Liliával úgy döntöttünk, hogy kihasználjuk a mai napot egy kis szabadprogramozásra. Nagyon cuki és jó fej volt velünk mindenki a társaságban. De ettől még szerettünk volna egy délutánt eltölteni úgy, hogy nem kell aggódnunk mutáns létünkkel kapcsolatban. Meg csak úgy együtt lógni, megjárni olyan helyeket, amihez nem feltétlenül van kedve másoknak, szuveníreket venni a hazaiaknak, fényképezni és ilyenek. Shoppingolás közben puszta poénból felvetettem Lilinek, hogy mi lenne, ha közös emlék jeligével csináltatnánk egy tetkót? Abszolút nem gondoltam komolyan a kérdést, arra pedig legkevésbé sem számítottam, hogy igent mond rá. Szóval kanonizáltuk a programot. Azt persze az óriási délutáni séta és vásárolgatások után nem kalkuláltuk bele, hogy a szalonban töltött idő több órás művelet lesz. A tetoválásunkat készítő hölgyemény tök rendes volt, sokat dumáltunk és a rövid itt tartózkodási időnkére való tekintettel túlórát vállalva (és némi ráfizetéssel) elkészítette a remekműveket. Egy bökkenő volt… – Nem hiszem el! Öt perce ment el az utolsó busz – drámaian rogytam le Lili és a szatyrok mellé a padra. A lábaimat felpakolva pad karfájára. Tudom, hogy nem tartozik a rendeltetésszerű használatába. Viszont lábaim legszívesebben már levetették volna a szandált. Éreztem előre, hogy a nagy sétához ez rossz ötlet. Minimum öt vízhólyaggal gazdagodott a talpam. – Körbe kérdezek néhány embernél, hátha valaki el tud ugrani értünk autóval. Vagy megvárhatjuk a hajnali járatot. Én annyira nem éjszakáznék idekint. Szeretném még használni a veséimet, ha lehet – kijelentésem közben már ezerrel küldtem az üzeneteket. – Te mondjuk csekkolhatnád a közeli szórakozóhelyeket vagy akármit, ahol tudunk valamit burkolni, mert meghalok éhen. Hogy áll a mobilneted? Osszam meg a sajátomat? Majd, ha otthon leszünk megbűvészkedem a mobilnetedet, hogy ne kelljen vagyonokat kihajigálnod a korlátlan mobilnetért – tök gyorsan el lehet intézni. Ráadásul az internet manapság mindenkinek megjárna INGYEN. – Hmm… Oliver azt írja, hogy a legtöbben már ittak a társaságból, szóval nem tudnak azonnal értünk jönni – szusszantam fel. – Mindenesetre írtam nekik, hogy miattunk ne is kockáztassák a jogsijukat, drága dolog, maximum hívunk taxit. Bár az az érzésem, hogy kizárt ki tudjuk perkálni az utat a szállásig – azért fél kézzel már a pénztárcámban turkáltam és számolgattam az aprót. – A te frontodon volt siker? – kérdeztem rá. Fájdalmasan nyögtem fel, mikor szembesített, hogy a legtöbb hely zárva van már. – Hát… Lehet, hogy meghalunk éhen, de legalább menő tetkónk lett? – próbáltam pozitív oldalról közelíteni a fejleményeket. Lili csendre intésére meghökkenve fordultam felé. – Most miért pisszegsz le? Próbálok optimistán lelket önteni magunkba, hátha nem kezd gyomrunk önemésztésbe – pillantottam le pocakomra, majd vissza Lilire, aki hihetetlen fókusszal hegyezte immáron a macskafüleit. A helyzet komolyságát érzékelve, összepréseltem ajkaimat, hogy véletlenül se szóljak egy szót sem. Rendesen felültem, majd szabad mancsomat fülem mellé helyeztem, ekképpen próbáltam meg én is élezni hallójáratomat. Hátha van esélyem kivenni azt, amit Lili vélt érzékelni. Viszont figyelmemet túlságosan elvonták barátosném cicafülei. Nem volt meglepő így látnom, már egész hozzászoktam. De a tetoválással dekorált fülén, mintha kicsit eltérne a mintája most. – Milyen zene? – kérdeztem vissza meglepetten, kizökkenve a mustrámból. Ahhoz képest, hogy a Google szerint minden is zárva van, Lili szerint valahol nagyon csapatják. – Lehet, hogy egy házi buli – vontam meg a vállaimat. – Nézzük meg? Jobb, mint ölbe tett kézzel ücsörögni. Úgy is legalább még négy óra mire jön a hajnali busz – én személy szerint feltápászkodtam, majd felmarkoltam a szatyrokat. – Nos, merre? – néztem várakozóan Lili felé.
Jól esett neki egy kicsit kettesben kimozdulni. Azt is nagyra értékelte, hogy Oliver felajánlotta az Arrow-szittelést. Pontosabban Arrow nézte ki magának Olivert, így sokkal nyugodtabban tudtak elindulni páros városnézésre. Azért sok hely volt, ami még nem volt annyira kutyabarát, mint 2025-ben illett volna. De eredményesen telt a nap szuvenir nézéssel és shoppingolással. Bármivel, amire ennyi idősen igényük lehetett. És lévén a tetkóhoz nem kellett a 21-et betöltenie, gondolkodás nélkül rábólintott. Ő abszolút benne volt a buliban. Kíváncsi volt, milyen hatással lesz a bundájára macskaként. Biztos volt benne, hogy valamilyen formában látszani fog. És valami apróság jó bulinak tűnt. Azért jobban fájt mint eleinte gondolta. De nem zavarta volna ez sem. A busz már annál jobban. Sóhajtva dobta le magát Romy mellé a padra. - Támogatom a tervet! Már guglizok is - válaszolt azonnal Romy haditervére. Ő is szerette volna megtartani a páros szerveit, de tulajdonképpen a páratlanokat még annál is jobban. Az ember azt gondolta volna, hogy Los Angelesben ilyenkor még nyitva vannak bárok. Vagy bulihelyek. Vagy bármi egyéb. - Most komoly, hogy minden bezárt 11-kor vagy éjfélkor? Miféle környék ez?! - pampogott félhangosan. Azért még nézelődött, bár már kezdett komolyan megharagudni a keresőre. Romy kérdésére csak sóhajtott. - Nada. Zéró. Nyesta. Minden bezárt éjfélkor. Az ember azt hinné, LA-ben sosem áll meg az élet - csóválta a fejét. Ez őszinte csalódás volt. Vagy csak egy piszkosul peches negyedet fogtak ki ebben a hatalmas városban. Nem is értette. Romy megjegyzésével egyet kellett értenie. De ezen a ponton hallani kezdett valamit, úgyhogy gyorsan lepisszegte. Felállt a padról, és macskafülekre váltott, hogy jobban radarozhassa a környéket. Ez roppant különös volt. De biztos volt benne, hogy jól hallotta, amit hallott. - Valahol zenét játszanak - jelentette Romynak a néhány perces fülelés után. - Leginkább jazz. Mintha valami mulatóból szólna - válaszolt a kérdésre. Ennél pontosabban nem tudta belőni. - Nem hiszem, hogy házi buli, de megnézhetjük. Talán ki tudunk kérni egy adag sültkrumplit. Valamit csak adnak a pia mellé, bármilyen lebujra bukkanunk - bólogatott egyetértőn. Azt már csak remélni merte, nem valami késdobáló helyet sikerült lelnie. Gyorsan eltüntette a macskafüleket, és a saját szatyrait felvéve mutatta Romynak az útirányt. Csak pár sarokra kellett menniük, de elég eldugott hely volt. A kinézete azért nem sok jóval kecsegtetett, mármint szerencsétlen Tex, vagy kinek a bárja volt, a T és E nem is világított. Meglehetősen fura volt látni, hogy egész jól öltözött emberek szállingóztak be a (TE)X’s Bar-ba. - Hm, talán mégsem egy késdobáló - állapította meg vállat vonva. Aztán elindult magabiztosan a bejárat felé. Még a biztonsági őr sem tűnt marconának. Csak a személyijüket kérte el megnézni, mennyi idősek. Még a figyelmeztetést is megkapták, leginkább Lili, hogy a bárban is el fogják kérni, úgyhogy inkább ne is akarjon alkoholt kikérni. Amire ő csak bőszen bólogatni tudott. Amint leértek a szórakozóhely részére, meglepő módon egész kényelmes ülőhelyeket és asztalokat találtak. - Cuccoljunk le aztán egyikünk elmegy kikérni az üccsiket, nem? - ajánlotta Romynak, és megindult az egyik, szerencsére még üres asztal felé.
