lelkiismeret furdalásom van Harry miatt, hisz itt vagyok egy másik pasival, és arról beszélgetünk, hogy úgy amúgy régen a múltban amire nem emlékszem mi jó barátok voltunk. Bár az is nevetségesen hangzik, hogy nekem volt több barátom is Ned-en kívül. Majd elkezd járni az agyam... Lehet hogy a Harry akivel járok, akár neki is köze lehet ahhoz, ami "megtámadta" pókembert, és nem önmaga? Mégis ezt hogy bírjam ki, hogy ne kérjem számon rajta... bár miért ne akarnám? Csak ügyesen kell, nem? 
Majd felgyorsulnak az események. Már lent is vagyok a tetőről, és épp felajánlom segítségemet, mikor minden érzelmi hullám, hála, és valami olyan emlék érzése, amire nem is emlékszem - már ha ennek van értelme - , arra buzdít, hogy előre hajoljak, és megcsókoljam. A csók ismerős, olyan keservesen ismerős, hogy könnyek szöknek a szemembe, és a szívem összefacsarodik. "Többet segítettél, mint gondolnád."
- Hogy mi? - kérdezem vissza könnyezve, suttogva. Kimondja a teljes nevemet, a szívem megdobban. Nem használom a Watsont, de nem is érdekel. Most nem. Hogy megmentem? Oh még nem, de mindent megfogok tenni, hogy segítsek rajta. Szinte kétségbe esetten nézek utána, mikor felhúzza magát, a pókhálón, majd eltűnik. A kezem azóta is a számon csak most veszem észre. Pislogom magam elé, összetörten, összezavarodva, mintha kezdenék feljönni a vízből, de mindig rajtam van a súly, több súly is. Majd az egyik eszembe jut, hosszan becsukom a szemem szégyen érzetem miatt: Harry.