the future will be wonderful
 
HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share | 
 

 Madripoor - Maria Hill & a Tél Katonája

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
James B. Barnes
Admin
avatar

Play by : Sebastian Stan
: :
Hozzászólások száma : 122
Csatlakozás dátuma : 2017. Apr. 15.
Kor : 99
Tartózkodási hely : on the run
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli


TémanyitásTárgy: Madripoor - Maria Hill & a Tél Katonája   Hétf. Szept. 18 2017, 23:10

Temetetlen múlt: 2005, esős évszak
Operation Paperclip: célja egy gerillabázis elfoglalása. SHIELD-akció.
Az akciót vezeti: Maria Hill, field level 4 SHIELD-ügynök.
Az akcióban részt vesz: 2 SHIELD-ügynök (field level 2, első küldetés), 1 specialista (codename: Shadow)
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
James B. Barnes
Admin
avatar

Play by : Sebastian Stan
: :
Hozzászólások száma : 122
Csatlakozás dátuma : 2017. Apr. 15.
Kor : 99
Tartózkodási hely : on the run
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli


TémanyitásTárgy: Re: Madripoor - Maria Hill & a Tél Katonája   Hétf. Szept. 18 2017, 23:12

*Madripoor. Nem rajongok ezért a városállamért - vagy szigetországért - nem tudom, melyik lenne a találóbb elnevezés. Talán a klíma teszi. Meleg és a páratartalom nem is száz, hanem még magasabb százalékosnak érződik. Ez még akkor is idegesítő lenne, ha nem kellene nulla-huszonnégy órában egész testet takaró ruhadarabokban és a fél arcot elfedő maszkban lenni.
De abban kell lenni. Most különösen. Valamiért kiemelt direktíva, hogy senki de senki nem láthatja a vonásaimat vagy a jellegzetes fém kart, nem hallhatják a hangomat, még a saját egységem tagjai sem. Nem kérdőjelezem meg - nem szokásom, nem engedhetem meg magamnak, hogy bármilyen parancsot megkérdőjelezzek... rég kiirtottak belőlem minden efféle késztetést. Úgyhogy csak bólintok, amikor meghallom az utasítást, máris alkalmazva az irányelvet, s csak magamban fogalmazva meg esetleges kiritkát.
A kényelmetlenség lenne a kisebbik rossz, de ha engem kérdeznének, teljes erőforrás-pazarlás, hogy nem ejthetek ki egy hangos szót annak ellenére, hogy folyékonyan beszélem a helyi nyelveket - nem csak az angolt vagy akár a franciát, amit az ügynökök többsége, hanem a helyi kínai dialektusokat, és még néhány nagyobb ázsiai nyelvet is. Persze, még az is lehetséges, hogy pont ez a lényeg - hogy ne derüljön ki, értem ami körülöttem történik, és így szerezzek fontos információkat. A hülyét tudom adni némán is.
Utoljára ellenőrzöm a felszerelésem. A technikusok már mindent leellenőriztek rajtam, túl vagyunk a törlésen és a programozás korrigálásán is, és kezdem visszanyerni a szokott mozgékonyságomat a hosszú krio-alvás után. Teljes taktikai ruházat - bakancstól hosszúnadrágon át golyóálló mellényig és hosszú ujjú dzsekiig, ezúttal dzsungelhez illő, sötét terepszínekben -, az elmaradhatatlan maszk és még egy sisak is kerül rám. Ezután jöhetnek az apróságok: a zsinórok, töltények és egyéb kiegészítő felszerelés. Végezetül pedig a fegyverek. Nem vagyok rest magamra pakolni egy kisebb hadseregnek elegendő arzenált, hiszen erre vannak a zsebek és övek és tokok, kések dobható és kézbe illő verziókban, pisztolyok a kedvenc márkáimból, aztán a kisebb géppisztolyok, végül a gékarabély és egy kisebb mesterlövészpuska. Végülis egy jól felszerelt gerillabázist kell megtalálnunk és hatástalanítanunk a mondszun-dzsungelben, nem kopogtathatunk meleg levessel és kedves mosolyokkal az ajtajukon. Az aktuális parancsnokom megáll előttem, végigmér, és a miheztartás végett kézháttal lekever egy pofont.
Majdhogynem mosolygok a maszk alatt. Tudom, hogy a parancsnok imádja ezt csinálni, mert a többi katona majd összeszarja magát, hogy átmegyek őrült gyilkológépbe. Semmit sem tudnak. Nem árthatok a parancsnokaimnak. Elbocsátó biccentésére szalutálok, aztán kitrappolok, hogy megkeressem azt a zöldfülű csapatot, akikkel dolgozni fogok. Hogy miért egy csapat kezdőt küldtek ide, fogalmam sincs, de nyilvánvaló, hogy én azért kellek, nehogy a nyápic kis balfékek elcsesszék az egész akciót. A parancsnok szerint a bázis tele van vegyi fegyverekkel, és baromira nem örülnék neki, ha valamelyik tejfelesszájú miatt a rosszfiúknak lenne lehetőségük használni őket. Nem mintha nekem lenne félnivalóm, de a világnak igen.
Amikor belépek a szobába, ahol a többi ügynök készült fel, megtorpanok a döbbenettől. Arról senki nem szólt, hogy a rangidős közöttük egy... nő. Néhány pillanatig rámeredek a fekete hajú, fájóan fiatal alakra, és máris valami fejfájásféle kezd formálódni bennem, aminek nem értem az okát. Nincs bajom úgy általában a női ügynökökkel, de ő valahogy... talán a tartása teszi, vagy nem is tudom...
Nem is számít. Nevetséges. Lerázom magamról a gondolatot. Az ajtófélfán kopogással felhívom magamra a figyelmet, ha eddig nem történt volna meg - amiben nem lenne semmi meglepő, végtére olyan hangtalanul mozgok általában, mint a szellem, aminek a világ gondol -, és egy laza tisztelgéssel jelentkezem a szolgálatra. Részemről indulásra kész vagyok, mint az bizonyára látszik is a rengeteg magamra aggatott fegyverbő és abból a tényből, hogy nagyjából csak a szemeimet nem takarja kevlárl.*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Maria Hill
Hős
avatar

Play by : Cobie Smulders
: :
Hozzászólások száma : 11
Csatlakozás dátuma : 2017. Sep. 18.
Kor : 35
Tartózkodási hely : Nézz hátra...
Csoport :
  • ✯Hero/Hős


TémanyitásTárgy: Re: Madripoor - Maria Hill & a Tél Katonája   Kedd Szept. 19 2017, 10:30

Fury végre meghallgatott. Végre kaptam egy igazi küldetést, ami bár nem közvetlen tőle érkezett, de mégis úgy éreztem, hogy benne volt a keze, hogy nálam landolt.
De végülis nem is számít honnan jött a munka, a lényeg, hogy végre megkaptam az esélyt, hogy bizonyítsak neki és a többi vezetőnek, hogy lássák nem csak biodíszletnek meg helyes testőrnek vagyok jó kormánybiztosok mellé. Madripoor az én nagy lehetőségem.
Az első szippantás a párás, fűszeres levegőből a reptéren és úgy éreztem minden tagom készenáll erre a napra, hogy nincs az a gerillacsoport amelyiket nem tudnám ma felszámolni. Márpedig pont ez volt a küldetésünk. Két társammal, Houstonnal és Ramfielddel azt a feladatot kaptuk, hogy elsősorban hatástalanítsuk vagy szerezzük vissza a kísérleti fegyvereket, amiket valahogy megszereztek a hadseregtől (köszi, Tony Kib*szott Stark, hogy még mindig gyártod azokat a rohadt rakétákat), és ha lehet számoljuk fel a bandát, tehát pusztítsuk el a fegyverraktárukat, robbantsuk fel a főhadiszállásuk vagy akármi, hiszen azon dolgoznak hogy polgárháborút robbantsanak ki Madripoor két része, Hightown és Lowtown között. Emellett pedig egyértelmű, hogy nem az lenne a céljuk a háborúval sem, hogy mindenki egyenlően gazdag legyen a városban, inkább az, hogy a megszerzett javakat még több fegyverre és még több erőszakra fordítsák valami kicsavart hülye logikára épülő ürüggyel.

A város közepén a gazdag és szegény kerületek határához közel, de még a lowtowni oldalon volt a bázisunk, egy helyi stílusú (lerobbant) ház pincéjét alakították át egyfajta hírközlő központtá a SHIELD részére, így a gyanútlanok csak egy helyi kisboltot láttak benne, míg mi a pult mögött a rakatárrészen átsétálva jutottunk be az eligazítás helyszínére.
Túl sok újat nem tudtak mondani, főleg az aznap reggel megfigyelt dolgokról beszéltek, hogy hol, hány őr van, kiket kell kiiktatni a tetőkről, stb., azonban tudnom kellett volna, hogy eddig túl simán ment minden ahhoz, hogy ez az egész igaz legyen.
- A keleti oldalon lévő szomszéd ház tetején lévő snipereket el fogja intézni egy másik ügynökünk, azzal nem kell foglalkozniuk – magyarázta az eligazítónk, de megállítottam.
- Másik ügynök? Milyen másik ügynök? – ráncoltam össze a szemöldököm. Ramfield érdeklődve figyelte a megkeményedő arcomat.
- Az ügy kényessége miatt a megbízójuk szeretné, ha az Ügynök is Önökkel tartana.
- Az Ügynök? – kérdeztem vissza.  – Neve nincsen vagy micsoda?
- Nem a neve a fontos, Hill ügynök, sőt a jelenléte sem kell, hogy sokban befolyásolja azt, hogy Önök mit csinálnak, maguk csak tegyék a dolguk, ő tudni fogja, hogy mi az övé.
- Ezt nem gondolhatja komolyan! – álltam fel, hogy kifejezzem a nemtetszésem, de a hangomat nem mertem felemelni.  – A nyakamra tesznek két elsőáldozót - intettem a két mögöttem ülőre -, akikre nekem kell majd figyelnem, a biztonságuk nekem kell garantálnom, hiszen még nincsenek rendesen kiképezve és most még egy teljesen idegen, névtelen ügynököt is bedobnak a levesbe, akiről azt sem tudom megbízhatok-e benne, ebben az idegen országban, amellyel még csak kiadatási egyezménye sincs senkinek a világon? Ha valaki lebukik, game over, itt töltik az életük valószínűleg nem túl hosszú további részét. Értem, hogy ez egy kihívás kellene legyen a számomra, de nem érzi úgy, hogy ez már túlzás egy ilyen küldetésen?
- Nem én döntöm el, hogy ki mit csinál, Hill ügynök – felete a férfi hidegen. – Az utasítások felülről jönnek és nekünk az a dolgunk, hogy végrehajtsuk őket. Ha esetleg ez nehezére esne, küldhetünk mást is ennek a feladatnak a megoldására – fenyegetett meg halkan és én el is engedtem. Ha ez a feladat, hát ez a feladat. Elég ideje voltam a SHIELDnél ahhoz hogy tudjam, hogyha valaki nem végzi a dolgát, az nemhogy felfelé nem fog mozogni a ranglétrán, hanem egyenesen egy íróasztal mellett fog landolni. Az én karriertervem pedig nem igazán tartalmazott túl sok papírmunkát.
- Rendben van, Greto ügynök – bólintottam kissé még mindig megfeszülten. Nem szerettem az efféle homályos dolgokat az életemben, de a harctéren még kevésbé. – Hol van Az Ügynök most? Nem kellene részt vennie az eligazításon?
- Az Ügynök külön készül fel, ha Önök is felfegyverkeztek, az öltözők előtti folyosón találkozunk – felelt. – Mondjuk 10 perc múlva?

Az öltözők egy darab picike helységet jelentett, ami a fegyverraktárból nyílt, de négyen is majdnem betöltöttük a szekrényekkel ellátott teret. Kissé még mindig ideges voltam, hiszen ez a nagy lehetőségem, amit most mindenféle értelmetlen bizonytalansággal tettek teli és ez kifejezetten nem tetszett. Nem arról volt szó, hogy nem bíztam a képességeimben, ellenkezőleg, csak azokban bízhattam, a többiek miatt aggódtam inkább. Semmit sem tudtunk meg erről az Ügynökről, ami az őrületbe kergetett, de próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy érte legalább nem tartozok majd felelőséggel, így csak egy dolga van, hogy ne álljon az utamba.
Éppen a spandexes anyagú kezes-lábas terepruhám cipzárjával bíbelődtem a mellkasomnál (hiába, az unisex formaruhákat nem női mellekhez kalibrálták), amikor halk kopogással belépett.