– Olyan, ahol nem szívesen éjszakáznék, ha nem muszáj – feleltem. Ki tudja melyik sikátorból ugrik elő ollókezű Edward?! Nem kimondottan volt a legjobb negyedben a buszmegálló, de legalább egy romkocsma akadhatott volna azért a közelben. De egy éjjel-nappaliban is kiegyeztem volna. – Nem vagyok egy nagy zenész, de nálam a jazz és a mulató nem esik egy kategóriába – pislogtam meglepetten Lili felé. De az tény, hogy a semminél több. – Pszt, csak halkan! A végén meghallja!! – gesztikuláltam le sokatmondóan a vérmesen korgó gyomromra. A sültkrumpli puszta emlegetésétől is kettőt mordult. – Egyébként a füled – szólaltam meg, mielőtt Lili az elrejtésük mellett döntene. – Egy ponton érdekes lett a mintád! Szeretnéd, hogy megörökítsem? – ki kellett használni, amíg lámpafény alatt voltunk. Ha kért sztárfotót, akkor rögtön megörökítettem a mobilommal, hogy aztán megcsodálhassa a változást. – Szerintem tök jól néz ki! – szúrtam közbe véleményemet, mintha az számítana. Hiszen Lilinek kellett elsősorban tetszenie a mintának és nem nekem. Amikor látómezünkbe került a szórakozóhely, ösztönösen oldalaztam közelebb Lilihez. Nem tudom mi feszélyezett jobban: a túlöltözöttség vagy az, hogyha egy lebujra akadtunk volna. – Jó, de ha nagyon nagy lenne a gáz, akkor a késdobálókat könnyekbe boríthattuk volna megható dalunkkal, ami vágyálmainkról szól. A frakkosokat, hogy ríkatod meg? – kérdeztem rá fojtott hangon. És bizony a véletlen műve volt a Tangled referencia! Igyekeztem levetkőzni az aggodalmamat és tök határozottan felmutatni a kamu ID-t, amit pénztárcámban őriztem. Ami szerint „Lucy Fer” néven futottam Glitch énem jóvoltából. Ő pokolian jónak találta, én inkább csak rémesnek. – Megyek én lootolni. Hozok Mojitot mindkettőnknek, meg valami kajcsit – vállalkoztam ezen nemes feladatra, miután lepakoltuk a cuccokat. – Milyen ízűt kérsz? – kérdeztem rá, mielőtt megtettem volna a beszerző körutat. A mai nap fáradalmaira szükségét éreztem egy csipetnyi alkoholnak. Szigorúan nem sokra és kizárólag mértékkel, hiszen Lili még nem volt amerikai mérce szerint nagykorú. Az ital mellé szereztem két zacskó ropit és csirkehúsos szendvicseket is. – Vacsora tálalva – kúsztam be Lili elé. A Nappali hatása miatt sikerült egy beginner szintű felszolgálói tudást magamba szívnom, így mindent egyszerre oda tudtam vinni az asztalhoz anélkül, hogy eldobnám, kiönteném vagy bármi egyéb balesetet eszközölnék. – Azt hallottam a pultnál, hogy valami nagy showműsor lesz hamarosan. Valami híres ember lép fel, valamilyen Caleb Covington – pattantam le a szabadon hagyott székre. – Bevallom én még az életemben nem hallottam róla – vontam meg lezseren a vállaimat. – Remélem nem langyi-bangyi pop zenét tol és bírni fogom – fűztem hozzá. Tekintetemmel a színpad felé lestem, nyakamat nyújtóztatva, ahol a zenészek perpillanat valami kellemes dallamot játszottak. Egész jól rá lehetett látni innen a színtérre. Részemről már elfogyott a szendvics, amikor a helyiség fényei kezdtek sejtelmesen megváltozni. A pultnál már előre jelzett show kezdetének ígéretét hordozva magában. – Waooow, kezdődik! – hívtam fel Lili figyelmét is erre, ha esetleg az evés közben neki nem volt erre ideje koncentrálni. Felszívtam egy nagy kortyot a szívószálammal a Funky Monkey névre keresztelt italból, ami gyakorlatilag banánnal édesített Mojito volt. Fejemet enyhén billegettem az ütemes szólamra, ami felcsendült. A színpadot kezdték ellepni a táncosok, majd a flamingó tollakkal illegő hölgyemények kupacából kilépett „Celeb Covington”. A környező asztalok vidám üdvrivalgásokban törtek fel a látványától. Hát… én nem tudtam osztani ezt a lelkesedést. Arcomból kiszökött a vér, ahogy az illető fizimiskája összeklappolt egy fejemben élő emlékképpel. Összeszűkült szemekkel, lassan pislogva, homlokomat ráncolva meredtem magam elé. A fickó kiköpött hasonmása volt a hónapokkal ezelőtt elhunyt nagybácsikámnak! Kit a családom szeretett pusztán „Fekete bárány” – jelzővel illetni. Hacsak… – Dimitry bácsi? – szökött ki számon a hitetlen kérdés, miközben lassan Lili felé fordítottam arcomat.
Vállat vont a megjegyzésre. Neki belefért egy mondatba a jazz is, a mulató is. Csak el akart jutni odáig ebből a buszmegállóból. - Igen? Mutasd - kérte lelkesen. Már előtte is kíváncsi volt, milyen lesz a bundája. Úgyhogy boldogan állt modellt Romy fotózásához. A képet látva elvigyorodott. - Tökéletes - még egy thumbs-upot is tolt mellé. Aztán eltüntette a cicafüleket és inkább a korábban bemért szórakozóhely megtalálására koncentrált. - Hát, az én énekhangommal szerintem a frakkosokkal többre megyünk. Akkora sokkot kapnak, hogy lesz időnk sprintelni - válaszolt őszintén. Az ő macskazenéje azért nem ért fel a Macskarisztokraták féle banzájhoz. De nem is érdekelte soha az éneklés, ő inkább mozgott. Azért egy kacsintást elejtett Romy referenciájára. Értette ő a célzást. De nem tudta volna előadni. Szerencsére a bejutás egyszerűbb volt, mint gondolta. A kinézete alapján abszolút nem egy ilyen helyet várt volna, de végülis kellemes csalódás volt. Nem volt oka panaszkodni. - Egy classic nekem tökéletes. Egy extra citrom karikát kérhetek bele? - csak ennyire akart flancolni. Szerette ő a klasszikus mojito-t, nem akarta elrontani mindenféle szirupokkal. És legalább az asztalnál is kényelmesen el lehetett ücsörögni. A székek meglepően kényelmesek voltak. Kezdte nem egészen ideillőnek érezni az öltözetét. Az egész hely hangulata nem egy lepukkant bárra hajazott, és minél többet ücsörgött itt Romyra várva, annál nyilvánvalóbb volt ez számára. - Woah, köszi, ez a szendó életmentő - sóhajtott elégedetten ahogy maga elé húzta a sajátját. Egy húsos szendvics sokkal jobb opció volt, mint egy tál sültkrumpli. És mostanra ő is éhes volt, csak egy fokkal jobban tudta titkolni Romynál. Már a szendvicset majszolva hallgatta a magyarázatot a várható programról, hogy miért is ekkora a nyüzsgés errefelé. - Sosem hallottam még róla. Lehet, hogy csak bizonyos körökben híres? - kérdezett vissza, miután lenyelte az aktuális falatot. Azért akármennyire volt kajás és kíváncsi, teleszájjal nem beszélt. Amint végzett a szendviccsel, maga elé húzott egy zacskó ropit és kibontotta azt is, hogy mindketten nassolhassanak. Elégedetten kortyolt a mojito-ba, és dőlt hátra a székén. Egészen addig, ameddig a fények el nem halványultak. Akkor érdeklődve előre dőlt. A szívószál persze a szájában volt, még akkor is, amikor éppen nem ivott. Ez remek elterelés volt a tollas legyezőkről, amikkel az 1920-as évekből szökött táncosok illegtek. Azok a tollak nem tettek jót a vadászösztönének, de szívószállal a szájában könnyebb volt koncentrálni a műsorra. Épp kortyolt egyet az alkoholból, mikor a tollak takarásából kifutott egy kifejezetten ismerős alak. Meg kell hagyni, lila, flitteres frakkban énekelni és táncolni még életében nem hallotta. Az első sokktól ki is köpte a szájában lévő alkoholt mielőtt még esélye lett volna félrenyelni. Tátott szájjal bámulta a jelenetet. Kellett neki egy kis idő, hogy sikerüljön befogadnia azt, amit az érzékei közvetítettek az agyába. - Oh dyadya... - nyögte, ahogy a tenyerébe temette az arcát. Nem volt benne biztos, hogy ezt a látványt valaha képes lesz kitörölni az agyából. Emiatt aztán az ildomosnál jóval lassabban csepegett el az agyába az információ, Romy hogyan is hívta a színpadon éneklő és táncoló “Caleb Covington”-t. Haha, jó név volt, csak épp nem az igazi! - Várj... hogy mondtad? Te is ismered? - kérdezte Romyt. Őt nézni valahogy sokkal kevésbé volt szürreális, mint a bácsikáját. Vagy Romy bácsikáját. - Dimitry bácsi? Miért... nem beszélt rólad soha? - igen, ez volt a legfontosabb kérdés. Az az ember minden fontosabb családi ünnepen ott volt náluk, Babushkája kedves unokaöccse, a Papája unokatestvére, neki a bácsikája... És Romynak is? Itt valami nagyon nem volt kóser.
Nagyon adtam a Macskaarisztokrata referenciát, ki is tört belőlem a nevetés. Ha eddig selymes arcunk nem indokolta volna igazán a személyit, hát akkor a vihogásom alátámasztotta szükségességét. Ami a lényeg volt, hogy nem fordítottak minket vissza a bejáratnál. – Extra citrom, vettem! – szalutáltam a kiegre, mielőtt felvettem volna a quest-et, hogy aztán sikeresen elvégezhessem azt, minimum 100 EXP-vel gazdagodva. – Muszáj burkolnunk, mielőtt fáradtság-penalty-t kapunk, aztán emiatt nem tudjuk a hazajutást teljesíteni – vágtam rá Lili hálálkodására. Nem tagadva, hogy fejben már megint kész küldetéssorozatot vetítettem rá az életre. – Lehet, fogalmam sincs. De várj csak, utána nézek! – megnyitottam a mobilomon a muzsikás app-ot, hogy lecsekkoljam. – Annyi biztos, hogy Spotify-on nincsen fent – eleve hátrányból indult a Művészúr. Ezután elvándoroltam legjobb Keresőmotor haveromra, hogy aztán… – Google-ön sem írnak róla semmit. Ez az ember nem is létezik! – szemöldökeim közelebb táncoltak egymáshoz, ahogy homlokomat ráncolva nyilatkoztam a találatokról két falat között. – Vagy csak nagyon új a popszakmában – vontam meg a vállaimat. Inkább letettem a telefonomat, hogy teljes mértékben az ebéd-vacsorára koncentrálhassak. Természetesen arra nem számítottam, hogy pont az elvileg halott nagybátyám fog táncolni és énekelni a színpadon. Vagy a kiköpött mása. De kétlem, hogy ekkora hasonlóság lehetséges ikertestvér nélkül, már pedig tudtommal nem volt neki. Oké, tudtommal halott volt, szóval tusé. Egyébként király a zene, tök jó az üteme, adom, hogy ilyen remekül pörgő-vibe. De továbbra is O-M-G életérzésem volt! – Hogy én ismerem-e? – böktem magamra, ahogy Lili olyan szürreális szavakat hintett el előttem a színpadon pávaként tekergő delikvenssel kapcsolatban, mint a „dyadya”, illetve azt, hogy: „Te is ismered?” Remek kérdés volt! – Inkább Te honnan ismered? – kérdeztem vissza még nagyobb döbbenettel, mutatóujjamat Lili felé fordítva. Na jó, mégis Lili kérdezett előbb! – Nem is tudom… Talán azért nem említett, mert tavasszal game over-t kapott? Ahhoz képest hulla jól mulat és mulattat – bár igyekeztem lazán kezelni a tényt, hangomban mégis helyet foglalt némi sértettség, mikor bácsikám szórakozását ecseteltem. – Az ismerés viszont elég erős szó! A bácsikám, Papám fiatalabbik testvére. Ami persze indikálná a hétvégi bowling játékokat, a közös cukiba járást, rám hagyományozott bélyeggyűjteményt, kínos sztorikat édesapámról bácsika-POV-ból és társai… Azonban többet láttam őt a családi fotókon, mint IRL. Annyit tudok róla, hogy roppant züllött életet él, ami nem követendő. Legalábbis dédpapám szerint folyton elveri a pénzt, kétes ügyletekben utazik, a vérében drog és alkohol áramlik… Hát, nem is tudom. Ha efféle életvitelhez ilyen hang és mozgás társul, akkor én is rosszútra térek! De most komolyan!! Nézz oda, mégis mi az a csípőmozgás?! Ez örökre a retinámba égett!!! – mutattam rá nagy elánnal a Művészúrra. Nem kicsit hasonultam meg azon, hogy újabb hazugságba futottam bele családommal kapcsolatban. – Szóval… te honnan ismered? – fogalmaztam meg újra a kérdést, várakozóan pislogva Lilire.