Egygyetlen pillantásból meg lehett állapítani, hogy ő lesz Az Ügynök, bár magából az emberből a két szemén és a némi barna hajon kívül ami kilógott a maszkja és sisakja alól nem látszott semmi. Egy másodpercre talán meg is fagytam, ahogy végigpillantottam az arzenálján, ami lássuk be, figyelemreméltó volt és nem kevés. Fölocsúdva közelebb léptem és kezet nyújtottam.
- Maria Hill – mutatkoztam be, majd a biztonság kedvéért hozzátettem.  – Én leszek a mai küldetés vezetője.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
James B. Barnes
Admin
avatar

Play by : Sebastian Stan
: :
Hozzászólások száma : 122
Csatlakozás dátuma : 2017. Apr. 15.
Kor : 99
Tartózkodási hely : on the run
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli


TémanyitásTárgy: Re: Madripoor - Maria Hill & a Tél Katonája   Kedd Szept. 19 2017, 12:31

*A többiekkel ellentétben én nem papíron kapom az utasításokat. Nincs rá szükségem, hogy leírva lássam a feladatokat, tisztára mosott memóriám (is) értékesebb annál, semhogy eligazítások fotografikus emlékeivel töltsem meg. Bőven elég a szóbeli instrukció - így is tökéletesen fogom végrehajtani őket. A Hydra bízhat bennem és a képességeimben. Nem okozhatok nekik csalódást - nem elég, hogy én szenvednék miatta - sokszor még a siker mellett is büntetést érdemlek -, de a világnak is szüksége van a rendre, amit a tevékenységem biztosít.
Látszólag egyáltalán nem is reagálok, amikor a Parancsnok közli, hogy egy másik ügynökséggel fogok együtt dolgozni. Nem példa nélküli ez sem... mintha lett volna már... talán... amikor még az orosz havasok között... KGB?... egy hosszú távú... küldetés... és a lányok...?
---de amikor a Parancsnok figyelmeztetően elhallgat, kirángatom magam elrévedő gondolataim közül. Nem az a dolgom, hogy homályos alig-emlékek között bolyongjak, főleg nem akkor, amikor figyelnem kellene. A feladatra fókuszálok. Tűzfészkek és lövészek kiiktatása, a többi ügynök fedezése, behatolás velük közösen, majd a szerverek letöltése adathordozóra és végül felrobbantása. Utóbbi két tevékenység balesetnek vagy pedig a terroristák akciójának beállítandó. Bólintok, hogy megértettem: a másik ügynökség tehát nem szerezhet tudomást róla, hogy az adatok gazdát cseréltek. Nem probléma, az akció forgatagában valószínűleg lesz bőven indokom rá, hogy miért válok el tőlük. És persze az utolsó instrukció: nincsenek foglyok, egyik oldalon sem. Ha bármelyik "társam" kritikus helyzetbe kerül, az én dolgom a kegyelemlövés.
A miheztartás végett azért most is kijár némi fenyítés, de a törlések után szinte meg sem érzem. Az izmaim kissé még mindig görcsösek az áram okozta sokkhatástól, de ez hamar el fog múlni, és nem befolyásolja a küldetés sikerét. Legfeljebb ér némi károsodás. A technikusok kijavítják a visszatérésem után - nekem nem lehet ilyesmi miatt aggódnom.

Tulajdonképpen szeretem a maszkot. Amikor rajtam van, nem kell olyan szigorúan fegyelmeznem magam és visszafognom az arcomra kiülő esetleges reakciókat. Mint például most a vigyort, hogy kopogással kell felhívnom magamra a figyelmet. Értem én, hogy a felfegyverkezés neszei között nem a külső ingerekre fognak fülelni, de akkor is... és ezek ügynökök, akikkel tereppel megyek. S.H.I.E.L.D. Ismerős név, de leállítom magam, mielőtt elgondolkodnék rajta. Nem szükséges többet tudnom.
Aztán rajtam a döbbenet sora, amikor a nő (ideiglenes parancsnok!, korrigálok magamban) egyenesen elém lép - ebben még nem lenne semmi meglepő -, és ahelyett, hogy valami megszokott dominancia-kimutató játszmába kezdene... kezet nyújt nekem? A pupillám tágulása elárulja meglepettségem, és első ösztönként a másik három jelenlévőre siklik a tekintetem (kettő közülük ágyútöltelék a küldetésünkön), ellenőrizni az ő reakciójukat. Nem úgy tűnik, mintha különösebben neheztelnének a parancsnokukra a viselkedéséért, láthatóan el vannak foglalva a saját felszerelésükkel.
Némi késéssel tehát elengedem a puska szíját, amivel a hátamra rögzítettem, és bizonytalanul elfogadom a kézfogást. És most jön a kommunikáció rész, amihez nem használhatom a hangomat. (Ostoba direktíva, de bizonyára megvan az oka.) A szokásos kódnevemet nem használhatom, mert nem a Hydra kötelékén belül vagyok, úgyhogy kaptam egy általánosat.
S-H-A-D-O-W - jelelem ASL-lel egyenként a betűket, viszonzandó a bemutatkozást. A Maria Hill elég könnyű álnév, és még illik is hozzá, jól választottak a nőnek. Nem mintha ez utóbbi véleményemnek lenne bármilyen relevanciája.
Nem is kellene véleményt formálnom.
A fenébe, a technikusok valószínűleg nem jól kalibrálták a törlést. Ebbe a dekoncentrált állapotba, amikor már nem csak és kizárólag a küldetés számít, csak napokkal a kezelés után kellene eljutnom. Elnyomok egy mérges horkantást. Amint visszatérünk, jelentem majd az inkompetenciájukat.
A következő kijelentés legalább megint ismerős: tisztázza a rangokat. Valahol vicces: ha a becslésem pontos, az összes jelenlévőt meg tudnám ölni kevesebb, mint ötven másodperc alatt úgy, hogy hozzá sem érek a lőfegyvereimhez. És mégis ő a parancsnok, nem én. Felmérem, hogy a füles már a helyén van, úgyhogy a tenyeremben lévő eszközhöz nyúlok - konkrétan a fémlapok közé van illesztve, de hasznos, amikor nem beszélhetek - már be van állítva a mostani küldetésre, egyenesen a kommunikációs csatorna frekvenciájára továbbítja a finom koppintások hangját.
- Tudom - kopogom morzéban a megerősítést, majd a végén még egy tisztelgést iktatok be. Ne mondja senki, hogy nem adom meg a módját. - Kész? - érkezik a következő kérdésem is azonnal, egyben leellenőrzöm, hogy a másik két ügynök is folyékony morzéban, így nem lesz gond, ha terepen kell velük kommunikálnom. Ha meg nem tanulták meg kellően a leckét... nos, akkor így jártak, engem senki nem hibáztathat, ha nem értik majd meg a figyelmeztetéseimet.
Megvárom, hogy Hill álljon az élre, én pedig, ha másként nem mondja, utóvédnek sorolok be. Végtére úgyis nekem kell leghamarabb eltűnnöm és a hosszabb úton mennem.
Persze nem haladunk még két utcányit sem az alkonyat jótékony takarásában, amikor kifeszített érzékszerveim fenyegetést jeleznek: az átlagos ember számára még érzékelhetetlen négy utcányi távolságban az alakzatban dobbanó katonai bakancsok jellegzetes hangja töri meg a civilek kaotikus élethangjait. Megint a tenyerembe épített eszközhöz nyúlok: éles sípolás adja a többiek tudtára a "VESZÉLY" üzenetemet, és ha hátrapillantanak, a katonai jelrendszer szerinti ökölbe szorított, felemelt kézzel mutatok megálljt. Őrség - jelelem aztán hangtalanul. Ha továbbmennénk, egyenesen a város egyik random őrjáratjába botlanánk - és remélem, van annyi eszük, hogy hallgassanak rám. Közben pedig tovább fülelek, próbálom eldönteni, felénk veszik-e az irányt, vagyis el kell rejtőznünk, vagy elmennek másfelé és csak ki kell várnunk a továbbállásukat...*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Maria Hill
Hős
avatar

Play by : Cobie Smulders
: :
Hozzászólások száma : 11
Csatlakozás dátuma : 2017. Sep. 18.
Kor : 35
Tartózkodási hely : Nézz hátra...
Csoport :
  • ✯Hero/Hős


TémanyitásTárgy: Re: Madripoor - Maria Hill & a Tél Katonája   Kedd Szept. 19 2017, 16:22


Ahogy kezetnyújtok egy pillanatra csak nézzük egymást, a pupillája kitágul, de mintha tudná, hogy rajtakaptam meglepettségében, elfordul és szemügyre veszi Ramfieldet és Houstont. Mindketten az új jövevényt méregetik, de valószínűleg ők sem tudnak meg többet tőle mint én. A harmadik jelenlévő, épp a saját szokásos műszakját felvevő helyi kolléga rá sem pillant, csak folytatja az öltözködést.
Már éppen visszahúznám a kezem, beletörődve, hogy nem fogja elfogadni, amikor végre megrázza a mancsomat, nem túl erős, de nem is gyenge a fogása, valószínűleg dirket vigyáz rá, hogy ebből se lehessen semmit megfejteni.
S-H-A-D-O-W jeleli aztán, tekintete még mindig az enyémmel összekapcsolódva és kell egy másodperc hogy felfogjam, épp ad nekem egy nevet, amin hívhatom. Elmosolyodok. Hát még néma is az Ügynök? Meg sem lepődök.
- Shadow? Komolyan? – kérdezem hitetlenkedve rázva a fejem. – Úgy néz ki senki sem lesz már kreatívabb a fedőnevekkel manapság – teszem hozzá szárazon, majd visszafordulok a szekrényemhez, hogy felcsatoljam a fegyvertartó övemet meg néhány egyéb szíjat, amikre a cuccaim aggathatom, majd ahogy visszafordulok felé, felhúzom a ruhám korábban félbemaradt cipzárját a nyakamig.
A fülembe furcsa kopogás érkezik és újabb 1-2 másodperc kell, hogy rájöjjek a tenyerében lévő kis morze eszköz jeleit közvetíti a kommunikátorunkba. A második szónál várakozóan pillantok a már felfegyverkezett, bevetésre kész újoncaimra és ahogy én, ők is megértették a kérdést, szinkronban rám bólintanak, én pedig Shadowra.
- Nekem még össze kell szednem néhány dolgot, de egyébként indulhatunk – mondom neki a fegyverraktár felé indulva ahonnan még feltöltöm az övemet körben tölténytárakkal, a bokámon megigazítom a csizmám szárába rejtett kést illetve tartalékfegyvert, majd magamhoz veszek néhány gránátot, a hátamra kanyarítom a standard M4A1 gépkarabélyt és megbizonyosodok róla, hogy mindkét Glockom a helyén van. Utálnám, ha nem lennék mindenből rendesen felszerelve.
- Houston? – kiáltok ki a már folyosón várakozó férfinak. – Nálad van az extra ammó, ugye?
- Igen, Hill ügynök! – kiabál vissza, így még vetek egy utolsó pillantást magamra és végül elindulok.

A gerillabázistól néhány utcányira tesznek le minket autóval, innen már egyedül kell boldogulnunk az alkonyattól már félhomályba borult Lowtownban. A házak romosak és enyhe bűz facsarja az orrunkat ahogy előre haladunk a poros utcákon. Éppen egy kis kereszteződésnél haladunk át, ahol egy sikátor nyílik balra, egyenesen előttünk pedig a nyüzsgő város hangjai, amikor egy sípoló hang állít meg.
Hátrapillantok, Shadow felemelt kézzel mutatja hogy ne mozduljunk, én pedig legszívesebben forgatnám a szememet, de ehelyett csak intek a fejemmel, hogy „Mi van?” , mire ő azt mutatja „Őrség” .
„Tudom. 3 perc.” jelzek vissza. Egy hete ezzel a várossal kelek és fekszek, pontosan tudom, hogy mikor és hol jár a hadsereg szokásos őrjárata, milyen stratégiai pontokat őriznek, hol mennyi az őr, és az én számításaim szerint, ha akarunk, simán átvághatunk még a főúton, vagy kerülhetünk a sikátor felé a biztonság kedvéért.
„Merre?” kérdezem és előre, majd magam mellé a sikátorba mutatok. „Van még időnk?” kérdezem. Pici késés vagy sietség mindig benne van a pakliban és tényleg nem szeretnék beléjük futni és bár foglalmam nincs honnan  tudja, hogy érkeznek, bízom benne hogy nem fog minket egyenesen a rendfenntartók karjaiba irányítani, akik a főúton menetelnek végig ebben az időszakban a barrakjaiktól a kormányzó palotájáig.
Akárhogy is lesz, nem sok időnk van hezitálni, az álldogálás minden szempontból luxus, így remélem hogy sürgető pillantásom elegendő lesz arra, hogy minél hamarabb válaszra bírjam. Amennyiben mégsem elég gyors a javaslata, a sikátor irányába fogjuk folytatni az utat, ahol kevesebb az esélye, hogy bárki észrevesz minket.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
James B. Barnes
Admin
avatar

Play by : Sebastian Stan
: :
Hozzászólások száma : 122
Csatlakozás dátuma : 2017. Apr. 15.
Kor : 99
Tartózkodási hely : on the run
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli


TémanyitásTárgy: Re: Madripoor - Maria Hill & a Tél Katonája   Kedd Szept. 19 2017, 18:32