Kicsit hümmögött Romy magyarázatára, miközben a saját szendvicsét igyekezett kézbe venni. - Értem én, na de fél 5-ig milyen side-questeket találjunk még ki? Akkor van az első busz, nem? - tette fel a nagy kérdést egy lemondó sóhajjal. Eddig jó volt, de még legalább három és fél - négy órára le kellett kötniük magukat különböző questekkel, ha nem akartak bealudni az unalomtól. Legalább a szendvics finom volt. Közben érdeklődve hallgatta a titokzatos hírességről szóló információt, majd a rá vonatkozó keresés negatív eredményeit. Erre már felvonta a szemöldökét, de legalább a kajáláson túlesett, mire Romy feladta a keresgélést. - Vagy csak nagyon alter az a kör, amiben híres - állapította meg hümmögve. - Mondjuk mindegy is. A zenéje legyen jó, aztán lehet mi is beállunk a rajongói közé - vont vállat végül és belekortyolt az italába. Közben kibontott egy csomag ropit is. Azért a műsor kezdete után igen hamar köpte ki azt a korty mojito-t, ami máskülönben a vízbefojtásával fenyegette volna. Hát... ez a látvány örökre a retinájába égett. Nem tudta, hogy érezzen iránta. Mármint más esetben biztosan király műsor lett volna, de hirtelen túl sok dolog sokkolta egyszerre. - Én kérdeztem előbb - panaszolta fel az unfair visszavádat. Mindenesetre a fűbe harapás hallatán örült, hogy inkább nem ivott újabb kortyot, mert egészen biztosan félrenyelt volna. Már a második majdnem fulladástól mentette meg a tökéletes esze. Pedig azért ezt a beszélgetést lehet, jobb lett volna némi alkohol hatása alatt lefolytatni. - Cinco de Mayo-kor és pár nappal utána a győzelemnapi koccintáson elég virgonc volt - jegyezte meg már ezen a ponton. Bár tény, Abuelájától és Babushkájától is jó nagyot kapott a bácsikája, amiért kihagyta a húsvétot. De még az ortodox húsvétot is! Az ismertetőt hallva elhúzta a száját, és a szívószálat használva jó nagyot kortyolt a koktéljából. Na erre már komolyan szüksége volt. Főleg mikor Romy felhívta a figyelmét arra a csípőmozgásra. - Irigylésre méltó, de ezt biztosan soha nem fogom elfelejteni! Még nem döntöttem el, mit érzek ezzel kapcsolatban - tette hozzá sietősen. Aztán ráhúzott az italra még egyszer. Ehhez tényleg kellett az alkohol. - Akit én ismerek, annak köze nincs ahhoz a sok zülléshez, amit mondtál. Oké, úgy tudom, a szerencsejátékot nem veti meg. De ott volt minden szülinapkor, vallási ünnepen, Cinco de Mayo-kor, a győzelemnapon, Día de los Muertos-kor, Hálaadáskor, egyszóval tényleg mindig jött és tartotta a családi ünnepeket. Úgy tudom, Dedushka segített neki a vízummal és a letelepedési engedéllyel, még mikor Papá vendégféléven volt Oroszországban, bár ha jól tudom, akkor Babushka unokaöccse, Papának meg unokatestvére. De Abuela is teljesen adoptálta. Kapott is a fejére, amikor idén kihagyta a húsvétot. De májusban már jött családolni, bár említette, hogy azért most megpróbálja meghúzni magát. Papá biztos megint többet tud, mint amennyit elárul - csóválta a fejét és inkább ráhúzott megint az italra. Az egyik strucctollas hölgyemény túl közel jött, úgyhogy inkább próbált a távolban táncikáló bácsikájára fókuszálni. Szusszant is egy nagyot, ameddig a hölgyike ilyen közel illegette magát azokkal az átkozott tollakkal. Ez nagyon nem volt jó pillanat ehhez. - Mindenesetre remélem, hogy a műsor után lesz meet&greet, mert lenne egy pár megmagyarázni valója ezek után. Fuuu, de sok kérdésem lenne! - állapította meg sóhajtva. Gyorsan ki is halászott egy citromkarikát, hogy azt majszolja, mielőtt idejekorán lehúzhatta volna az egész pohárnyi piát.
– Körülnézhetünk itt és kereshetünk valami csúcsos sipkás, hosszú szakállú kamuvarázslót, aki kioszt nekünk valami random megbízást – vetettem fel. – Vagy hihetünk abban, hogy a random események maguktól utolérnek – mellékeltem korábbi kommentemhez egy plusz opciót. Hát, én híres voltam arról, hogy a drágalátos Karma-néni megtaláljon. Azt még nem tudtam, hogy Lilivel ezt erősítem vagy offolom. Hirtelen eldönteni se tudtam, hogy melyikre vágyok, békés vacsira vagy valami műsoros estre? – Hát, csak ha az internetből akarok kiindulni, mely szerint, ami nincs fent rajta, az nem is létezik. Akkor ez egy elég rossz kezdet – mivel a világháló szerint most egy nem is létező személyről beszélünk. – Mindu, kicsit fura – úgy kirázott a hideg, mintha nem is egy szellem, hanem egy egész kísértetbanda táncolna keresztül rajtam. Nem emlékeztem mikor tettem le a voksomat a műsoros estre. De végül Karma-nénire fogtam a hulla jó partit adó bácsikám látványát. Ahol a nagybátyám a hírekkel ellentétben nagyon is nem tartozott a hullák halmazába. – Két opció van: fel sem dobta a pacskert vagy a parti és az ivászat gondolata feltámasztotta – kezemet segítségül hívva számoltam le a lehetőségeket. Egyiket sem gondoltam komolyan, ami hangsúlyomból is érezhető volt. A kiselőadásomnak a felfoghatatlan csípőmozgás vetett véget. Elképzelni sem tudtam, miként fogok felépülni ebből a látványból. Biztos sok session-ön át fogok beszélni erről a pszichológusomnak. Ezután extra kíváncsisággal vártam Lili verzióját Dimitry-bácsiról. Többek között: miért is volt jelenése az említett ünnepeken? Nehéz volt követnem a „kinek a kicsodája” – részét a plotban. De azt hiszem sikerült kisakkoznom, hogy miként érnek össze ezek a kapcsolati szálak. Képtelen voltam leplezni az arcomra kiülő döbbenetet, amit Lili által elmondottak váltottak ki belőlem. – Hogyha a te Papád unokatestvére a Dimitry-bácsikámnak – kezdtem bele lassan –, akkor az én Papám is unokatestvére a te Papádnak – folytattam komótosan a levezetést. – Vagyiiis Dimitry-bácsi neked is a bácsikád, ami azt jelenti, hogy… – a felismeréstől lelkesen csillant fel a szemem. Már-már majdnem belelovaltam magamat a feltételezésbe, hogy nem csak lakótársak vagyunk, hanem több közünk van egymáshoz! Óriásit kortyoltam az italomból, mert józanul kizárt volt, hogy képes leszek lehozni ezt az izgalmat. – Hát, ha a Papádat most nem is tudjuk meginterjúvolni. Tudok valakit, akit ki tudunk kérdezni – böktem állammal a pulpituson műsort adó bácsikámra bácsikánkra. Meglepetten pislogtam Lilire, ki velem együtt, szinkronban tett hasonló javaslatot. Minek következtében igyekeztem nem hangosan, hanem csak a markomba kuncogni. – Nekem is számos kérdésem lenne. Főleg a feltámadásáról – értettem egyet. Futólag a színpad felé néztem, a dal üteméből és a nagy pörgésből arra következtettem, hogy már a katarzisnál tarthat a műsor. – Azt említette esetleg, hogy miért próbálja meghúzni magát? – bátorkodtam feltenni a kérdést, hátha Lilinek is van valami fogalma erről. – Akkor mi legyen? A műsor végén becserkésszük? – kérdeztem rá, sokatmondón szuggerálva a Művészúrt. Aki esküszöm, hogy idenézett felénk! Nem igazán tudtam eldönteni, hogy felismert minket, legalábbis Lilit vagy a futó meglepettsége másnak szólt. A „show must go on” – felfogás miatt hamar túllendült és utána csak énekelt és táncolt – istenem az a csípőmozgás, nem bííírom – tovább. Nos, arra viszont nem számítottam, hogy Dimitry-bácsi a záró akkordnál bűvészmutatvány kíséretében kámforrá válik. – Hogy mi?! – enyhén előre dőlve, hitetlenkedve kapaszkodtam poharamba. – Tessék, én megmondtam! – fordítottam fejemet Lili felé. – Kísértet – gesztikuláltam a színpad felé. Egyébként miként proccolhatná a totális eltűnést?! Összerezzentem mikor azt éreztem, hogy valaki ráteszi a kezét a jobb vállamra. Az mondjuk rettentő mód frusztrált volna, hogyha a ballal csinálja. Habár így is kellően creepy volt, mert egyáltalán nem számítottam rá. – Mintha csak Kardfogút hallanám drága Naya. Pedig még csak nem is használok erős parfümöt. Kedves nővéred irigykedhetne az éles szimatodért – megilletődve pillantottam fel Dimitry-bácsira, ki készségesen reagált Lili kísérteteteket megvétózó megjegyzésére. – De igaza van, távol állok holmi szellemektől. Viszont jobb, ha mindenki úgy tudja, hogy nem erősítem az élők sorát – sokatmondóan pillantott rám. Nem értettem, hogy ezt miért nekem szánja? Mintha bárhol is szétkürtölhetném, hogy él és virul! Ez csak számomra óriási meglepetés!! – Szóval mi szél hozott benneteket Hollywood titokzatos oldalára?
- Ameddig mi keressük és nem Gandalf rajzol a szobaajtónkra valami baljós hieroglifát... - somolygott egy kicsit Romy ötletét hallva. Az mondjuk hozta volna mindkét promptot, varázslót és random encountert is. - Ugyan, mindig vannak underground dolgok. Szerintem a Brotherhood se hirdette a lakcímét és a kontakt infóit a neten. Meg aztán ott vannak azok a dolgok is, amikről a hozzáértők nem akarják, hogy tudj - vont vállat, nem feltétlenül csak a hatóságokra értve. Hiába próbálta Mamája távol tartani őket ezektől a dolgoktól, azért mégiscsak ragadt rá és a testvéreire ez meg az. Néhány dolgot talán jobb volt nem különösebben firtatni. Hogy végül mégis random encounter lett a dologból, azon határozottan meglepődött. Ő ugyan nem ébredt fel arra, hogy csúcsos kalapos varázslók random jeleket karcolgattak a szobaajtajukra, de ezek után lehet megnézte volna alaposabban azt a nyílászárót. Csak jussanak haza reggel! - Szerintem fel se dobta, Facetimeolt a családdal húsvétkor - rázta a fejét hevesen a gondolatra is. Kizártnak tartotta, hogy szó lett volna itt feltámadásról. Ahhoz bácsikájuknak Krisztus második eljövetelének kellett volna lennie. Ebben pedig ő nem hitt, nagyanyái pedig tarkón is vágták volna, amiért sületlenségeket beszél. De kedves bácsikáját is, amiért ilyen szerepekben tetszeleg. Ezek után jobb is volt az idegeinek, hogy Romy levezetésére figyelt inkább. Bácsikája táncmozdulatait határozottan nem egy nagybácsitól akarta volna látni. Még egy fiúbandától esetleg! De ez így nem volt annyira cool, inkább csak húha! - Hogy toltunk egy “Parent trap”-et, csak unokatestvér editionben? - kérdezte egy apró vigyorral. Mondjuk ez egyelőre egy elég vad találgatás volt, de minden jel erre mutatott. Vagy az a fél pohár mojito a szívószálon keresztül sokkal jobban ütött, mint azt eredetileg gondolta. Kuncogott arra, hogy máris egy rugóra járt az agyuk, mint a mesében az ikerpárnak. Kicsit bűntudata is volt Ilya miatt, de irreálisan boldog volt attól, hogy Romy-val ennyire egy hullámhosszon voltak. - A Papának biztosan mondta, de nekünk nem kötötte az orrunkra - válaszolt őszintén, ahogy követte Romy pillantását a műsor várható főszáma irányába. Teljesen kicsinálta az idegrendszerét ez a táncos kabaré, tollas legyezők ide vagy oda. A fél pillanatnyi összenézésre csak somolygott. Nem tudta, bácsikája észlelte-e őket, ezt nem vehette biztosra, de jobbnak látta a maga módján jelezni: nem menekül! A műsor végén mindenképp el akarta kapni, kerül amibe kerül. Arra mondjuk nem számított, hogy a nagy fináléban betol egy tipikus bűvészes eltűnést. Határozottan nem volt fair! - Dehogy szellem, a kölnije alapján nagyon is élő, ide érezni - igyekezett Romy-t nyugtatni. Bár valahol el tudta hinni, hogy neki nehezebb lehetett a dolog, számára mégiscsak a holtából támadt fel a bácsikájuk. De a szellem dolog azért túlzás volt. Szellemek nem léteztek. Ennek örömére rá is húzott az italára. Amit a bal vállát érő súlyra kevés híján mellényelt. Azért sikerült a megfelelő útra terelnie a kortyot mielőtt letette a poharat. - Dyadya! - pattant fel, hogy átölelje bácsikáját, ahogy odahaza megszokta a köszöntéseket. Utána elengedte és csípőre tett kézzel hallgatta a folytatást, majd a kérdezősködést. - No-no-no, Señor, ezt nekünk kellene kérdeznünk - válaszolt fojtott hangon. - Úgy tudtam, Vegasban van a székhelyed. Másképp szóltunk volna, amikor Romy egyik barátja meghívott minket egy kis kiruccanásra - csóválta a fejét az egész kapcsán. Sokkal jobban össze is szervezhettek volna egy családi találkozót. És bár az is egy elég kínos szitu lett volna, mekkora családi találka, de ennél talán egy fokkal kevésbé lett volna kínos. - Ha már itt tartunk, lógsz egy magyarázattal, Dyadya. És nem a mellékállásodra gondolok, bár azért azt a sztorit is meghallgatnám. De az jobban érdekel, miért nekünk kell összelegózni, hogy mindkettőnknek a bácsikája vagy, hm? - érdeklődött csak úgy mellékesen. Pedig ez lett volna itt az igazi kérdés! Legalábbis szerinte. A másodállások kevésbé érdekelték, mint az, hogy ez így el lett titkolva előle. - Na és Abuela tud róla? Mert hidd el, jobb ha nem tőlem tudja meg, mikor mindjárt itt a Día de los Muertos - tette hozzá azért a kisebb fenyegetést is. Igen, képes lett volna beköpni a bácsikáját az eltitkolt rokon miatt.
– Azokat valóban nem lehetett megtalálni a weben. De képzeld: a Testvériségnek volt saját Insta fiókja. Tudom, mert egy hajdani lakótársam volt a karbantartója – hajítottam be a random Brotherhood fact-et. Arról némán hallgattam, hogy milyen kompromittáló képek kerültek ki a – szerencsére – zárt profilú fiókra. Néhány remekművet még én is letagadnék! – Én is szakértő vagyok – jegyeztem meg enyhe szomorúságommal a hangomban. Mármint csak szerettem volna annak érezni magamat a különleges képességemmel. Sajnos ez nem így ment. Aztán akadt fontosabb témánk, mint azon lovagolni, hogy talentemmel mégis milyen általam elképzelt hatalmam is van az internet berkeiben. Nagybátyám nagybátyánk (?) kérdésköre most sokkal jobban foglalkoztatott. – De még a hírekben is lehozták! – nyögtem ki. Aztán az állításomat bizonyítandóan, belőttem telefonomon a VPN-t és rákerestem arra a tavaszi cikkre, melyből szembesültem Dimitry-bácsi halálával. – Látod? Késelés áldozata lett… Eszerint húsvétkor maximum csak a szellemével cseveghettetek – mutattam rá a kézzel fogható bizonyítékra. – Tisztában vagyok azzal, hogy a weben bármit is leírhatnak, de a helyi TV csatornán is bemondták – szóval pontosítva: számomra volt kézzel fogható, amibe eddig keservesen kapaszkodtam. Nem mintha nem engedtem volna el szíves örömest, de a miért és hogyan kérdésre igazán adtam volna részletesen kifejtett válaszokat. – E’yup! A filmben bejött – somolyogtam a „Parent Trap” – referencián, amit Lili emlegetett, amely ráadásul tökéletesen