*Hízelgő, hogy többet gondolnak bele a gyakorlatlanságomba, mint amennyi van mögötte. Vagyis az lenne, ha tudnék róla, így azonban egyszerűen csak... nem értem a helyzetet és próbálok úgy navigálni benne, hogy az lehetőleg a legkevesebb fájdalommal járjon nekem. (Nem kétlem, hogy ez a nő sem lesz rest helyretenni, ha... korrekcióra szorulok majd.) A két zöldfülűt a legjobb gyilkos pillantásommal illetem, azzal, amitől még edzett terepügynökök is fülüket-farkukat behúzva menekülnek. Mondjuk, ott rásegít a gyilkos reputációm, itt csak egy random ügynök vagyok számukra a sok közül, de akkor is: halott-hideg és erőszakra kész tekintetért nem kell a szomszédba mennem. Aztán újra Hillre fókuszálok, hiszen elsősorban ő számít nekem, a másik kettő csak... ideiglenes nehezék. Azért valahol remélem, hogy nem kell lelőnöm őket, de ennél több gondolatot nem igazán pazarlok rájuk. A hitetlenkedésére megrántom egy kicsit a vállam, "mit is tehetnék, ez van", üzeni a gesztusom. Nem értem a megjegyzését a kreativitásról. Nem értem, miért kellene kreatívnak lenni ott, ahol nincs rá szükség. Legszívesebben a képébe vágnám a valódi nevem, a Tél Katonája jelen és felfegyverkezve a háta mögött, hoppá. Lehet, hogy az árnyak között kényszerülök tevékenykedni, de a megfelelő körökben tudom, hogy kell legyen egy erőteljes reputációm. Biztosan felbolydulna ez a szoba is, ha csak kiejteném a Winter Soldier kifejezést.
Grimaszt vágok, amiért még nincsenek készen, de ez a maszktól szintén nem látszik. Áldás az a cucc, komolyan, nem is tudom, mennyi büntetéstől kímél meg pusztán azzal, hogy nem tudják, milyen erőteljesen reagálok a környezetemre. (Basszák meg a technikusok, hogy nem tudták rendesen elvégezni a dolgukat!) Hiányzik kissé a zsibbadt üresség, amilyennek lennem kellene, de ez van, ezzel kell most dolgoznom és kihoznom a helyzetből a maximumot. Nyafogás helyett... de jobb híján megvárom őket, feszes vigyázzba vágódva a folyosón, tekintetem a falon, mintha rohadt érdekes lenne, csak a szemem sarkából méricskélem a két jómadarat. Nem vagyok róluk nagy véleménnyel. De hát én lényegében senkiről nem vagyok jó véleménnyel. Na jó, talán a Parancsnokom... oké, ő se teljesen százas, de őt tudom tisztelni.

Imádom ezt a félhomályos fél órát. Még nem elég sötét, hogy az emberek gyanakodjanak, de már nem is elég világos, hogy rendesen lássanak. Még nem elég sötét, hogy bármi kirívó legyen benne, de már kellően összefolynak a színek és a formák, hogy szinte bármit meg lehessen úszni. A közhiedelemmel ellentétben gyilkosságokra ez az igazán ideális időpont, nem az éjszaka közepe, amikor minden mozdulat és minden árnyék gyanút kelt...
A homlokom ráncba szalad, amikor visszajelez. Két opciót látok lehetségesnek, vagy több infót osztottak meg vele, mint velem - ami történetesen elég valószínű -, és ő egyebek mellett a városi rendfenntartók adataihoz is hozzáfért, vagy pedig ugyanolyan kifinomult érzékszervekkel rendelkezik, mint én.
Még nem dolgoztam együtt olyannal, akire ez utóbbi lett volna igaz, szóval százalékos alapon az elsőre szavazok. Mindenesetre ha így is van, ezek a katonák nem a pontosságukról lesznek híresek, mert három perchez túlságosan is közel vannak. Fejem félrebiccentve, tekintetemet a szürke utcakövekre szegezve próbálom a lehető legpontosabb távolságot belőni, és tizenkét másodperc után megrázom a fejem. Az utcai visszhangok ugyan megnehezítik a dolgom, de eléggé biztos vagyok benne, hogy felénk kanyarodnak. Kezemmel nagyvonalúan az irányukba intek, aztán sokkal élesebb mozdulattal a sikátor felé: tűnés innen. Nem várok engedélyre, hanem szavamon fogom magam: gyakorlatilag a szemük láttára válok köddé, évtizedes gyakorlattal olvadva be az árnyékok közé. Velük ellentétben nem a sikátort célzom be, az az ő reszortjuk: fém ujjaim törmeléket szórnak halk nesszel, ahogy egy közeli házfalba marva az első emeleti ablakig katapultálom magam, majd annak párkányáról a szemközti ház tetejére. Legalábbis annyira, hogy a szegélyben megkapaszkodva fel tudjam húzni magam. Az eresz vészesen nyikordul a súlyom alatt, de hála mindennek, nem kell ráterhelnem magam teljesen, a tetőcserepek pedig nem kezdenek hullani.
Amikor fent vagyok, néhány pillanatra mozdulatlanul meglapulok, várva, hogy a világ túllépjen a zajokon, amiket okoztam. Sík terepen hangtalannak lenni nem kihívás, vertikálisan mozogva annál inkább. Főleg, ha az emberfia alapból sem pehelysúlyú, és ezt még több tíz kiló felszereléssel is megfejeli. Egy csomó város van a világon, ahol a mostanihoz hasonló kunsztot egyszerűen azért nem tudnék végrehajtani, mert az épület szerkezete nem bírná el a terhelést. Szerencsére a harmadik világbéli nagyvárosok nagy százaléka, köztük Madripoor nem tartozik ezek közé.
Fedezek - morzézom az egységnek szűkszavúan, és a magaslatról felmérem a terepet. Kelet tiszta - instruálom a nőt, feltételezem, ha az őrség időpontjával tisztában volt, akkor a várostérkép sem fog gondot okozni neki, és tudni fogja, hogy az első kanyar jobbra, majd a második balra a mi ideális kerülőutunk, elkerülve a nagyobb utakat. Ha nem, akkor ráérek közbeszólni.*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Maria Hill
Hős
avatar

Play by : Cobie Smulders
: :
Hozzászólások száma : 11
Csatlakozás dátuma : 2017. Sep. 18.
Kor : 35
Tartózkodási hely : Nézz hátra...
Csoport :
  • ✯Hero/Hős


TémanyitásTárgy: Re: Madripoor - Maria Hill & a Tél Katonája   Kedd Szept. 19 2017, 22:42



Az ácsorgás luxus, és mivel nem felel, intek a két társunknak, hogy induljanak el a sikátorban előre, akik így is tesznek. Én még egy másodpercet vesztegetek azzal, hogy nézzem, ahogy a földet bámulja, aztán csak a jobb tenyerembe temetem az arcomat.

Ez a csapat egy katasztrófa és még csak a célpontot sem értük el. Mi lesz ott?

Ez a Shadow arc meg teljesen kiborít, mire felnézek, egy mély sóhajból már sehol sincs, jobban mondva éppen a sikátor falán mászik fel a tetőre. A közeledő masírozás hangját hallva végül én is beszaladok Houstonék után a sikátorba és felzárkózom hozzájuk, fegyveremet előre szegezem, de fél szemmel azért még követem a tetőn kóborló alak egyre jobban elvesző sziluettjét.

Ez a csávó teljesen kattant. Mármint kezdjük az elején: ki vesz magára ennyi felesleges cuccot 420 fokban és 410%-os páratartalom mellett egy eldugott dél-ázsiai helyen? Ez nem az Armageddon, kiscsillag, ez egy mezei bevetés, nem kell magaddal cipelned az összes fegyvert, amit valaha birtokoltál. Persze az arcát nem láthatjuk a szó szerint tetőtől-talpig tartó ruházattól, de mellé még néma is, a reakcióideje kritikán aluli és most még falakra is mászkál, elhagyva ezzel az egységet, nagyobb esélyt adva arra, hogy lelepleződjünk. Ha kiderül, hogy lőni sem tud, akkor magam fogok végezni vele, nem érdekel milyen megbízó gondolta, hogy jó ötlet egy ekkora koloncot rám aggatni.

Bosszús gondolataim csak akkor csillapodnak, amikor legalább némi hasznos infóval szolgál, bár a „Fedezek” résznél talán kicsit jobban örülnék, ha továbbra is tartaná a sereghajtó szerepét.
A sikátor végén újra átveszem a vezetést és jobbra tartok, próbálom felidézni, hogy pontosan merre is van tőlünk a cél, a fejemben működő GPS épp most van az „újratervezés” szakaszban, de ez nem állít meg, haladni kell. Továbbra is lövésre készen tartom a gépkarabélyt, de szerencsére néhány patkányon és éppen kukázó macskán kívül nem sok élet van ennyire mélyen az épületek között, felülről pedig Shadow fedez minket. Legalábbis nagyon remélem, mert közben úgy néz ki teljesen besötétedett és már nem látom, hogy követ-e minket vagy sem.

A következő sarkon balra tartok és végre formálódni kezd bennem az új, módosított útvonal, ami már nem keresztezi a főutat, legalábbis nem közvetlenül. Ennek az utcának a végén már látszik a közeli kis folyó partja, amelyet a kerülendő út keresztez egy híd formájában. Ha az Ég is úgy akarja, a híd alatt át tudunk slisszolni, elég sötét van hozzá, hogy senki ne vegye észre, ha alászállunk, a közvilágítás így sem igazán erőssége a helynek.

- A híd alatt megyünk át – közlöm a fülemhez nyúlva, aktiválva a kommunikátorom, a mögöttem haladó Ramfield és társa egyetértően bólintanak, ahogy hátrafordulok ellenőrizni, hogy megvannak-e még egyáltalán, de megvárom a morze kód visszajelzését is. – Mit látsz a levegőből?  Lehet valami akadálya a dolognak? – kérdezem az önkéntes légi támogatást magam elé kémlelve. A jobbunkon futó keresztutcából hangok szűrődnek ki, így a falhoz lapulok, kezemmel intve a két másik ügynöknek is, hogy maradjanak takarásban, míg én kinézek a sarkon.

Néhány helyi férfi kártyázik egy fejére fordított olajos hordó tetején, kis lámpásaik megvilágítják az egész útszakaszt, így egyszerű kiszúrni az asztalon, lábaknál, derékra kötött fegyvereket, amiknek nem szerettem volna okot adni arra, hogy használatra kerüljenek.
- Fegyveresek – súgtam a többieknek, majd egy pillanatra elhallgattam.  – El kell terelnünk a figyelmüket – mondom egy hirtelen ötlettől vezérelve. – Melyikőtök céloz jobban késsel? – Ramfield bizonytalanul felemeli a kezét. – Van olyan késed, amit nem bánsz, ha odaveszik?

A következő percben a kártyázók fölött lógó kiteregetett ruha a fejükre omlik, és míg próbálnak kikecmeregni a szomszéd alsógatyái közül, mi ügyesen átjutunk a túloldalra, alig egy háztömbre a folyótól. Ismét a fülemhez nyúlok, miközben vállon veregetem a késdobáló Ramfieldet.
- Fejlemény?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
James B. Barnes
Admin
avatar

Play by : Sebastian Stan
: :
Hozzászólások száma : 122
Csatlakozás dátuma : 2017. Apr. 15.
Kor : 99
Tartózkodási hely : on the run
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli


TémanyitásTárgy: Re: Madripoor - Maria Hill & a Tél Katonája   Szer. Szept. 20 2017, 01:16

*Észreveszem, persze hogy észreveszem. Az a dolgom, hogy ne kerülje el a figyelmem. Csakhogy különösebben nem érdekel - legalábbis a két idióta mozgása nem. Nem gondolom úgy, hogy bármi közöm lenne hozzájuk. Igazából nekem egy másik küldetésem van, és erről még a terepparancsnokom sem tud, szóval... Hillt is csupán azért nem veszem semmibe, mert felettem áll a hierarchiában, és ha valamit mindenki megtanul a Hydránál, az az, hogy tisztelje a szamárlétrát. (Én is a nehezebb úton tanultam meg.) (És még mindig túl sokszor kell rá emlékeztetni.) (A bordáimban rég meggyógyult törések fantomfájdalma köröz.)
Ez nagyon rossz alkalom rá, hogy elvesszek holmi gondolatok között, úgyhogy egy majdnem-néma mordulással megint a feladatra fókuszálom a figyelmem, és pozíciót váltok. Tetszik Hillnek vagy sem, stratégiailag jó helyen vagyok a tetőn. Ha ismerné a képességeimet, eleve is felküldött volna oda. Előhalászok az övem egyik zsebéből egy módosított éjjellátót, és a jobb szemem elé illesztem. Nincs rá igazán szükségem, de nem bízhatom el magam - ennek ellenére inkább a bal szememre és a természetes látásomra hagyatkozom, ám tartaléknak jó a művi zöld. A vállamra akasztott karabélyt az oldalsó karabínerhez is rögzítem, hogy ne zavarjon, és megindulok, szabad bal kezemmel morzézok, miközben egyik épületről a másikra jutok. Noha vigyáznom kell, hová lépek, alapvetően a kis sikátorok és a majdnem konstans épületmagasság imádnivalóan megkönnyíti a dolgom.
A magasból követem Hillt és a nevetséges két segéderejét. Gyorsan felmérem, hogy a következő két utcában nem kell veszélytől tartaniuk, és frekvenciát váltok. Amint kapcsol a vonal és azonosítom magam, ráérek a lényegre. - Engedélyt kérek elterelő hadműveletre. - Csend. Szinte hallom, ahogy csikorognak a fogaskerekek a túlsó félen, miközben gondolkodik az illető, akárki is legyen. (Nem érdekel. Nem Pierce az.)
- Lát alkalmas célpontot, Katona? - Elfojtok egy fintort. Mintha kérnék engedélyt anélkül, hogy tudnám, pontosan mit akarok tenni. - Pozitív - erősítem meg, és már-már örülnék a zöld útnak. Egy kis káosz a rend érdekében megengedhető áld.. - Engedély egy kiiktatásra megadva. - Kurva életbe. Nem ezt kértem! És mintha csak éreznék a túloldalon a hezitációt, vagy talán a bennszakadó lélegzet szisszenése árult el, mindenesetre a fickó hozzáteszi: - Csinálja, Katona! - Katt.
A francba. Direkt parancs.
Hogy én hogy gyűlölöm magam ebben a pillanatban.
Épp időben kapcsolok vissza a többiek sávjába, hogy megkapjam Hill üzenetét is. Kis híján reflexből visszapofázok neki - tulajdonképpen hallhatóan veszem a lélegzetet, hogy megtegyem, amikor leállítom magam, és inkább elnézek a híd felé, hunyorogva mérem fel a terepet. - OK. Őrség fent, 6 fő. Alul 3 célpont. - Érkezik fürge kopogással a válaszom, és mivel dühös vagyok, egyszerűen hozzáteszem a kérdést is. - Lőjek? - Ha már úgyis benne vagyok... vesznének meg a központban. Utálok civilekre lőni. (Hiszen a kérdés értelemszerűen az utunkban álló három civilre vonatkozott.)

És közben még Hillék pillanatnyi helyzete is komplikálttá válik. Amit megelőzhettem volna, ha rájuk figyelek, és nem a privát csatornámon csevegtem volna másik ügynökkel. Hát ez remek, innentől nem csodálom, ha Hillnek meglesz a negatív véleménye rólam, ami tovább komplikálja majd a helyzetet... hát ezért utálok nem a Hydrával dolgozni. Mindent feleslegesen megbonyolít, nem elég, hogy a nehézkes kommunikációs formára vagyok kárhoztatva, de még ez is... Mielőtt bármit tehetnék, terepparancsnokom már meg is oldja a problémát. Nem jelentkezek be a csevegésükbe, leginkább azért, mert mire bepötyögnék egy választ, a zöldfülű már túl is van egy dobáson. Méghozzá nem is olyan vészes dobáson. Én is pozíciót váltok, kissé eléjük kerülök - mivel nagyjából "légvonalban" mozgok és nem kárhoztatnak kitérőkre az utcák kanyarulatai, ez nem olyan nagy kunszt. - Szép - adok "hangot" közben elismerésemnek. Nem is annyira a hogyishívják bakának, hanem a parancsnoknak a helyzet megoldásáért.

Amíg ők beérnek, van rá időm, hogy az egyik háztetőn elhasaljak, vállamhoz emeljem a mesterlövészpuskát, és nekiálljak a Hightown egyik forgalmas terén kémlelni. Én inkább egy elhagyatott épületre tereltem volna a figyelmet, de ha a központ áldozatot ad parancsba, akkor azt kell szolgáltatnom. Persze, a megfogalmazás "kiiktatásról" szólt. Nem definiáltuk, hogy milyenről. A távolság kevesebb, mint négyszáz méter. Álmomban is megcsinálnám, ennek az öt-hatszorosára is volt példa. Mégis ketyeg az óra a fejemben, amíg várok a megfelelő alanyra, és hála a megfelelő helyszínválasztásnak, huszonhat másodperc múlva meg is van - elegáns öltöny, sötétített üvegű fekete autóból kiszállva. Azzal nyugtatom magam, hogy minden bizonnyal amúgy is egy csaló maffiózó. (Ha valami fatális véletlen folytán pont kiszúrom a világ egyetlen tisztességes politikusát, az szívás.) Lejjebb eresztem a célkeresztet, kifújom a levegőt, és gyors egymásutában kétszer meghúzom a ravaszt. A hangtompító halk pukkanássá enyhíti a lövés dörejét. Egy pillanatig még szemlélem az üveg nagyításán keresztül a kibontakozó drámát, ahogy az öltönyös a földre roskad - bal combjában két golyóval. Nem öltem meg, még arra is ügyeltem, hogy csak izomba, ne pedig csontba és artériába tépjek a lövedékekkel.
Figyelemelterelésnek ez is bőven elégséges. Visszalendítem a hátamra a puskát, talpra pattanok, és indulok tovább. Hillnek eszemben sincs szólni a mellékakciómról: ez Hydra-ügy volt.

Így is pár pillanat múlva megint a fülemben hallom a hangját, és már megint fáradhatok a kattogással. Esküszöm, elkérem a mobilszámát és ráállok az sms-ezésre vagy mit tudom én. - Katona minusz 2. Esemény Hightownban. 4 maradt. Híd alatt 3 civil.
Ha korábban engedélyt adott a lövésre, illetve ha most megteszi, akkor nincs más hátra, mint hogy megtegyem. És ha nem utasít másként, akkor bizony csupán altatólövedékeket fogok kiosztani annak a három szerencsétlen csavargónak, aki történetesen a híd alatt merészelte meghúzni magát. A nyugtatópisztoly nem része a bevett felszerelésemnek, önállóan adom hozzá, és mivel abban az egyben mindenki egyetért, hogy a fegyvereimet nyugodtan rám lehet bízni, ezért nem kérdőjelezték meg soha. (Nem mintha sűrűn lenne lehetőségem használni.)
Ha esetleg tiltakozik a civilek irtása ellen, akkor gyors fejszámolós mérlegelés után Hillel is megosztom, hogy nem letális lövedékeket osztanék. A célpontoknak nagyobb az esélyük a túlélésre, ha a távolból leszedálom őket, mint ha közelharcba keverednek az áthaladó ügynökökkel. A fölöttük állomásozó katonákról nem is beszélve... Ha Hill engedélyt ad, akkor lövök. Gyors egymásutánban, ijesztő pontossággal leszedve a három embert hat másodperc alatt. Ha nem, akkor nem vitatkozom. Mégiscsak a felettesem.

Így vagy úgy, még a híd előtt visszatérek a földre, három méterrel előttük érkezve a talpamra, a mozgásomat egy macska is megirigyelhetné. Magamra mutatok, majd a híd felé, s kérdőn félrebiccentem a fejem, engedélyt kérve, hogy előremenjek.
Ha megkapom, akkor Hilléknek tiszta útjuk lesz, arról gondoskodom. Ha nem... nos, sok választásom nincsen, nem igaz?*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Maria Hill
Hős
avatar

Play by : Cobie Smulders
: :
Hozzászólások száma : 11
Csatlakozás dátuma : 2017. Sep. 18.
Kor : 35
Tartózkodási hely : Nézz hátra...
Csoport :
  • ✯Hero/Hős


TémanyitásTárgy: Re: Madripoor - Maria Hill & a Tél Katonája   Szer. Szept. 20 2017, 16:01


Alig telik el néhány másodperc már jön is a rövid-hosszú csipogós válasz.
Őrség fent, 6 fő. Alul 3 célpont.
Elfintorodtam, de hamar erőt vettem a nemtetszésemen és folytattam az utam az utcán előre, nyomomban a két másik fegyveressel. A katonákkal nincsen annyira baj, hiszen ők a híd forgalmát ellenőrzik, a híd alatt az ott kempingező hajléktalanok miatt ritkán néznek széjjel, viszont most én sem voltam elragadtatva a 3 célpont hallatán, akik valószínűleg civilek. Nem is értettem miért mondja, hogy célpontok.
Lőjek? – kérdi én pedig azonnal megállok, majd válaszolok.
- Semmiképpen. Nem ejtünk civil áldozatokat – mondom határozottan és addig nem mozdulok amíg meg nem erősíti, hogy tudomásul vette az utasításomat, de eltelik néhány perc mire újra morzézni kezd.
Katona minusz 2. Esemény Hightownban. 4 maradt. Híd alatt 3 civil.
- Vettem – felelem szúkszavúan, ismét azon gondolkodva, hogy honnan tudja ezeket az infókat? -  Továbbra is tartom, hogy a három civilt másképpen kell elintézni, a kiiktatásuk nem opció – ismétlem, mire ő felajánlja, hogy kábító lövedéket használna az akadály elhárítására, amit képeznek. Épp ekkor érünk ki a folyópartra, de még az épület árnyékában lapulva várjuk, hogy megoldódjon a helyzet. Összenézek Houstonnal, aki vállat von, „miért ne?” alapon. Ramfield a környéket kémleli, próbálja kitalálni hogyan ereszkedjünk le észrevétlenül a folyóparton. Az innen is látszik, hogy a part meredek és nem sok kapaszkodót kínál, de valahogy meg fogjuk oldani, csak háruljon el a veszély, ami a híd alatt várna ránk.
- Rendben – mondom végül. – Engedély megadva 3 civil elkábítására. A lehető legkisebb feltűnést keltsen. – figyelmeztetem, bár nincs ínyemre a dolog. Megpróbálkozhattunk volna a lefizetésükkel, hiszen itt talán még saját anyjukat is eladnák néhány amerikai dollárért az emberek, de ha mégsem, akkor felesleges kockázatot vállalunk és ténylegesen ki kell iktatnunk őket. Ez így egyszerűbb és tisztább, nyugtatom magam, bár amúgy sincsen túl sok időm arra, hogy a lelkiismeretemmel társalogjak, a két beosztottamhoz fordulok.
- Houston, menjen előre, nézze meg hogyan tudunk leereszkedni és a part mentén eljutni a hídig. Ellenőrizze, a civileket sikerült-e ténylegesen ártalmatlanná tenni. Követni fogjuk, folyamatos jelentés – kocogtatom meg a kommunikátoromat azt jelezve, hogy figyelni fogom, amit mond. – A plusz ammót hagyja itt Ramfieldnek – teszem még hozzá. Ha bármi komplikáció lenne, a többségnél legyen a felszerelés, ne a felderítőnél.
A férfi átadja a súlyosnak tűnő zsákot a társának majd alaposan körbekémlelve elindul. Gyorsan és effektíven mozog, alig pár másodperc alatt el is tűnt a szemünk elől. Tekintetemet ekkor a hídra fordítom és a kommunkátoromhoz nyúlok.
- Shadow? – szólítom az ügynököt, de válasz helyett inkább hirtelen előttem landol. Testfelépítéséhez és viselt dolgaihoz képest puhán és kecsesen ér földet, majd mutogatva azt kérdezi, menjen-e előre. – Houston már elindult felderíteni – közlöm, majd az említettetre fordítom a figyelmem. – Bármi jelentenivaló, Houston? – kérdezem a rádión keresztül.
- Meredek a meder, de teraszosan van kialakítva, egyszerű rajta lesétálni, mint egy lépcsőn. A vízparton egy sávban  könnyen járható a sekély víz. Nincs mozgás. Minden tiszta.
- Vettem. Mennyi még a híd?
- A teljes távot 100 méterre saccolom, még 40 méter és a híd alatt vagyok.
- Várom a jelentést a civilekről – nyugtázom, majd amikor már nem vagyok vonalban Shadowra nézek. – Remélhetőleg nem tett bennük nagy kárt.
Amikor senki nem szól egy szót sem és Houston sem jelentkezik még, úgy határozok itt az ideje hogy elinduljunk a folyó felé. Gyorsan mozgunk, a két férfi két oldalt fedez, én előre figyelek. A part valóban lépcsőzetes, viszont porhanyós.
- Vigyázzanak hova lépnek, omlik – mutatok a lábam elé, ahogy leereszkedünk. A vízpart sáros, itt-ott egy-egy kővel, de egyébiránt egyenletes és jól járható. A távolban csak a hídon lévő világítás szolgáltat némi fényt, a mederben sziluett-sötét van és csak a víz csobogás hallik, valamint a felszerelésünk halk zörgése.
- Megyek elől – közlöm és a híd felé mutatok, hogy milyen sorrendben követnek, nem izgat. Nem tetszik, hogy még el sem értük a célt, de már késésben vagyunk, de tudtam a hídtól már nem lesz messze a gerillabázis.
- A civilek rendben – recsegi Houston. – A híd alatt tiszta.
- Vettem. Néhány perc és ott vagyunk – felelem. – Remélem onnantól már nem kell sok idő – mormogom mintegy magamnak, azon imádkozva, hogy tényleg minden rendben menjen innentől, mert nem tudom a többiek mit gondolnak, de én már igazán túl lennék ezen az egészen.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
James B. Barnes
Admin
avatar

Play by : Sebastian Stan
: :
Hozzászólások száma : 122
Csatlakozás dátuma : 2017. Apr. 15.
Kor : 99
Tartózkodási hely : on the run
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli


TémanyitásTárgy: Re: Madripoor - Maria Hill & a Tél Katonája   Csüt. Szept. 21 2017, 19:57

*Meg fogom kérdezni a technikusokat, nem lehetne-e valahogy az agyamra kötni a hülye csipogó morze-eszközt. Végtelenül irritálónak találom, hogy fél kezemet lefoglalja, hogy pötyörésszem a kommunikációmat. Arról nem is beszélve, hogy mennyivel egyszerűbb lenne szimplán kimondani a visszavágást. Tényleg, ha annyira fontos, hogy ne hallják a hangom, miért nem építettek be egy modulátort a maszkba? Ha már úgyis ott van az arcomon? Fenébe velük, bonyolítják az életemet.
Vagy tesztelnek.
A gondolat lehűti az indulataimat, és segít, hogy visszatérjek a szokott összeszedettségemhez, vagy legalábbis annak imitációjához. Úgyhogy a feleletem is félbemarad félúton. - Küldetés font... - kezdem, csend. Lélegzetvételnyi szünet. - OK. - Mindösszes lázadásom kimerül abban, hogy a szabványos "értettem uram" helyett csupán a rövidebb verziót alkalmazom, és ezt a tiszteletlenséget bármikor megvédhetem a morze-kommunikáció nehézkességére hivatkozva.
És igen, a küldetés fontosabb, mint a finnyásságunk, ezért is vállalom be, hogy felfedjem a nálam lévő nem-letális fegyvert. Tulajdonképpen még örülök is neki, hogy a jelek szerint nem fog velem civileket öletni - azt sosem öröm megtenni, de már rég megtanultam, hogy ha parancsba kapom, akkor soha de soha ne ellenkezzek, mert csak annál inkább erőltetni fogják. Tuladonképpen sokszor csak azért vitatkozom a nekem tetsző utasításokkal, mert akkor többet fogok olyanokat kapni. Ez sem olyasmi, amit megosztanék bárkivel, jobb, ha a motivációim lehetőleg rejtve maradnak. (Nem tudom, ez miért olyan fontos.)
A lövéseim az egység tagjai is hallhatják, ha figyelnek, jelezve, hogy közel vagyok hozzájuk a szintkülönbségtől függetlenül. A folyó hangja elfedi majd a dobbanást, ahogy az egyetlen ácsorgó elzuhan a gyorsan ható kábulattól, a másik kettő meg eleve is feküdt illetve ült, azokkal nincs ilyen gond. A lövéseim olyan gyorsan követik egymást, hogy civileknek nincs idejük reagálni, kiáltozni, pánikba esni.
Hogy valaki mást küldött előre, megint grimaszt csal elő belőlem, de kommentálás helyett bólintok, félrecsúsztatom a szemem elől a féloldalas éjjellátót, és jelzek Hillnek, hogy lépjen arrébb Ramfieldtől (affene, csak megjegyeztem a nevét). Úgy fordulok, hogy a fickó ne láthassa a kezemet. Remélem, Hill ennyire hajlandó, és akkor villámgyorsan elkezdhetek jelelni neki, ignorálva a fülemben csengő jelentést, amivel már amúgy is tisztában vagyok... - Parancsnok, remélem tisztában van vele, hogy a küldetést mindenképpen sikerrel kell teljesítenünk, bármilyen áron - üzenik a kezeim hangtalanul, és jéghideg tekintetemmel az övét keresem, hogy nyomatékosítsam. Tudnia kell, mi a tét, bizonyára tájékoztatták. A kihívás pedig ott ül a tekintetemben: ha kell, őt is a bevállalható áldozatok közé számolom, amennyiben ezzel megmentek franc tudja mennyi ártatlant. Hiszen ezért van rám szüksége a Hydrának. Ezért vagyok itt, ébren, ezért élek. A valódi Parancsnokom utasításai előbbrevalóak, mint egy szimpla és eseti terepparancsnoké.
Ennek fényében persze különösen mulatságosnak találhatja, hogy sértetten felhúzom az orrom a vádaskodása hallatán. - Teszem amit kell, de csak akkor ölök, Hill ügynök, ha az elkerülhetetlen - vágom rá, jeleimen kevésbé látszik az indulat, mint amennyire a szavaimból lehetne hallani.
Ennek ellenére hangtalanul besorolok a mutatott helyre, hogy fedezzem az egységet, de... engem nem sáros folyópartra terveztek. A jobb oldalam még okés, de amikor bal lábbal nehézkedek, azonnal megsüllyed alattam a talaj. A fémkar, kiegészítve a csontjaimba illesztett megerősítésekkel... nem keveset nyom. Itt még csak rendes fű sincs, hogy megfogja a földet, és minél lassabban haladunk, annál rosszabb. Úgyhogy megállok, hagyom hogy előremenjenek, miközben felmérem a távolságokat. Oké, egyszerű embernek nehézkesen lenne elképzelhető ez a kivitelezés, de ezen a ponton leszarom. Kinézek három stabilnak tűnő követ, és három ugrással lent vagyok - igaz, hogy a hirtelen erőhatásoktól a háromból két ugrópontom kifordul a helyéből és görögve a folyóban végzi. Én pedig bokáig a vízben állva már szegezek is egy dobókést felfelé, biztosítva, hogy ha valaki lenéz, akkor az megbánja, de a víz hangja mellettünk van és elnyomja a haladásunkét.
Az őrség áldott tudatlanságban leledzik ittlétünk felől. Helyes. Besorolok hátulra, és visszatérek a néma árnyék üzemmódhoz, amikor szimplán követem a zöldflűeket és csak magamban kritizálok. (Igaz, ott nagyon, de valami elfoglaltság nekem is kell.) Például mi a fene az hogy reméli, egy akciót nem reménykedésre építünk hanem tervezésre és stratégiára és információkra és egyébként is... Ehh. (Talán csak irigylem, amiért még képes ilyesmit érezni.)
Egy darabig remekül haladunk, egészen addig a pontig, ahol elvileg nekem el kellene válnom tőlük, hogy külön mozogva kiiktassam az őrség rám eső felét. Csakhogy. A csatorna, amin keresztül nekik fel kellene osonniuk az épületig, az infóval ellentétben zárva van: a rácsok rozsdásak ugyan, de még tartanak, és nincs rajta zár, amit meg lehetne piszkálni, több ponton oda van hegesztve. - Hill? - "szólalok" meg halkan a fülesben, és ha nem bánja, akkor előremegyek, hogy ép kezemmel egy kicsit megrángassam, felmérni a stabilitását. - Kitépem, halkabb mint robbantás, gyorsabb mint vágás. De nem néma - ajánlom fel jelelve, a szövegkohéziót kezdem beáldozni a sebességért cserébe, mert idegesít, hogy sokáig tart a kommunikáció.
Ha nincs ellenére, akkor a fém karral rámarkolok a középső rácsra, gondolatban végigveszem a folyamatot. Alapesetben a mechanikus végtagot ugyanolyan természetességgel mozgatom, mint hús-és-vér testrészeimet, de ha van rá lehetőségem, akkor néha megengedek magamnak ilyen luxust. Aztán kifújom a levegőt, és közben teljes erővel hátrarántom a könyököm. A vas csikorog-sikolt, ahogy megadja magát, és némi rozsda pereg a földre, miközben magam mögé hajítom az útakadályt. (Houston kénytelen lebukni előle. Minek volt útban.) Aztán keleti irányba mutatok. - Lövészek - jelelem, és ismét kérdőn félrebiccentem a fejem, engedélyezi-e a távozást, ahogy az a tervben szerepelt.
Ha nem engedi, hogy ajtókat tépjek ki a helyéről, akkor egyszerűen vállat vonok és hagyom, hadd intézze a maga módján, csak egy kicsit hamarabb kérek rá engedélyt, hogy lelépjek és tegyem a dolgom. Ahhoz, hogy ők bénázzanak, robbantsanak, fémet vágjanak, bárakármizzenek, én igazán nem kellek, addig is hasznossá tehetem magam. (Talán elég hamar beérnék a terroristabázisra ahhoz, hogy feltűnés nélkül végrehajtsam a küldetésemet.)*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Maria Hill
Hős
avatar

Play by : Cobie Smulders
: :
Hozzászólások száma : 11
Csatlakozás dátuma : 2017. Sep. 18.
Kor : 35
Tartózkodási hely : Nézz hátra...
Csoport :
  • ✯Hero/Hős


TémanyitásTárgy: Re: Madripoor - Maria Hill & a Tél Katonája   Pént. Szept. 22 2017, 20:21


Nekikezd valaminek, amit mondani akarna, de végül félúton meggondolja magát és egy „OK” -t követően már hallom is a tompított lövések puha süvítését, amelyek a hozzá nem értő fülnek úgy hangozhatnak, mint madarak gyors szárnycsapásai, ahogy felröppennek a közeli épületről. Látni nem látom a becsapódásokat, így csak remélni tudom, hogy elvégezte a rá osztott feladatot.
Ahogy újra csatlakozik hozzánk Houston távozása után, mintha nem lenne elragadtatva attól, hogy nem játszhat felderítőt. Látom és érzem a viselkedésén, hogy nem csapatjátékos, de ez itt most egy közös küldetés és nem egyéni akció; ha arra vágyik, máskor kérje meg a megbízóját, hogy ne küldje többszemélyes akcióra. Ismertem ezt az „én egyszemélyes hadsereg vagyok” típust, de ritka volt, aki ténylegesen képes volt egyénileg komolyabb küldetések végrehajtására. Hogy ő melyik csoportba esett, egyelőre nem tudtam eldönteni, de amikor Ramfieldet kikerülve szinte félrevon és jelelni kezd, magasra szökik a szemöldököm és csak néhány másodperc után válaszolok neki, amikor Houston befejezi a jelentését.
- Nagyon is tisztában vagyok vele, hogy mi a dolgom, nagyon köszönöm, katona – nézek mélyen a szemébe éppolyan szigorral, mint amilyen hidegen ő az arcomba „pofázott” az imént. – Önnek pedig az a dolga, hogy azt tegye, amit mondok, nem pedig az, hogy megpróbáljon kioktatni arról, hogy mi a feladatom. Lenne még egy pár szavam ehhez, de nincs idő, szóval csak annyit mondanék, hogyha szükségem lenne a tanácsaira, Ön vezetné ezt az akciót és nem én, de láthatóan ez nem így van, szóval tartogassa az erejét a harcra a felesleges jelelés helyett – tanácsolom neki, majd ellépek mellette, kommentár nélkül hagyva védekező jeleit azzal kapcsolatban, hogy mikor öl.
Mindnyájunkban megvan a gyilkos ösztön, akik ezt a hivatást választjuk, egyesekben erősebben, mint másokban, ezzel tisztában voltam, de mint terepparancsnoknak az volt a dolgom, hogy eldöntsem kinek a halála szükséges és kié nem. Amikor valaki első kérdése a civil akadály láttán, hogy lőjön le, az talán joggal keltheti azt a hatást, hogy az illetőnek viszket a mutatóujja a ravaszon, de természetesen ez nem kell, hogy azt jelentse, hogy megkérdőjelezhető az emberi életek megóvásának a fontossága az illetőben. Nem volt célom megsérteni, de szemet szemért, hadd főjön a saját levében és higgye, azt gondolom, hogy gondolkodás nélkül lőtt volna, ha rajta múlik. Amennyit tudok róla, még az is lehet.
Mindenestre, míg a folyóparton közeledtünk a hídhoz igyekeztem nem tudomást venni róla. Gyűlölöm, amikor egyesek nem hajlandóak betartani a hierarchiát, amit egyértelműen felállítottunk, mielőtt elindultunk, hiszen ez pont az ilyen esetekre van kitalálva. Nekem van egy véleményem, neked is van egy, én vagyok a vezető, te vagy a beosztott, ergo mindegy kinek van igaza, az én véleményem lesz irányadó, tökmindegy mi történik. Ennyi, vége a történetnek. Ha nem tetszik, nem kell bevállalni a küldetést, senki sem kényszerítette.
Magamban még dohogok egy kicsit, de amikor elérjük Houstont, már újra a küldetésen jár az agyam és saját szememmel is megbizonyosodok róla, hogy a civileket nem érte különösebb baj.
- Felszívódó lövedék vagy kell gondoskodnunk a golyókról vagy hasonlóról? – kérdezem hátra sem nézve. Nem hagyhatunk hátra nyomot, ezt ő is tudja. Miután rendeztük a helyszínt tovább haladunk, a híd alatt simán megy az átvágás, az őrség mit sem sejt, azonban az alternatív útvonalon akad egy kis bökkenő, amivel nem számoltam. Ha átvágunk a főúton ott ahol én akartam, nem lenne itt ez az akadály, gondolom magamban, miközben a rozsdás rácsokat fixírozom, azon morfondírozva mit is tudnánk vele kezdeni. Már éppen szólítanám Ramfieldet az ammós zsákkal a lézervágóért, amikor Shadow a nevemen szólít és tesz egy másik javaslatot.
Előre lépek és próbaként én is megrángatom a fémhálót, ami bár mozog valamennyire, kétséges, hogy kitéphető.
- Megpróbálhatjuk, együtt talán sikerülhet – vonok vállat, majd hátrafordulok kissé. – Houston, segítsen neki – adom ki az utasítást, de mielőtt visszafordulhatnék a hangos csikorgásra, a rács már repül is Houston feje fölött, aki kissé ijedten guggol le előle, majd egy elfojtott „Hé” kiáltás kíséretében mérgesen mered az ügynökre. Nincs időm végiggondolni, hogy mégis hogyan lehetséges, hogy egyedül is megcsinálta, de tudom később még fog nyugtalan perceket okozni nekem a jelenet.
- Menjen – utasítom, amikor a lövészeket emlegeti, és kis megkönnyebbüléssel nézem, ahogy előre megy és eltűnik szem elől. Hátrafordulok a másik két társamhoz, majd Houstonhoz intézem a kérdésem. – Jól van? – ő csak egy komoly biccentéssel felel, de látszik, hogy neheztel Shadowra. Majd elmúlik, nyugtázom magamban, majd előre fordulok a csatorna sötétje felé. – Akkor induljuk.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
James B. Barnes
Admin
avatar