egybeesett az én ötletemmel. Ha már a tényleges forrás rendelkezésükre állt, miért futnánk felesleges köröket Lili papájánál? Hisz utóbbi eddig hallgatott – bizonyára okkal –, szóval igazándiból nem is volt más választásuk. Hiszen nem volt arra semmi garancia, hogyha letámadnák most Dimitry-bácsival kapcsolatban, ezúttal megeredne a nyelve. Bár „szellem” bácsikám kámforrá válása után alig akartam elhinni, hogy nem egy IRL kísértetjárásnak voltam szemtanúja. – Lili, te egy vérbeli macska vagy. Boostolt szaglással. A kölni bárkiből áradhat! És a macskák híresek arról, hogy látják a kísérteteket. Igaz tények YouTube-ról – mint főállású macskaallergiás, naná, hogy tisztában voltam ezzel! Mivel nem tarthattam cicát, ezért videókon pótoltam be a hiányukat, szinte már intravénásan tömve magamba. Sosem gondoltam volna, hogy ennek a tudásnak valaha hasznát veszem! Miután Dimitry-bácsi kísértekhez hűen jól ránk hozta a frászt – legalábbis rám biztosan –, így eltartott egy darabig míg felocsúdtam a sokkból. Feszengve figyeltem, ahogy Lili üdvözölte Dimitry-bácsit. Én igazán nem tudtam, hogy mit kellene csinálnom. Kapcsolatunk közel sem volt olyan mély, mint láthatóan az övüké. Egy icipicit irigy voltam emiatt, illetve örültem is nekik. Tényleg annyira más fickónak tűnt, mint aminek a Dédipapa beállította! – Diagnosztizált szerencsejáték függőség. Jobb volt távoznom onnét, mielőtt eljátszom teljes vagyonomat – simított végig az állán. Visszavonom! Hangjában szórakozottságot véltem kihallani, azonban a tartalom miatt immáron kevésbé kérdőjeleztem meg a Dédipapa megítélését. – Komolyra véve a szót, itt jobban fizetnek. Köztünk szólva még a társaság is színesebb – sejtelmes félmosollyal az arcán, sokatmondón pillantott körbe. Először meghökkentem a kijelentésen, de ahogy követtem tekintetét, rádöbbentem, hogy a színes kifejezést a hozzánk hasonló mutánsokra érti, akik megbújtak a tömegben. – Kedves húgom, ez számomra is ugyanolyan nagy meglepetés, mint nektek. Úgy tudtam, hogy félsz repülni – mondandója végét annyira nyilvánvalóan nekem szánta, hogy még szemeimbe is belenézett. – Honnan tudod, hogy félek a repüléstől? – csodálkozva kérdeztem vissza. – A nagybátyád vagyok. Teljesen természetes, hogy ismerlek. – Az unokahúgod vagyok. Úgy tudtam, hogy meghaltál – szúrtam oda enyhe sértettséggel a hangomban, ülőhelyemen izegve-mozogva. A teljesen természetes ismeretség ebből kifolyólag teljesen egyirányú. Sajnos nem az én javamra. Ezt követően Lili „miért” – kezdetű kérdésére, ha illik, ha nem illik, egyszerűen csak rámutattam. Némán kifejezve, hogy: „Igen, ott a pont!!!”. Tekintetemet várakózón vezettem nagyon is élő Dimitry-bácsikámra, érdeklődve várva magyarázatát. Mellesleg odatartottam egy ökölpacsira jobbomat Lilinek, király ötlet volt Abuelát is bevetni! – Au, kicsi Naya! Aljas támadás Abuelával fenyegetni – kapott mellkasa fölé, mintha éppen szívmegállás fenyegetné. – Megértem, hogy válaszokat szeretnétek, de attól tartok ezt a beszélgetést jobb lenne, hogyha hatszemközt folytatnánk – fejével biccentett a VIP-részleg privát szobái felé. Esetleges ellentmondásunkat sem várta meg, lovagiasan menten magához vette csomagjainkat, hogy előre indulva mutathassa az irányt. Táskáinkat is szándékozta cipelni, de én személy szerint kitartottam a sajátom mellett. Mégis benne volt életem kiadós része! Plusz én annyira nem bíztam meg poraiból feltámatt nagybátyámban. Jobbnak találtam Pikachu-t, vagyis a sokkolót minél közelebb tudni magamhoz. – Lili, biztos vagy benne, hogy megbízhatunk benne? – ugrottam talpra, két lépéssel mellette teremve. Hangomat igencsak halkra vettem, bízva éles macskahallásában. Társalgásunk ezen részét szigorúan négyszem között akartam tartani! – Nem rosszból, de normális ez a fajta titokzatosság tőle? – úgy szorítottam magamhoz hátizsákomat, mintha az életem múlna rajta. Persze, ha Lili megszavazta a bizalmat és menni akart utána, akkor nem tartottam vissza. Azért bennem is ott lángolt mélyen a kíváncsiság, de inkább azért követtem Dimitry-bácsit, nehogy Lili egyedül kerüljön bajba. A privát szobába érve nem igazán akarództam elmozdulni a csukott ajtó elől. Sőt, még inkább felborzolta lelki állapotomat, ezért gyanakodva tapogattam le a közeli elektronikát. Beismerem, hogy nem volt életem legjobb ötlete! Egy szórakozóhelyen globális mennyiségű gép megfordult. Ráadásul túlságosan befeszültem az egész helyzettől, így szabályosan letaglózott a hirtelen nyomás, ami nekem feszült száz irányból. Egy szempillantás alatt csúsztam keresztül vagy tíz telefonon, ebből héttel bár ne találkoztam volna! VPN emberek!!! – Foglaljatok csak helyet – gesztikulált Dimitry-bácsi a roppant kényelmesnek tetszelgő fotelekre. A rám telepedett rosszullét miatt éltem is a felkínált hely egyikével. Szabályosan lerogytam rá, ahogy próbáltam kiverni a fejemből a web sötét bugyraiban látott kereséseket. – Nos, a kérdéseitekkel felnőttek dolgába mártjátok magatokat – kezdett bele komoly hangszínnel, miután keresztbe tett lábakkal leült velünk szembe. – Mennyire szeretem az ifjú lázadást! A régi időkre emlékeztett – jelentette ki lelkesen az alábbit. Szinte úgy hangzott, mintha már fél lábbal a sírban lenne. – De röviden: miattatok vagyok itt Hollywoodban. Valakinek szemmel kell tartania titeket, mivel se a HYDRA, sem pedig az orosz maffia nem alszik. A ti biztonságotok érdekében pedig jobb lett volna, ha nem is derül ki a rokoni kapcsolat. Egy darabig legalábbis biztos nem. Ugyanis valakinek az édesapja – hagyott egy fél pillanatnyi szünetet, hogy rám mutathasson –, olyan makacs, mint egy öszvér. Vakmerő hősködésbe kapcsolt, tekintet nélkül mások biztonságára. Emiatt Kolyán és rajtam kívül senki sem tud erről, helyesbítek Kolyán, rajtam és immáron rajtatok kívül. Még Abuela sem. És jobb lenne, ha egyelőre ez így is maradna.
Jobbnak látta nem vitatkozni Romyval. Tudta ő, hogy szakértő. Azt is, hogy a darkweb Romy számára nem annyira földöntúli terep, mint a legtöbb korukbelinek. De ettől még a hétköznapi halandók és kereséseik számára bizonyos dolgok szerinte rejtve maradtak a normál weben. A késeléses történetet hallva erőst ráncolta a homlokát, de kötelességtudón megnézte a Romy által mutogatott híradást a történetről. - Hát, pedig nem dicsekedett arról, hogy rákényszerítették volna a veséje eladására. Én biztos vagyok benne, hogy élő emberrel csiviteltünk és nem Deepfake-kel. Olyanokat tudott és kérdezett, amit senki más nem tudna - rázta meg a fejét, bár nem annyira határozottan, mint szerette volna. A feltámadást nem tudta bácsikája képességei közé sorolni. Turpisságot sejtett, méghozzá hatalmas turpisságot. Volt itt a háttérben valami, amiről nem tudtak, őt pedig a tudatlanság e pillanatban határozottan idegesítette. Az pedig egyszerre volt fantasztikus és félelmetes lehetőség, hogy ők ketten igazából rokonok voltak, csak bácsikájuk - és kedves Papája - felejtette el velük közölni ezt az apró, ámbár igencsak fontos részletet. Ez pedig magyarázatért kiáltott! Amit nyilván egyszerűbb lett volna megszerezni, ha drága bácsikájuk nem lett volna maga Houdini reinkarnációja ezzel az eltűnéses trükkel. Kiszabadult, mielőtt még esélyük lett volna elkapni: ez volt aztán az igazi bűvészmutatvány! - Kikérem magamnak, meg tudom különböztetni az ismert szagokat az ismeretlenektől. A tiedet is felismerném - protestált a vád ellen, miszerint épp akárkit is kiszimatolhatott. Ami egyébként igaz volt, egész sokaknak be tudta volna lőni a szagát, ha rákoncentrált volna, de itt most kifejezetten egy jól ismert aromáról volt szó. - Ugyan már! Kísértetek nem léteznek - szögezte le a tök nyilvánvaló tényeket. Akár macska volt, akár nem, mégsem láthatott olyat, ami nem létezett. Méghogy szellemek! Babonának tartotta az egészet, és egyáltalán nem hitt bennük. Vagy a macskáknak ez a “képessége” mindeddig elkerülte. Bácsikája megjelenése az első sokk után egészen felélénkítette. De persze hamar kapcsolt, hogy itt bizony az azonnali számonkérésnek jött el az ideje. Azt nem egészen tudta megállapítani, bácsikája csak viccelt-e a szerencsejátékfüggőséggel, de inkább nem állt le ezt firtatni. - Mondanám, hogy szagosabb is, de szerintem messze nincs akkora alkoholszag, mint Vegasban lehetne - tette hozzá a társaságra vonatkozó megjegyzésre. Valóban vett fel nem egészen emberi aromákat az orra, csak épp igyekezett nem ezekre koncentrálni. Most viszont, hogy felhívták rá a figyelmét, látott egészen egyértelműen állatias vagy komoly szaggal járó jegyeket a félhomályban. Jobbnak látta nem bámulni. Romy és Dimitry bácsikájuk szóváltásán csak pislogni tudott. - Én meg azt hittem, sosem titkolózol a családod előtt a családodról - tette hozzá bácsikájuknak címezve az odaszúrást. Ebben a kérdésben Romy mellett állt, méghozzá feltételek nélkül. És érzései szerint túl kevéssé becsiccsentve ehhez a párbeszédhez, hacsak nem álmodta az egészet. De valahogy túl abszurd volt még álomnak is. Ettől függetlenül vette a lapot és osztotta az ökölpacsit Romynak. Kellett is ide a teamwork, főként bácsikájuk következő védekezését hallgatva. - Valakik arra tanítottak, hogy ne hagyjam magam elterelni a forró nyomról, ameddig válaszokat nem kapok, akár fair a módszer, akár nem - vont vállat megjátszott ártatlansággal. Természetesen Abuelája tanította erre, de Babushkáját sem kellett félteni etéren, amikor éppen volt ideje megosztania vele az életbölcsességét fogékony kiskamasz korában. A privát VIP részleggel kapcsolatban voltak fenntartásai. De mégiscsak a bácsikája javasolta, nem valami random, apja korabeli fazon. Azzal egészen biztosan nem vonult volna így félre, mitöbb, élből utasította volna vissza az ajánlatot. Túl sokat gondolkodott a válaszon, Dimitry bácsikájuk máris magáévá tette a kezdeményezést. És ezen a ponton Lilia már csak a maradék koktélja után nyúlt, kvázi minden mást felkapott a kedves bácsikájuk, a táskáját pedig le se vette. Ő ugyan nem utasított vissza ingyen serpát. - Eddig nem adott okot, hogy ne bízzak benne. Abuela is bízik benne. Nem hiszem, hogy ártani akarna nekünk. Ha pedig igen, ketten vagyunk egy ellen - húzta a száját erre az utolsó mondatra. Nem szerette volna, ha kiderül, kedves bácsikája igazából rosszat akart nekik mindvégig. Az túlzottan mesebeli fordulat lett volna, és nem a jó fajtából. - Nagyjából amúgy igen. Nem sok mindenben láttam bizalmasan sustorogni, de azért láttam már ilyet tőle - válaszolt bácsikájuk stílusát illetően. Itt már tényleg nem volt más hátra, mint követni őt a privát szobába. Amint beléptek, azonnal körbeszimatolt a teremben. Nem szeretett volna kellemetlen meglepetést, plusz benntartózkodó főt. Azért valamennyire benne is felbujtogatta Romy a bizonytalanságot. Amint meggyőződött róla, hogy nem csapdába sétáltak, ő beljebb is sétált és helyet foglalt. Kortyolt még párat a mojitoból. - Nem azért, de blippel vagy anélkül, Romy már nagykorúnak számít - szúrta közbe bácsikájuk megjegyzésére. - Arról nem is beszélve, hogy a hatóságok megbíznak bennem annyira, hogy gépjárművet vezessek és szavazzak az elnökválasztáson. Nem is értem, miért nem kérhetnék ki alkoholt még két évig. Kicsit logikátlan a rendszer... De mindegy, a lényeg, hogy jogi szempontból legalább egyikünk felnőtt - szaladt ki a száján a fejtegetés, ha már Dimitry bácsi volt oly kedves, épp most gyerekezte le őket. Igazából magát sem tartotta gyereknek, csak épp nem számított minden téren nagykorúnak. - Ez úgy hangzott, mintha most olyan rettentően szabálykövető lennél, Dyadya - somolygott az ifjúkori lázadás emlegetésére. Nem gondolta, hogy bácsikája úgy istenigazán valaha kinőtt volna ebből a korszakából. Ezt követően inkább befogta az egérlesőt, és csak az italt kortyolgatta a történet hallgatása közben. Nos, ez annyira nem segített az általános biztonságérzetén, de eddig is tudta, miféle alakok mászkálnak Romy nyomában. Csak annyi változott, hogy az ő hátán is céltábla lehetett. - Aha. Szóval Babushka sem tud róla - villant a szeme figyelmeztetően. Épp most kapott még egy ütőkártyát a kis beszélgetésükhöz. Sóhajtva tette le a poharát az asztalra és próbált egy kis nyugalmat erőltetni magára. - Ez eddig szép és jó, de egyáltalán nem magyarázat semmire, sőt! - kezdett bele a következő tirádába, ujjaival felmutatva, aktuálisan épp hanyadik pontnál járt a problémái között. - Numero uno: ha céltábla van a hátamon, arról jogom van tudni. Ha Romy nem mondja el a saját céltábláját, arról sem tudnék semmit. Ez így nem védelem! Dos: ha már vigyázol ránk, nem kéne ennyire meglepődnöd a jelenlétünkön. Figyeltettél valakivel, vagy épp ellógod a melót? Tres: még mindig rébuszokban beszélsz, Dyadya. Ideje lenne elmondanod, pontosan mibe keveredtünk akaratlanul a családunk által és hagyjuk a meséket! Cuatro: miért kell az egészet titokban tartani a család elől, mikor családtag került bajba? Ez mióta logikus? Mi összetartunk, nem széthúzunk - csóválta a fejét az egészre. Tényleg nem értette, mire jó ez a cirkusz.