Play by : Sebastian Stan
: :
Hozzászólások száma : 122
Csatlakozás dátuma : 2017. Apr. 15.
Kor : 99
Tartózkodási hely : on the run
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli


TémanyitásTárgy: Re: Madripoor - Maria Hill & a Tél Katonája   Szomb. Szept. 23 2017, 22:19

*Ennyit arról, hogy rendes vagyok. Félrehívom és nem az újoncok előtt osztom meg vele az aggodalmamat a kompetenciáját illetően, ilyeténképpen nincsen nyílt kihívás a szavaimban. Az már kizárólag az ő baja, hogy nem hasonlóan hangtalan módon felel, ennélfogva nyilvánvalóvá teszi mind a jelenlévők, mind pedig a központban hallgatózók számára, hogy miről is volt szó közöttünk. Nem vagyok elragadtatva ettől a ténytől, persze. Mostanra valószínűleg az én kezelőimnek is feltűnhetett, hogy valami nincs rendben velem, mivel ilyen közel a kezeléseimhez nem lenne szabad ennyire... szabadosan viselkednem. Javaslatokat tenni, véleményt formálni... nem a Télkatona dolga. És most nem szóló akcióban vagyok. Mégis úgy viselkedem.
A megszólítására, hiába van angolul, mégis automatikusan vigyázzba vágom magam. A viselkedés-kódolásaim nagy része igencsak mélyre ment nálam, és ráadásul ezzel a hangsúllyal... szinte várom, hogy megpróbáljon megpofozni, de a mozdulat nem érkezik meg, maradunk verbális színtéren. Vagyis ő. Merthogy én nem mondhatok semmit hangosan, és bármennyire fáj is elismerni, valahol igaza van. Mégis mi a faszt gondoltam. Minek. Ha elcseszi, az ő baja. Attól én még végrehajthatom az én feladatom, és ha belebukik, akkor az övét is. Nem mintha ez lenne az első alkalom, mindig is velem végeztetik el a dolgok nehezét. A tekintetemben tovább jegesedik a hideg. Kicsit félrebiccentem a fejem, mérlegelem a lehetőségeket, végül egy kurta bólintás a válaszom.
Értse, ahogy akarja.
Nem arról van szó, hogy ne tartanám be a hierarchiát - nem tagadok meg parancsot, akkor sem tenném, ha nemszeretem dolgot utasítana, viszont nem is bízom a nőben. (Ahogy Pierce-t leszámítva senkiben sem, de az más. Ő mégiscsak az egyetlen biztos pont a világban, legalábbis egyelőre az. Azt ígérte, nem hagyja, hogy más legyen a parancsnokom, amíg ő él. Bárcsak már túl lennénk ezen az egészen, és jelenthetnék neki!) És tudom a határokat, nagyjából. Nem lépem át őket szándékosan, csak feszegetem olykor.
- Nem kell. - Nem fejtem ki, nem magyarázkodom, minimálisra szorítkozom. Hill nyilvánvalóvá tette, hogy nem kér belőlem többet, mint ami feltétlenül szükséges. Hogy ez kívülről úgy fest, mint egy emós kamasz durcázása? Hát... kellemetlen, de szerencsére ezzel nem vagyok tisztában, így nem is zavartatom magam. Két pillantásnál többet nem is vesztegetek a híd alatti jelenetre, hiszen én idéztem elő, pontosan tudom, mit látnék. Hill és a kiskatonája nélkülem is tud pulzust ellenőrizni.
A rács a fém kar számára nem számottevő akadály, és a maszk alatt vigyorgok, mint egy mániákus. A Hydra részéről jó befektetés volt a mechanikus végtag, és némi elégedettségérzetet okoz számomra, valahányszor hasznosítom. Ha csak arra is, hogy felgyorsítsam a küldetést, akkor arra. Sokszor még mindig olyan, mintha idegen anyag lenne, nem a testem része, hiába van az idegrendszerembe ágyazva, de akkor sem... fecsérelném el. Bólintok Hillnek, és távoztamban megállok Houston (francba, ennek is lett neve, ki kell törölnöm a fejemből) mellett, és bár a maszktól nem látszik, de őt is megajándékozom az egyik vigyorommal, miközben megpaskolom a vállát. Aztán már fel is szívódom az árnyékok közé.

Sietnem kell, lüktet a fejemben a küldetés. Ha előbb beérek a terroristák központjába, mint Hillék, akkor nyugodtan elvégezhetem a saját feladatomat, mielőtt az ő asszisztenciájukká szegődnék. Addig pedig csak a keleti részen lévő célpontokat kell elintéznem. Tempóm előbb csak futássá, majd tovább növekszik, és mivel már nem figyel egy külsős egység, nyugodtan kihasználhatom a képességeimet. (Tudom, hogy többet tudok tenni, erősebb és gyorsabb és regenerálódóképesebb vagyok, mint a többi ember, és sosem kérdőjelezem meg ennek okát vagy forrását. Nem számít. A Hydra ajándéka, hogy elvégezhessem a dolgomat.) Árnyékról árnyékra, egy alkalmas ponton fel a tetőkre, és tovább és tovább, hajtom magam kíméletlenül, míg be nem fejezem a feladatomat. Az egyiket.
Az eligazításom három kiiktatandó lövészről szólt. A tetőn csak kettő van.
Felmérem a terepet, és kiszúrom a harmadikat is: közel hatvan méternyi távolságban, és jó rálátással a társaira. Káromkodás helyett logisztikázom. Körülbelül három másodpercem van, hogy mindhármukat elintézzem, különben az egyik riadóztathat a másik elhullása miatt. Addig-addig helyezkedem, míg találok egy olyan tetőt, amiről hasalva mindkét helyszínre rálátok. Először a magányos lövészt célzom be - úgy, hogy jobb kézre essen. Azzal tanultam meg lőni, az volt az eredeti és elsődleges kezem, de már nem az az ügyesebb. A fém kar soha nem remeg, ellentétben a hús-és-vérrel. (Most egyik sem remeg.) Miután ez megvan, jöhet a másik irányba célzás.
Utolsó felmérés és ellenőrzés, és már nem veszek levegőt, nehogy a mellkasom emelkedése és süllyedése elmozdítsa a célkeresztet, és megint a bal oldali dupla célpontra koncentrálok.
A két fegyver egyszerre sül el, aztán villámgyorsan mozdulva követi a harmadik lövés is.
Mindhárom ember pulzusát ellenőrzöm, és megnyugszom, amikor egyiknél se találok életre utaló jelet. Elveszem az egyik kommunikátort, és zsebre süllyesztem, jól jöhet még.
Aztán irány a terroristabázis. - Célpontok kiiktatva - morzézom Hillnek, miközben levetem magam a tetőről, ezúttal nem érdekel, hogy tompítsam a landolásom, és újra futásnak eredve a bejutási pontomat keresem. Lehetőleg nem úgy, hogy a falat is vigyem magammal, bár... nekem az sem lenne ellenemre, de egyelőre még maradnom kell szellem-üzemmódban.
A lényeg a gyorsaság. A helyszín belső térképe a fejemben van, a szervereket megtalálnom gyerekjáték lesz. Aztán jöhetnek azok a rohadt fegyverek, amiket meg kell semmisíteni. Amíg azzal nem vagyunk meg, addig nem indíthatok be riasztót, nehogy valami meggondolatlanságot kövessenek el... mondjuk bevessék őket.
Hamarosan már a fal és sövény belső oldalán vagyok, majd a riasztórendszer egy részét iktatom ki. Az túl gyanús lenne, ha az egészet elintézném... vagy ha simán kitépném a falból a kontrollpanelt, pedig nagy a kísértés.
A lendületem egészen addig tart, amíg az épületben rá nem kényszerülök, hogy bevessem magam (az ajtó betörésével) az első helyiségbe, így elkerülve egy folyosói találkozást. Ám ahogy szembefordulok a szoba tartalmával, legalább három emeletnyit zuhan a gyomrom, és minden erő kiszáll belőlem. Kapaszkodom a kilincsbe és képtelen vagyok megmozdulni, saját reszelős lélegzetvételeim úgy dübörögnek a fülemben, mintha túl lennék egy maratonon vagy még többön. Talán percek is eltelnek, mire képes vagyok legalább arra, hogy a kommunikációs eszközömöz nyúljak. - Hill, van egy kis gondunk - pötyögöm neki lassan. - Terroristáknak mióta profiljuk a profi ipari kémkedés? - Kicsit késve kapok észbe, hogy terepparancsnokom nem a Hydra ügynöke, és talán előbb a központosomtól kellett volna instrukciót kérnem, mielőtt az ügynököt tájékoztatom, de... a francba, ezt akkor is látnia kell.*
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Maria Hill
Hős
avatar

Play by : Cobie Smulders
: :
Hozzászólások száma : 11
Csatlakozás dátuma : 2017. Sep. 18.
Kor : 35
Tartózkodási hely : Nézz hátra...
Csoport :
  • ✯Hero/Hős


TémanyitásTárgy: Re: Madripoor - Maria Hill & a Tél Katonája   Csüt. Szept. 28 2017, 15:33


Beszól, de azért amikor korholom, vigyázzba vágja magát. Magamban megeresztek egy szemforgatást, tudtam az elejétől, hogy csak a baj lesz ezzel az emberrel, de már nincs mit tenni ellene. Legalább a civilekből nem kell kiszedegetni a kábítólövedékeket, ez is valami, probálok a pozitívumokra koncentrálni és ahogy közeledünk a gerillabázishoz a két ügynökkel, immár Shadow nélkül, érzem ahogy az adrenalinszintem megnövekszik. A szívverésem felgyorsul ahogy a csatorna végén előbukkanunk a romos udvaron.

A bázis maga nem túl high-end, hullámos fémlemezek a külső falai, a teteje hullámpala, nem kellene sok hozzá, hogy csak vágjunk egy „ajtót” egy ügyes kis lézertollal, de mi nem James Bond vagyunk és nem szeretjük a dramatikus belépőket. A fémfalak tudom, hogy csak toldalékai a belső központnak, amit már az eredeti kis téglaépítmény falai határolnak, azok pedig jobban vannak biztosítva, a riasztórendszer pedig végigköveti a terület minden szegletét, ügyesnek kell lennünk.

A feltűnés elkerülése végett a keleti oldali bejárat felé vezetem a kis egységünket, ahol általában 2 őr van a raktár ajtó két oldalán és 2 lövész a tetőkön, akiket remélhetőleg épp most hatástalanít a magányos ügynök. A kezemmel intek a két mellettem haladó férfinak (itt már lehet jobb lenne nekünk is egy morze kommunikátor, mert beszélni nem lehet), hogy a fal túloldalán, aminek simulva várakozunk, 2 célpont állhat, ki kell őket iktatni. Az ajtó túloldalán állót én intézem, övék a közelebbi személy, osztom le a szerepeket, amit egy-egy bólintással vesznek tudomásul. Talán ez az egyetlen előnye az újoncokkal való közös munkának: nem kérdőjelezik meg az utasítást, csak csinálják, vakon bízva a parancsnokukban.

Nem telik el sok idő, míg Shadow végre közli az információt, amit vártam.  - Célpontok kiiktatva.

Ahogy jelt adok, hangtalanul megindulunk, a fegyvereink élesítve és tettre készen a biztos kezekben, a sarkon befordulva tizedmásodpercei vannak az embernek felmérni a helyzetet, de az edzett szemnek már nem esik nehezére ez sem. A két férfi egymás felé fordulva áll, valószínűleg beszélgettek, így a közelebbi háttal áll a falnak dőlve, amikor ellépek mellette a biztonságos sötétből ki a kis ipari reflektor fényébe, ami az ajtó felett ül. Két hosszú lépés és már a társánál vagyok, szinte idejük sincs hogy felfogják ki vagyok vagy mit csinálok, egy jól irányzott lövés, a hátam mögött egy meglepett nyögés és már össze is estek. Az ajtó résnyire nyitva van, de azért gyorsan összeszedem a két őr belépőkártyáit, amíg Houston és Ramfield az épület oldalához, a sötétbe húzzák a két élettelen testet. Egyet szó nélkül Ramfield kezébe nyomok ahogy belépünk a fémajtón és elindulunk a folyosón.