– Öhm… Lili, léteznek Istenek, szörnyűségesnél szörnyűségesebb lények jönnek az űrből, hogy elpusztítsák az emberiséget, vannak varázslók, de olyan igazi Harry Potteresek, menő képességekkel rendelkező személyek és mutánsok – utóbbit nagyon halkan jegyeztem meg. – Mégis azt gondolod, hogy szellemek nem léteznek?! – kérdeztem vissza hitetlenkedve. Alig akartam elhinni, hogy pont Lili kételkedik ebben. – De sokkal jobb közönség – nyilatkozott Dimitry-bácsi a megjelentekkel kapcsolatban. Számomra olyan volt, mint minden közönséges szórakozóhely, na jó, itt azért elitebb megjelenést preferáltak. – Nem is titkolózom! Ha így lenne, akkor nem invitálnálak titeket hatszemközti kupaktanácsra – Dimitry-bá felénk intézett kacsintásában pimaszság bujdosott. – Ugyan már, ne légy ilyen kis pukkancs, drága Naya! Ha így folytatod a homlokod ráncolását, akkor hamar olyan gödreid lesznek, mint Kolyának. Ambivalens érzéseim voltak ezzel a család témával kapcsolatban. Túl hirtelen maradtam egyedül és emiatt féltem, ha most beleélem magamat, akkor megint fájni fog. Úgy gondoltam, hogy bőven elég volt egyszer átszánkózni ezeken az érzésekkel tömött hóbuckákon. Csak közben a remény apró szikrája mégis ott lappangott bennem. Végső soron válaszokat szerettem volna a számtalan „Miért?” – kezdetű kérdéseimre, amelyek megfordultak a fejemben. – Szóval készítsem elő azért Pikachut? – utaltam a táskámban rejtegetett sokkolóra az esetleges offenzíva jegyében. De borsspray is akadt benne az extra biztonságért. Ha tényleg élnünk kell a túlerő erejével, akkor nem ártott felkészültnek lennünk! A sokkolót végül egyelőre a hátizsákomban tartottam, viszont a tasimat elég közel őriztem magamhoz, hogy bármikor kikaphassam belőle. – Drága Naya – cöccögve ingatta fejét Dimitry-bácsi. – Ott voltam, mikor pici Romy megszületett. Tudom, hogy hány évesnek kell lennie blip nélkül, ami az államilag is elfogadott koruk ugyebár. Jogilag egyikőtök sem felnőtt, még – sokatmondóan pillantott végig rajtunk. Én pedig nem állhattam ezt az igazságtalan vádat, ezért gyorsan Lili felsorolása mögé fűztem az alábbiakat: – Egyébként is a mi testünk, a mi szervezetünk. Ha 18 éves kortól már büntethetőek vagyunk és akár sittelhetők, akkor mérget is annyit fogyaszthatunk, amennyit akarunk. Különben is, papírom van arról, hogy… – Lucy Fer – szakított félbe bácsikám. – Tudom. Ismerem a kamupapírjaidat – Dimitry-bá kommentárja miatt hatalmasra nyíltak szemeim és döbbenten fordultam Lili felé. Nem voltam biztos abban, hogy korai lenne a sokkolót elővennem vagy egyelőre csak az italomba kortyoljak inkább. Végül a kérdés mellett tettem le a voksomat. – Okééé… Hogy lehettél ott a születésem napján és honnét tudod milyen papírjaim vannak? Időutazó gondolatolvasó vagy? Netán láthatatlanná tudsz válni? Az a guilty pleasue-röd, hogy settenkedsz mások után? – nem érdekelt, hogy mennyire voltak groteszkek ezek a kérdések. Azonban ennél a pontnál már nagyon is érdekelt valami magyarázat. – Oh, jaj! – emelte kezét a szája elé, komoly aggodalmakkal teli ábrázattal. – Lebuktam! Ennyire átlátható vagyok? Fontosabb kérdés, most ugye láttok? – dramatikusságát nem igazán tudtam komolyan venni. Habár a kétség egy icipicivel nagyobb volt bennem. Szóval ez most… igaz? – Lili felé pillantottam, szemeimbe költözött kételyekkel. Tőle vártam egy külső, független megerősítést, melytől majdnem keresztbe lenyeltem a szívószálat, amikor rábólintott! – De hát azt mondtad, hogy nem látod a szellemeket! – bukott ki belőlem Lilit méregetve. – Mármint megmagyarázná a holtjából való feltámadást, ha szellemeskedni tudna. De akkor is! – vennem kellett egy mély levegőt, hogy lenyugodjak. A szóban forgó személy nem festett úgy, mint aki tervezi megmagyarázni különleges képességének mibenlétét. – Khm… visszatérve a szabálykövetésre – vette vissza a szót tőlünk Dimitry-bácsi. – Drága Naya, én mindig betartottam a szabályokat, helyesbítek: tudtam, hogy mikor és mit lehete megszegni. Ezt is csak Kolya miatt tettem igazán. Drágalátos édesapád olyan szórakoztató volt, akárhányszor kifordult önmagából. De neked nem kell ezt játszanod atyáddal, már nem bírná a szíve, az ő korában vigyázni kell! Nem akartam megjegyezni, hogy szerintem akkora korkülönbség nincsen közöttük. Bár Lili egészen hamar megerősített ebben. Dimitry-bácsi torok köszörülve vette magához a szót: – Nanana, négy év az négy év – hangsúlyozta ki a négyet, kétszer is. – Babusha pedig tud róla – hagyott egy rövidke szünetet. – Rendben, majdnem tud róla. Legalábbis biztos vagyok benne, hogy sejti. Az ő érzékeit nehéz becsapni – szögezte le. Azt hiszem tisztázási szándékkal? Papa emlegetésére ültömben kiegyenesedtem, majd feszülten fészkelődni kezdtem a fotelban. Időnként lopva Lili felé pillantottam. Türelmesen megvártam, míg felsorolása végére ért, hogy hozzátoldhassam saját számozott észrevételemet. – Tudod, hogy hol van a Papám? – emeltem fel a kezemet, ujjaimmal ötöst formázva, mert spanyolul még csak háromig tudtam elszámlálni. Dimitry-bácsi megengedett magának egy mélyről jövő sóhajt, szép lassan belekortyolt italába, mintha csak szándékosan táncolna türelmünk parkettáján. – Egyikünk sem számolt azzal, hogy valaha összeakadtok egymással – emelte el szájától a poharat, hogy végig vezethesse rajtunk tekintetét. – Hector teljesen tudatlanul költöztetett titeket egy tető alá. És kérlek, drága Naya, még te sem várhatod el nagybátyádtól, hogy 0-24 órában titeket lessen! Természetesen megvannak az embereim Los Angelesben, akik köszönik szépen remekül végzik a munkájukat. Zsebre mégsem tehettelek titeket! – tárta szét lendületesen a karjait. Óvatosan lehelyezte a poharat az asztalra, mielőtt megformálta volna a szavakat, melytől még a szőr is felállt a hátamon: – HYDRA. Amibe belekeveredtünk az a HYDRA legújabb titkos tevékenysége. Pontosan az, amiért eljöttünk Mexikóból. Viktor, pici Romy apja, magára haragította a maffiát, rajtuk keresztül a HYDRA góréját. Menekülni kényszerült, mindenkire vadásztak, akinek köze volt hozzá – a levegőben hagyott szünete bőven elég volt arra, hogy felidézzem a tavaszi kellemetlen emlékeket. A hírről a repülőbalesetről. Az Írországi gyászbejelentéseket. Dimitry-bá megkéseléséről, ami hála az égnek kamu volt. – Nem lehettünk biztosak abban, hogy Viktor miatt mennyire tartják szemüket pici Romyn, ezért Kolyával úgy döntöttünk, hogy nem kockáztatunk. Nem állítom, hogy ez volt a helyes, azt sem, hogy jó döntés volt, de mindent összevetve ez volt a kisebbik rossz. Mikor elmédet az a Glitch uralta, úgy rángattad a HYDRA bajuszát, hogy nem győztem takarítani utánad – megmasszírozta halántékát. – Mégis miért csodálkozom? Vérbeli Viktorovna. Üthettél volna anyádra, de nem… átkozott Morozov makacsság – dörmögte orra alatt. – A HYDRA nem játék – hangsúlyozta. – Ez a probléma pedig inkább a Morozovokra, mintsem a La Lupitákra vonatkozik. Kolya okkal nem akart belekeverni titeket, őszintén én sem – pillantott Lilire. – De sosem tévesztettünk szem elől, Kolya mindvégig figyeltetett – vezette tekintetét rám. Kijelentésével magával hozta a felismerést. – Uberrel? – tettem fel a kérdést vegyes érzésekkel. – Nem. Hector egy óriási véletlen volt a képletben. Ő nem is tud erről az egészről – rázta meg a fejét. – Ami pedig Viktort illeti. – Bár bosszantott ez az egész helyzet, ennél a résznél reményteljesen emeltem Dimitry-bácsira a szemeimet. – Nem tudom hol van. – Az újabb szünet alatt megrökönyödve szegtem le a fejemet. – De sejtem.