Ezen a pontján a bevetésnek már nem sok helye van a beszédnek, a kézjelek elegendők, de az idő nagyrészében szavakra sincsen szükség, hogy tudjuk mi a teendőnk, de Shadow miatt néha muszáj a (fojtott) hangom hallatni.  – Bejutottunk. Csatlakozik? – érdeklődöm, hiszen semmit nem szeretnék most kevésbé, mint lelőni ezt a szerencsétlent ha véletlenül pont szembetalálkozunk odabent.

Az épület belső felépítése jobban emlékeztet egy labirintusra mint azokra a jól szervezett katona bázisokra, amikhez hasonlítani szeretnének a fegyverekkel meg az egyenruhákkal az ilyen szervezetek, de szerencsére a felderítés ennek a helynek a térképét is eljuttatta hozzám, én pedig nem voltam rest memorizálni minden kis kanyart és megkeresni a legrövidebb utat köztünk és a fegyverek között. A jegyzeteim leginkább egy megoldott rejtvényre hasonlítottak erről a helyről, a piros vonal pedig most ott villogott lelki szemeim előtt, mutatva a kanyarokkal rendesen megpakolt utat.

- Be kell jutnunk a belső épületbe – súgtam Houstonéknak. – Bal – mutattam a folyosó látható vége felé. – Két jobb, bal. Ott kell a kártya – mutattam fel a saját szerzeményem. – Belül ahogy megbeszéltük, C4es töltet, plusz a vevő, ahol csak lehet, Houston. Ramfield, maga lesz a felderítő. Ezen a részen nincs állandó őrjárat, de áthaladók bármikor lehetnek. Bent neccesebb, de előbb jussunk be. Érthető voltam?
Két bólintás a válasz, én viszonzom a gesztust és mellé megeresztek egy bátorító mosolyt mielőtt visszafordulok az üres folyosó felé. Látszik a fejükön, hogy épp most kezdenek izgulni, de emlékszem az első bevetésemre, én sem voltam más, mégis túléltem. Ők is túl fogják.

Gyorsan haladunk, sarokról, sarokra, szerencsére nem sétafikál ezen a szakaszon senki a nap ezen szakában, így könnyen eljutunk az ajtóig. Újabb összenézés után lehúzom a kártyát és a a zár egy üdvözlő csippanás és zöld fény kíséretében kitárulni engedi az ajtót. Határozottan nyomom be a nehéz fémszerkezetet, de ahogy elég belátást enged a feltáruló folyosóra, gyorsan konstatálom a négy fős felénk tartó egységet. Ahogy megtorpannak és gyanakodva felém kémlelnek, visszahúzódok és a két másiknak is sürgősen jelzek, hogy vonuljanak visszább a legközelebbi sarokig.

Nehéz bakancsok lépéseit hallom közeledni és a lehetséges megoldások cikáznak a fejemben, ahogy a hátamat a hideg, hullámos fémnek vetem és újra felcsendül a morze-rádió a fülemben. „Hill, van egy kis gondunk.” Az arcom bosszús grimaszba torzul, ahogy azt sóhajtom magamban, hogy „ne most” , míg épp próbálom elmutogatni Ramfieldéknek, hogy mi a tervem a 4 váratlan vendégünkkel. A léptek futásba váltó zaja már az ajtó felénk eső oldalán visszhangoznak és a találkozás elkerülhetetlenné válik.

Terroristáknak mióta profiljuk a profi ipari kémkedés? - teszi fel a kérdést, amikor nem válaszolok, mert éppen két kézzel két irányba lövök, a tompított lövések süvítenek, néhány kiáltás és a fém tompa koppanása, ahogy a golyó átszeli a falat, majd csend.

Houston a földről áll fel, de kérdő fejmozdulatomra csak egy megnyugtató fejrázással válaszol, hogy nincs baja. Ramfield újratölti a fegyverét és bólint, hogy felőle is tovább mehetünk.
- Tegyétek őket a sarkon túlra, el az útból – javaslom a testekre mutatva, majd végre reagálok az oldalbordánk furcsa bejelentkezésére. – Shadow? Hol van? Mi történt?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
James B. Barnes
Admin
avatar

Play by : Sebastian Stan
: :
Hozzászólások száma : 122
Csatlakozás dátuma : 2017. Apr. 15.
Kor : 99
Tartózkodási hely : on the run
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli


TémanyitásTárgy: Re: Madripoor - Maria Hill & a Tél Katonája   Csüt. Szept. 28 2017, 19:56

*Még jó, hogy nem tudom, a többiekhez képest hol vagyok, különben kiakadhatnék még azon is, hogy mennyire lomha vagyok. Bár legalább annyi előnye lenne a dolognak, hogy belehúznék, met valljuk be, tudnék jobbat. Ha igazán megerőltetném magam. Egyelőre nem láttam rá okot, hogy megtegyem, persze ami késik, nem múlik... magamban elkönyvelek tehát egy újabb remek lövést, és indulok tovább, miután jelentettem a helyzetem.
Nagyjából velük egy időben hatolok be én is, de előbb felmérem a helyet, és próbálom kisakkozni, hogyan tudnám a legideálisabban végrehajtani az én kis privát feladatomat. Legjobb lenne most megejtenem, mielőtt felzárkózom a trióhoz, ugyanakkor viszont a fegyverraktár kiiktatása előtt plusz kockázat bármit is tenni. Még nekem is. Jól bánok a számítógépekkel, de azok az egyik leggyorsabban változó területe a tudománynak, és könnyen lehet, hogy nem vagyok száz százalékosan naprakész a fagyasztásom után - bár bízom benne, hogy a Hydra nem küldött volna ide éppen engem, ha ez lenne a helyzet. Meg különben is, mennyire lehetnek a legújabb technológiával ellátottak a terroristák itt az isten háta mögötti Madripoorban... gondolom én, miközben elrejtőzöm egy helyiségben, ahol lyukacsos emlékezetem egyik leggyomorforgatóbb meglepetése vár.
Általában büszke vagyok rá, hogy bármilyen helyzetben képes vagyok megfelelően reagálni, de ez az a helyzet, amikor minden büszkeséget és egót félretéve fel kell tennem a húszmillió dolláros kérdés: mi a fészkes rossznyavalya folyik itt, és mi a halált kezdjek én ezzeL?! Olyannyira lebénulok, hogy rádiózom a terepparancsnokomnak... szükségem van instrukciókra. Ehelyett előbb csend felel a nyitott rációkapcsolaton, aztán... lövések?! A pokolba! Bár viszket a kezem a gomb után, de visszafogom magam és nem kezdek jelezni. Egy lövöldözés közepén pont nem arra van szüksége, hogy elvonjam a figyelmét, és ha akarnék, se rohanhatnék oda segíteni. (Nem is az a dolgom. Nem Hydra ügynökök. Semmi közöm hozzájuk. Újra meg újra emlékeztetnem kell magam erre a tényre.) Úgyhogy maradok mozdulatlan és erőltetem az érzékeimet, hogy a legapróbb neszeket is meghalljam, hogy minél több információm legyen... és szerencsére hamarosan érkezik a megnyugvás. Ha már testeket hurcolnak, akkor elsimították a helyzetet. Ráadásul Hill többes számot használt, azaz a két zöldfül s túlélte a tűzkeresztséget. Jó nekik. Jó nekem. Utálok kollégákat lelőni. (Utálok bárkit lelőni. Ez nagyon rossz és helytelen gondolat.)
- Itt - felelem, és egyszerűen átküldöm a nyomkövetőm adatát. Hill konstatálhatja, amivel én nem vagyok tisztában, hogy alig másfél folyosónyi távolság választ el minket, vagyis elég messzire jutottam az épületen belül. Nem mellesleg pedig a három fegyverraktár egyikében tartózkodom, amiről nekem szintén nincs tudomásom. - Megnéz. Küldetés kompromittálódott? - teszem fel a nagy kérdést, amit nyilván csak úgy tud megválaszolni, ha idejön, és megnézi ezt a rohadt... raktárt.
Emberraktárt. Vagy valami olyasmit.
Most, hogy a kötelezőt letudtam, és a tájékoztatás (vagy afféle) megvolt, megengedek magamnak egy halk, enyhén hisztérikus kuncogást, miközben előbbre botladozom, és összeszedem magam annyira, hogy végre rendesen befogadjam a helyszínt. Mindegyik alak külön tartályban kapott heyet, a belsejük valami fura anyagból, apró piramisok sorát formázva van kiraka. Az összes csukott szemmel, látszólag nyugalmi helyzetben fekszik.
Számomra az arcok nagy-nagy többsége ismeretlen, a bőrkabátos, félszemű négertől az USA öltönyös elnökéig. Van azonban egy, akit ismerek, és ez elég volt, hogy teljesen, száz százalékig kiidegeljen. Az ismerős szőke, középkorú férfi, az egyetlen, akit tartok valamire, aki...
Mellé lépek. - Parancsnok? - suttogom sürgetően, és némi tétovázás után úgy döntök, a helyzet kellően bizarr. - Protokoll felülírása - suttogom magamnak, és engedély nélkül hozzáérek a Parancsnokomhoz.
Hiba volt. Nem azért, mert büntetést kapnék érte, hanem mert még a kesztyűn keresztül is érzem az élettelen bőr hidegét, és hiába siklik az ujjam a csuklójára, majd a nyakára, nem sikerül pulzust kitapintanom. Bal kézzel is odanyúlok - a fém kar szenzorai nem tévednek, azoknak érezniük kell, ha...
De semmi.
Nekem meg: pánik.
- Nem lehet, ez nem lehetséges, ne ne ne, őt ne, őt ne, Parancsnok, ne... - moyogom szinte magamon kívül, alig kapva levegőt a maszkon keresztül - csak a drill akadályoz meg benne, hogy letépjem az arcom elől - és oda sem figyelve rántok fegyvert és szegezem az ajtóra, amikor mozgást érzékelek onnan. Annyi még van bennem, hogy ne lőjem le Hilléket puszta reflexből... de arra már nem futja, hogy el is hallgassak. Úgyhogy a belépőket az a jelenet fogadja, ahogy az egyik tartály mellett térdelek, Alexander Pierce fejével az ölemben, bódultan motyogva, és fegyvert szegezve rájuk.*

//Rövid és béna, bocsi!//
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Maria Hill
Hős
avatar

Play by : Cobie Smulders
: :
Hozzászólások száma : 11
Csatlakozás dátuma : 2017. Sep. 18.
Kor : 35
Tartózkodási hely : Nézz hátra...
Csoport :
  • ✯Hero/Hős


TémanyitásTárgy: Re: Madripoor - Maria Hill & a Tél Katonája   Hétf. Okt. 02 2017, 17:06


Jelentés helyett csak egy rövid morzeszót kaptam, valamint egy pontos helyet a nyomkövetőmre, ami alig néhány 10 méterre volt tőlünk, már az ajtón belül.
- Odamegyünk, várjon meg – utasítom a kérdésére válaszolva, amikor látom, hogy az egyik fegyverraktárban lehet, ami azt jelenti, jobb ha nem nyúl semmihez a környékén, mert bármilyen hiba végzetes lehet a küldetés szempontjából. Míg újra útnak indulunk és beérjük őt, csak az jár a fejemben, hogy mi lehet az, amitől kompromitálódni tud a küldetés ezen a ponton, hiszen ha megtalálta a fegyvereket, már nagy baj nem lehet, Houston pikk-pakk hatástalaníthatja őket és már itt sem vagyunk. Talán valami más van a raktárban? Lehetséges, hogy már semmi, mert mozgósították őket?
Sajnos kérdéseimre közel sem azt a választ kaptam, amire akárcsak számíthattam is volna, az ajtóba érve valakit beszélni hallok odabent, ami tekintve az eddigi morzézást meglehetősen furcsa, így az első gondolatom, hogy valaki van benn az ügynökkel és az a valaki éppen valami furcsa könyörgő hangon szól, bár nem értem pontosan mit mond. Ramfieldet és Houstont magam mögé intem, jelezve, hogy én bemegyek, ők maradjanak és fedezzenek, amíg más utasítást nem adok.
Veszek egy mély, nyugodt levegőt és a Glockomat egyenesen magam előtt tartva belépek a helységbe, ahol be kell vallanom, köpni-nyelni nem tudok a felfoghatatlan jelenet láttán, épp annyi lélekjelenlétem még van, hogy ne lőjek azonnal a fegyverét rám szegező ügynökre, csak néhány tizedmásodperccel később vagyok képes megmozdulni vagy egyáltalán megszólalni.
- Tegye le a fegyvert és másszon arrébb a testtől vagy lelövöm – kezdem fenyegetően, a hangom aligha emberi, inkább sziszegésnek titulálnám, ahogy végre végigkering bennem az adrenalin és van időm felfogni ami történik. Ha lenne időm, talán halálra rémülnék, de így inkább csak elszakítom a tekintetem egy másodpercre a földön nyöszörgő alaktól, hogy körülnézhessek.
A terem egyik faltól a másikig két sorban halvány neonfényt árasztó tartályok futnak, bennük alvó testek sora, mind más és más arc, ugyanabban a halotti nyugalomban és átfut az agyamon, hogy mi van, ha valódiak… aztán ahogy közelebb lépek meglátom kit tart a karjában Shadow és hogy ki fekszik Pierce üres koporsója utáni csőben. Földbe gyökerezik a lábam és a gondolataim ugyanazt a három szót ismételgeti, amit az előttem a földön az ügynök. „Ez nem lehetséges”.
Arcomra kiült érzelmeim abban a pillanatban eltűnnek, hogy realizálom mennyire megrendültem Fury-t látva magam előtt. Elfordítom a tekintetem róla, ha halott is lenne, nem akarná, hogy én is azt tegyem mint a férfi, akinek a fegyverét, ha utasításomra letette, egy jól irányzott lábmozdulattal még messzebb sodrom, vagy ha még mindig rám szegezi, egyeszerűen kicsavarom a kezéből és magam mögé dobom a földre. Tudom, hogy ha meg akarna ölni, van még nála elég fegyver, de így legalább nem fog véletlen megsebesíteni és leleplezni minket, ha mégis elsütné a pisztolyt ebben az elborult állapotában.
Ahogy lassan elmúlik a kezdeti döbbenet, megfordul a kérdés, hogy vajon miért siratná ennyire Pierce-t. Nagy ember, az egyik legnagyobb a SHIELD tagjai között, ez igaz, de ő is csak egy ember, egy vezető, aki parancsokat oszt, a férfi pedig úgy nyüszít a testével az ölében, mintha az apja volna. Lehetséges volna, hogy valóban az apja? tűnődök, de hamar elhessegetem a gondolatot. Balgaság, akkor nem Parancsnoknak szólítaná.
Közben Houston kérdezget a fülemben, hogy mi a helyzetem, de néhány szóval elintézem, míg Fury testét tanulmányozom a tartályt felnyitva. Se pulzus, se semmi, de meglepően jó replika, a test puha, nem cyborg szerű, talán klón lenne? gondolkodok, míg a beosztottamhoz beszélek.
- Maradjanak kinn, itt benn minden rendben – biztosítom őket. – Helyezzenek ki néhány C4-est a már biztosított területen – utasítom, adva nekik némi elfoglaltságot mielőtt kíváncsiságból utánam jönnének. Nem hiányzik, hogy ők is traumatizálva kerüljenek ki innen, elég lesz ezt az egy szerencsétlent összekaparnom innen.
- Nem valódi – kezdem egy mély levegővétel után. – Meglepően valóságosak, de nem valószínű hogy igaziak a testek, érti amit mondok? – kérdezem közelebb lépve, de a férfi nem hajlandó rám nézni és megerősíteni, hogy felfogta. – Az elmúlt 12 órában lehetetlen, hogy ennyi embert foglyul ejthettek, köztük a maga Parancsnokát és az enyémet is, az Elnökről nem is beszélve. Korábban pedig biztos nem cserélték ki őket másokra, ezek csak replikák – magyarázom egy anya türelmével. – Viszont… veszélyes replikák, el kell őket pusztítanunk, mielőtt aktiválnák őket – vázolom a következő teendőt, remélve, hogy ha új célt kap, talán kizökken, de nem látok változást rajta.
Néhány másodperc várakozás után végül elvesztem a türelmem.
- Érti amit mondok?! – kérdezem ingerülten. – Mennünk kell – sürgetem, majd utána nyúlok és erővel fordítom az arcát magam felé. – Nézzen rám! Nézzen rám, az Isten verje meg! – emelem fel a hangomat végül és ha erre sem kapok megfelelő reakciót, kénytelen vagyok pofon vágni végső elkeseredésemben. – Hát erre képezte ki Pierce, mondja? – sziszegem újra. – Hogy összeomoljon az egy egyszerű, élettelen másolat láttán, hm? – hergelem, tényleg mindent bevetve, hogy megmentsem a helyzetünk. – Parancsra vele is tudnia kellene végezni, ahogy bárki mással és maga ennyitől kikészült? – faggatom tovább, tudva, hogy legalább olyan képzést kellett kapjon, mint én és legalább annyi akción kellett már átmenjen, tudnia kell, hogy igazam van és hogy elfogadhatatlan ahogy viselkedik.
Még néhány másodpercet adok neki, hogy reagáljon, mielőtt felállnék és otthagynám, de remélem, hogy összeszedi magát és kitehetünk ebben a teremben is néhány robbanótöltetet, hogy mielőbb magunk mögött tudhassuk ezt a borzalmat és folytathassuk a feladatunk, amiért ideküldtek minket.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
James B. Barnes
Admin
avatar

Play by : Sebastian Stan
: :
Hozzászólások száma : 122
Csatlakozás dátuma : 2017. Apr. 15.
Kor : 99
Tartózkodási hely : on the run
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli


TémanyitásTárgy: Re: Madripoor - Maria Hill & a Tél Katonája   Hétf. Okt. 02 2017, 22:21

*Valamennyire megnyugszom, amikor olyan válasz érkezik, amilyenre szükségem van. Jön. Felméri a helyzetet. Eldönti majd, mi a teendő. Mert a döntéshozatal nem az én dolgom általában, én megkapom a feladatot és azt teljesítem, ebben vagyok jó, és most... most a Parancsnokom halott? Muszáj tudnom.
Nem is emlékszem, mikor kíséreltem meg utoljára protokollt felülírni. Valószínűleg ez a cselekedetem is destabilizál mentálisan, ez is közrejátszik a további viselkedésemben, miközben már eleve is instabil voltam-vagyok az elhibázott kezelésektől... sok faktor benne van, hogy miért reagálok ilyen irracionálisan, ilyen magamon kívül, de egyik sem mentség. Jobbnak kellene lennem ennél, és egy apró racionális hang a fejemben végig suttogja is ezt nekem, de nem, vagy legalábbis csak nagyon kis részben hallgatok rá.
Például nem lövöm le kapásból Hillt. Az lenne csak a nap megkoronázása, ha egyszerre két parancsnokot veszítenék el... ahogy realizálom, hogy ő az, és nem fenyegetés (már amennyire nem fenyegetés valaki, aki lőfegyvert szegez rám), már visszakozom is, úgyhogy a megszólalásával egyidőben felfelé fordul a fegyverem csöve, ahogy visszahúzom magamhoz. A parancs annyit változtat, hogy ahelyett, hogy simán a kezemben maradna, engedelmesen visszahelyezem a pisztolytáskába, még rá is csattintom a patentet, ezzel ellehetetlenítve a gyors előrántást, de hát van még másik fegyverem bőven. Viszont engedetlen vagyok: Pierce-től nemhogy nem távolodom el, de védekezőn lejjebb hajolok, hogy a testemmel takarjam. Hiába, hogy nem találtam életjelet, attól még a Parancsnokom... igazából nem is realizálom, hogy a motyogó mantrám viszont még ezenközben sem szűnik meg, tovább pereg az ajkamról a "Kérlek ne, Parancsnok, ez lehetetlen, ne ne ne" jellegű könyörgés, egyik kezemmel még mindig a nyakán, a másikkal a testet karolom át és húzom magamhoz, de közben már Hillre szegezem a tekintetem. Nem vagyok teljesen magamnál, de teljesen elszállva sem, és semmiképpen sem gondolnám, hogy veszélyt jelentenék Hillre. Nem is jelenthetek veszélyt a parancsnokaimra, és az ügynök most a terepparancsnokom, de Sasha, Pierce, "Parancsnok, elbuktam, kérlek, nem lehet..." Amikor Hill elkezd a többiekhez beszélni, csak akkor fordítom el róla a tekintetem, pontosabban lehunyom, és előreesett vállal, magamba roskadva ringatom a testet az ölemben. Úgyis itt van a nő, ha bármilyen fenyegetés érkezne, ő majd reagál rá.
A kezdeti zavarodottságot kezdi a jeges és bénító rettegés átvenni bennem. Ha Pierce halott, akkor nem teljesítettem a kiemelt prioritású feladatomat. Fogalmam sincs, mi történhetett, hogy kerülhetett volna ide, egyáltalán miért lenne halott - nincs rajta nyoma látható traumának -, de ha így van... akkor nem védtem meg, amint az kötelességem, feladatom és vágyam lett volna. Mi értelme egyáltalán léteznem, ha még erre sem voltam képes? Ha alkalmatlan vagyok a feladatomra? Ha akaratomon kívül cserbenhagytam a Hydrát, akiknek mindent köszönhetek? Ég a szemem, és ha képes lennék olyasmire, talán sírnék is, összeharapom a szám a maszk mögött, ezzel végre megszüntetve a motyogást, de Hill szavai csak némi késéssel jutnak át az érzékelésem szűrőin.
Veszek egy lélegzetet, és azzal bennem is szakad a levegő. Nem. Szólalhatok. Meg.
Vagy legalábbis nem lett volna szabad.
Ó, a francba. Duplán elcsesztem mindent. A fülemhez kapok, ellenőrzöm, hogy a kommunikátorom ki volt kapcsolva. (Ki volt.) Hill előtt már nincs mit tennem, a múltat megváltoztatni nem tudom, de legalább a másik kettő ne tudjon erről, úgyhogy el is tekerek a frekvenciájukról, biztos ami biztos. - Valódinak tűnik - vitatkozom bármiféle meggyőződés nélkül, szememet le nem véve Pierce élettelen arcáról. A hangom rekedt. - Előbb a fegyvereket kell elintéznünk, addig minden más akció csak kockázat - adom hozzá lassan az én meglátásomat, bár valószínűleg nincs rá szüksége. Ő a terepparancsnok, nyilván ezzel tisztában van. De legalább jeleztem, hogy itt vagyok, figyelek, nem vált teljesen zöldséggé az agyam...
Amikor az arcom felé nyúl, látom a szemem sarkából, és ösztönből rántom el magam, és a szemem túl nagy, túl sok fehér látszik belőle. Sasha az egyetlen, aki hozzáérhet az arcomhoz - ez kivételesen nem protokoll, csak... nos, nem tudom, honnan ered, de mindig elrántom magam bárki más kezétől, és ha mégis erősködnek és megragadnak, akkor általában kartörés a történet vége. A Parancsnok ezért sosem büntetett meg. Azt hiszem, élvezte, hogy előle viszont nem térek ki. Viszont hajlandó vagyok Hillre nézni, sőt, még rá is fókuszálok, ami... egyértelműen haladás. - Meghallják - jelzem lakonikus nyugalommal a hangja felemelésére, de nem teszek semmit, hogy megakadályozzam benne. Szívesen rávágnám, hogy nem Pierce képezett ki, mert ő a Parancsnokom volt, de ez is olyan bizalmas információ, amit nem adhatok ki. Senkinek semmi köze hozzá. Ordítanám, hogy elment az esze. Az én létezésemnek a Hydra ad értelmet, és a Hydra maga a Parancsnok. Volt már parancsnokom jó néhány, de egy sem olyan, mint Sasha... Egyikhez sem kötődtem így. Egyik sem volt ilyen fontos. Nem kérdeztem soha ennek okát és eredetét, csak tudtam, hogy valahogy ez a szőke férfi, aki olyan szenvedéllyel tud beszélni a békéről és a szabadságról, az, akihez hűséges vagyok. Akinek nem kell tennie semmit, hogy örömmel engedelmeskedjek neki. Méghogy végezzek vele... - Nem tudom, magát mire programozták, Hill ügynök, de én megvédem a Parancsnokom, nem pedig megölöm - felelem végül nagyon-nagyon higgadt hangon.
Aztán lassan, szinte macskamód-ráérősen nyújtózkodom egyet, hagyom, hogy minden egyes csigolyám egyenként gördüljön a helyére, aztán már nem is görnyedek vissza, hanem maradok kihúzva magam, és Hillre függesztem a tekintetem. - Megszegtem a parancsomat. Kész vagyok elfogadni a következményét - jelentem ki formálisan, és enyhén félrebiccentett fejjel várom, milyen büntetést fog elégségesnek ítélni. Büntetlenül nyilván nem hagyhatja.
Na meg ha ő valamiért vonakodna megtenni, akkor nekem kell, és őszintén szólva saját tapasztalataim szerint jobban járok, ha ezt más intézi, nem én.
És ha ezen túl vagyunk, készségesen segítek neki robbanótölteket telepíteni.*

//Próbáltam nem creepy lenni. Elbuktam Very Happy//
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content




TémanyitásTárgy: Re: Madripoor - Maria Hill & a Tél Katonája   

Vissza az elejére Go down
 
Madripoor - Maria Hill & a Tél Katonája
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Pepper & Hill
» Maria Hill
» Madripoor (Távol-Kelet, SEAR)
» 1. felvonás - Alattomos suttogás

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Marvel Universe :: Egyéb játékok :: A Váz-
Ugrás: