I Will Protect You

Most kanyarodik be a long islandi járat. Közelebb sétálok, hogy hamar túl legyünk azon, amiért ezen az estén bejöttem New Yorkba. Bestia, azaz dr. McCoy megkért, hogy vegyek át valamit egy tudós kollégájától, amiért ő éppenséggel nem ér rá eljönni. Sokat segít nekem, ezért nem haboztam viszonozni a szívességet. A birtokon biztonsági szolgálatot látok el, de ilyenekben is számíthatnak rám. Egy egész apró, de igen nagy tudományos jelentőségű műszerről van szó. Ennyit tudok, meg az illető személyleírását. Elegendő is. Kivételesen öltönyben érkeztem, mert a kutatónak az a heppje, hogy csak az elegánsan öltözött embereket veszi komolyan. Néha furák a tudósok...
Messzebb álltam meg a kocsival. Mindig így teszek. Egy kicsit gyalogoltam, közben megnéztem a terepet. Az állomás ilyenkor már nem annyira népes, a mellette levő utca meg egyenesen kihalt és az építési területen se nyüzsögnek. Egy éjjeliőr van és kész. Szeretek tájékozott lenni a környékkel kapcsolatban is. Más dolgom nincs ma estére, úgyhogy rászántam az időt egy alapos körülnézésre, mielőtt beálltam a megfigyelőhelyemre, közel a várt busz peronjához.
A leszállók között meglátom a pasast és miután gyorsan lerendezi a telefonos ellenőrzést McCoy dokival, át is adja az eszközt. Gyanakodva méreget engem, de távozik. A többi utasra is vetek egy pillantást, mert lehettek követői, akik esetleg meg akarják tőlem szerezni a műszert. Az öltöny alatt van evilági fegyver és egy újabb darab is, amit pont az készített, akinek küldöncködöm. Kisebb méretű, hétköznapi ruházat alatt is viselhető és ugyanúgy fel tudom tölteni az energiámmal, mint a jövőből hozott ágyúmat. Nem látok gyanús elemeket, a szemem viszont megakad egy nőn. Szép nagy rasztát visel, sántít és az öltözetével kicsit kilóg a sorból. A vonásai ismerősek, de... Nem. Az nem lehet! Szórakozik valaki. Nem fog jól szórakozni.
Legjobb védekezés a támadás. Odamegyek hozzá, közben a zakó alatt látszólag a mellkasomat vakargatom. Szó sincs viszketésről. A fegyverem közelében van a kezem, hogy ha kell, azonnal cselekedni tudjak. Szigorúan nézem a nőt. Közben megállapítom, hogy nincsenek társai.
- Helló! Találkoztunk már?
Ócska ismerkedési trükk lenne, ha annak szánnám. Ki akarom ugrasztani a nyulat a bokorból. Csak pár lépés és kiderülhet az igazság.

     

A pár órás busz út alatt nem sok időm volt felzárkózni ebből a világból. Még a mindenhol korlátlanul elérhető internettel sem. Nem értettem az embereket. Az én világomban az internet veszélyes volt. Itt nem láttak benne semmilyen veszélyt?  
De nem is ez gátolt abban, hogy felzárkózzak. A bokám lüktetett, úgyhogy igyekeztem valamennyire felpolcolni. Bitbug nagyjából öt percenként közölt egy állapotjelentést az értékeimről. Én is tudtam, hogy a sokk orvosi értelemben azonnali ellátást igényelne, de erre nem volt időm ennyire távol mindentől is. Meg igazán az értékeim sem indokolták. Bitbug szerint enyhe tüneteket produkáltam, bár a légzésemmel is igyekeztem valamennyire javítani a helyzeten. Szerinte a szervezetem jól kompenzált, és a kezdeti kiugró értéket a hirtelen erős fájdalom okozhatta. Persze ez határozottan nem lett jobb a zötykölődéssel, de a szervezetem valamennyire adjusztálódhatott. Mégis, óriási áldásként éltem meg, amikor végre begördült a busz a pályaudvarra.  
Normális esetben az elsők között akartam volna leszállni. De jelen helyzetben inkább megvártam, ameddig mindenki más távozik. Szükségem volt a lámpák fényéből elnyelt fotonokra, hogy stabilizálni tudjam magam. A lábam határozottan feszült, a bakancsomat kezdtem szorosnak érezni. Mostanra határozottan osztottam a kórház gondolatát. Még a buszról lekászálódni is nehezemre esett. De a letöltött térkép alapján csak pár utcát kellett volna kibírnom egy rendelőintézetig.  
De persze a sors egy kibaszott céda. Érzékeltem a közeledő alakot, és reméltem, hogy nem engem akar betalálni. Mély levegőt véve fordultam felé, és ezzel a lendülettel hittem azt, hogy a világ is fordulni fog velem. Idősebb volt, mint akire emlékeztem, ránézésre a harmincas évei első fele. Az én testvérem most lett volna 28. De határozottan úgy festett, mint az álmaimban. Vagy mostanra romlott annyit az állapotom, hogy belázasodtam, és ezt az egészet csak képzeltem.  
Ettől még léptem kettőt, majd még kettőt a közeli oszlophoz, hogy megtámaszkodhassak. Nem voltam hülye, felismertem a mozdulatot, amivel az ember rejtett fegyverért nyúlt. És jelen állapotomban Bitbug nélkül is tudtam, hogy a futás nem opció. Ebben a világban nem ismertem az erőviszonyokat, hogy ki kivel van. Ostobaság lett volna azonnal felfedni a lapjaimat.  
- Térjünk a tárgyra. Nem vagyok humoromnál - vetettem oda válaszként. Igyekeztem nyugalmat erőltetni a légzésemre. Szarul voltam, de ezt neki nem kellett tudnia. Bitbug pedig volt szíves a segítségemre kelni.  
- Ez a pick up line elég idejét múlt - recsegett a kezemen lévő kommunikátorból, miközben Bitbug tájékoztatott, hogy a legjobb tudása szerint kisütötte az elektronikát a férfin. Én továbbra is igyekeztem kizárni a tudatomból a hasonlóságot. - Lucas? - recsegett pár másodperccel később. Erre ismét vennem kellett egy mély levegőt. Az egész egyszerűen nem volt lehetséges.  
- Hülye vicc lenne - válaszoltam inkább csak Bitbugnak. Az idegen mostanra valószínűleg drogosnak vagy más züllött alaknak nézett. Igazából csak túl akartam lenni bármin, amit eltervezett. Azért elég kínos lett volna egy bokatörés miatt elpatkolni vagy bármi hasonló.

     

Bárki is ez az illető, rossz bőrben van. Vagy nagyon hitelesen alakítja a beteget. Gyorsan végiggondolom, ki lehetett képes lemásolni Shardot egy fiatalabb formában. Kép nincs róla, csak a fejemben, ill. amíg a mátrixon keresztül velem volt, abból lehetett kinyerni. Telepata, hacker, technopata láthatta, de akkor is kérdés marad, miért így közelít valaki. Érzelmi manipuláció.
- Ki vagy és miért küldtek elém?
Nem lépek közelebb. A környéket figyelem, hátha ezzel akar valaki időt húzni. Sehol senki. A busz továbbállt, az utasai is.
A szemeim elé bekúszik egy teljesen más helyszín, más emberekkel. Mégis látok két ismerős arcot. Egy csapatnak üvöltök valamit, ki akarom zavarni őket. Fiatalabb vagyok, nagy rasztahajat hordok és rongyos ruházat alatt komoly páncélt. Ezt a csajt is látom, ahogy tiltakozik. Aztán felfedezem, hogy mindez csak tükröződés. Egy nagy kristályteremben állok, ahonnan még számos világra látok rá. Idősebb énem nézi ezeket. Van egy szerkezet a fején és a karja, a jobb karja...mechanikus. Basszus...
A képek eltűnnek és újra a buszmegállót látom az oszlopnak dőlt nővel, ha nem próbált meg eltűnni. Leizzadtam, homlokomon gyöngyözik a verejték. Leveszem a zakót, hogy kicsit lehűtsem magam. A rövid ujjú ingben látszik az alkaromat tarkító néhány sebhely, köztük egy hosszú vágás és egy golyó ütötte seb. Nehezen veszem a levegőt. Még lesz baj a látomásokkal.
Most viszont erre a helyzetre kell koncentrálnom. Ez nem másolás és nem elmetrükk. Máskor is láttam már magam azon a különös helyen, ahonnan más világok nyílnak. De ő hogyan került ide? Kapnék a lehetőségen, hogy a húgom toppant elém, de meg kell gondolni. Nem tudhatom, pontosan ki ő? Egy esélyt kap. Ha eljátssza és gyanús mozdulatot tesz vagy elszólja magát, leszerelem.
- Ahogy mondod. Nem szeretem a rossz vicceket. Neked gyógyító kell, közben pedig elmeséled a történetedet - jelentem ki kertelés nélkül.
Nem fogom támogatni, csak intek, hogy az építkezés felé menjünk. Ilyen tempóban sokáig fog tartani, de muszáj. Ott parkolok. Vajon ez a nő mennyire más, mint az én Shardom? Beugrik, amit dr. Strange és Clea jelenlétében mondtam. Ha a húgom más időelágazásokon vagy más univerzumokban is jelen van, ott is meg kell védenem. És lám...

     

A kérdést hallva csak komolyan végigmértem. Még mindig meg voltam győződve arról, hogy rémeket látok és lázálom ez az egész. Valójában egészen biztosan tök másképp nézett ki és csak én képzelődtem.  
- Küldtek? - nevettem fel keserűen. - Küldött a hóhér - válaszoltam azért a kérdésre. Most erre mit kellett volna mondanom? Hogy én voltam a balfasz? Végülis ez volt az igazság. De ha a sors valamilyen különös, elcseszett humora folytán az volt, akire elsőként gondoltam, akkor ezt bevallani nem volt egyszerű. Minden más esetben pedig semmi köze nem volt hozzá. Vagy adtam volna tanácsot, hogy random kapukon csak akkor ugorjon át, ha pontosan tudja, mi van a másik oldalon vagy minimum repülni tud? Bár még így is mázlim volt, lehetett volna a kapu másik fele a tengerfenéken is...  
Meglepődtem a rövid hatásszüneten. Bitbug mondott valamit emelkedett pulzusról - nem az enyémről. Igazából, ha akartam volna, ez remek alkalom lett volna becsúszni az oszlop másik oldalára. De egyrészt, az árnyékok nem nekem kedveztek, másrészt nem szerettem volna menekülés közben golyót kapni a hátamba.  
- Nahát, tényleg? Pedig el akartam menni edzeni - forgattam a szemeimet a megjegyzésre, hogy orvosra van szükségem. Szerinte mégis hova igyekeztem, mielőtt feltartóztatott?  
- Shard! - recsegett a rosszalló szöveg a hangszóróról. - Nem hallod, mit karattyolok? Ez Lucas - búgott torzan a szöveg. De miért kellett ezt a furcsa idegen előtt?
- Nem, Bitbug - válaszoltam határozottan. A bátyám meghalt. Akárki is volt ez, akármiért nézett ki ugyanúgy, biztosan nem ő volt.  
- A hangminta 100%-os egyezést mutat. Még a rossz humorérzék is stimmel - mély levegőt vettem és megráztam a fejem. Mondhatott Bitbug, amit akart. Akár előtte is. Tudtam, mit láttam két évvel ezelőtt. Azért egy gyors mozdulattal ellenőriztem, hogy az azonossági jegy még mindig a nyakamban van.  
- Jó, legyen, menjünk. De hova? A rendelőintézet itt van egy köpésre - válaszoltam és komoly koncentráció árán megtettem az első lépést. Hát ez kezdett egyre pokolibb lenni, akármennyire is figyeltem oda. - Te nem bízol bennem. Miből gondolod, hogy én ennél nagyobb bizalommal vagyok feléd? Akkor mégis miért mesélnék? - kérdeztem vissza, minden tehetetlen dühömmel. Nem is neki szólt. A saját életemnek, a saját hibáimnak, a saját baklövéseimnek. A saját bátyámnak... Az én hibám volt...  
Csak egy pillanatra nem koncentráltam*. Éreztem, hogy megbillenek és elborulok, csillagokat láttam a fájdalomtól és közben még a fülem is sípolt. Vagy Bitbug döntött úgy, hogy hangosan is sípolni kezd. 
- Scarlett, esik a vérnyomásod, ne torzíts! - jött az utasítás. Ki nem állhattam, amikor így hív. A lábamat felhúzva tettem a kezem a bal bokámra. Határozottan nedvesnek érződött a nadrágszáram. - A törött csont átszakította a bőröd, valószínűleg egy eret is... Lucas az ég szerelmére, ne hagyd felállni!  
Válaszolni akartam. Meg tudtam volna oldani. Valahogy biztosan. Ez semmiség volt. Már próbáltam is megerősíteni a gyenge területet. De ennyit az összeszedettségről, már szaporábban vettem a levegőt, ami nem segített a pulzusomon sem. Hát ez csodás.
- A büdös francba.

Spoiler:

     

Shard sokkal lazább, mint ez a csaj. Olyan komolyan néz, ahogy én szoktam. Tükröt játszik, de én nem vagyok hiú, hogy sokáig bámuljam magam.
- Merész vagy...
Mert így beszél és mert magától jött erre a világra. Ez már sokkal inkább a húgomra vall. Pedig nem ő az. Nem pontosan ő az. Gondoltam már rá vagy inkább tartottam attól, hogy Shard utánam akar jönni, de igazából az se biztos, hogy tud az időutazásomról. Teljesen más idősíkban van, sőt még ez sem biztos. Néha meg tudna őrjíteni, hogy fogalmam sincs, mi van vele valójában.
- Mi ez a géphang? Ki diktál neked?
Lucas. Senki nem szólít így, csak egyszer, mert utána szólok, hogy hívjon Bishopnak. Bitbug? A hangja ismerős, de Romy nem illik ebbe a szituációba. Ő ismer engem és nem beszélne ilyen rébuszokban. Talány az egész, de már unom. A biztos pont a sérülés ténye és az ellátás szükségessége.
- Kicsit messziről jöttél. Nem fogadnának vagy ha igen, nyakadon lennének a zsaruk. Vágod az X-Ment? Elviszlek a gyógyítóinkhoz.
Csak a kocsiig jussunk el. Azt a lépést rossz volt nézni. Megrázó. Mintha tényleg a húgom lenne itt, szenvedne és én hagynám. Most kapjam fel? De ez egy idegen. Semmi se zavart még össze ennyire ezen a világon. Se a látomások, se az időugrás elemzése, se a jövőképem. Csak ő.
- Ja. Menjünk inkább!
Tőlem akkor hallgasson, csak haladjunk. Ezt most nem fogom erőltetni. Később viszont mindent kiszedek belőle.
Azt a rohadt! Úgy belemélyedtem a gondolataimba, hogy nem tartottam szemmel és elesett! Ritkán vagyok dühös, de most felhúztam magam. Villannak is a szemeim.
- Elég ebből! - szólok rá a kelleténél talán hangosabban, de nem bírom tovább. - Tudom, mit kell tenni az ilyen sebbel. Nem várhat. Van...az erőddel tudsz még valamit tenni a gyógyulásodért?
Jó lenne, ha ő is képes lenne olyasmikre, amire az én Shardom. Lehajolok és mivel más nincs kéznél, a zakóval fogom elkötni a sebet, ha hagyja. Szakszerűem csinálom, mert sajnos van benne rutinom. A szökésben töltött évek alatt meg kellett tanulnom. Ha a csaj most akar nyakon szúrni, ahhoz sajnos a helyzet kitűnő, de kivételesen a megérzéseimre hallgatok. A hang a vonal túlsó oldalán az én nevemet mondogatta neki. Az a másik Lucas számított, én meg hasonlítok rá. Nem fog rám támadni.
Ezzel a sebbel viszont nem lehet sokat utazni. A rendelőintézet közel van, az nem rossz. Van is egy ötletem, hogyan kerüljük ki a kényes kérdéseket. Romy/Glitch megoldja.
- Fel tudok hívni valakit, hogy egy másodperc alatt intézzen neked valami kamut az egészségügyi rendszerben. Így bejutunk a rendelőbe. Túl kell élned. Shard...szólíthatlak így, ugye?
Az biztos, hogy még egyszer nem hal meg a kezeim között! A szívem úgy lüktet, mintha fél órája futnék. Muszáj sikerülnie. Muszáj!

     

Merész? Én pechest mondtam volna. Meggondolatlan, impulzív, felelőtlen, talán valahol önző is, hogy csak úgy egyedül keresztül szaladtam azon az átjárón. Jelen pillanatban úgy tűnt, a vesztembe. Könyörgöm, sikerült a landoláskor eltörnöm a bokámat! Ez sok minden volt, csak profi megoldás nem.  
- Nem diktál senki - emeltem fel a bal karom, hogy a jobbommal a törött kijelzőre mutassak. Azért közben kész voltam bármelyik pillanatban pajzsot vonni magam köré, ha a mozdulatsor nem volt ínyére. Bár jobban szerettem volna, ha ilyesmivel nem kell fárasztanom magam.  
- Kikérem magamnak, én a demokráciában hiszek! És az én szavazatom kettőt ér...  
- Bitbug a társam. Egy AI - válaszoltam őszintén. Ha a mi világunkban Ultron ezen a ponton már vagy tíz éve átvette az uralmat, gondoltam egy AI itt sem jelenthet akkora megrázkódtatást.  
- A Mesterséges Intelligencia megnevezést jobban szeretem - tette hozzá Bitbug is a maga reszortját. Igazából szerintem teljesen mindegy volt. Most miért ne lehetett volna a rövidítést használni?  
Nem igazán tudtam, mire kellett volna reagálnom most. Honnan tudja, mennyire jöttem messziről? Long Island nem az ország túlfele volt. De nem ismertem ezt a világot, így nem tudhattam, igaza van-e ezzel kapcsolatban. De megütötte a fülem az X-men említése.  
- Legenda. Eszme - válaszoltam óvatosan. Az én világomban mostanra földalatti mozgalom voltak. Itt minden más volt. Abban a jövőben, ha az X-men romjai és a technopaták nem harcolnak Ultron ellen a hétköznapi emberekért, még béke is lehetett volna. Itt olyan szennyezett volt a levegő, amit én csak a robbantásaink miatt éreztem a felszínen. Az X-men, vagy ami megmaradt belőle, a rendszer ellensége volt. Sokáig az enyém is, mielőtt átálltunk volna. Egy élettel ezelőtt...  
Nem kellett volna itt és most ezen az emberen levezetnem a feszültséget. Koncentrálnom kellett volna. A lépéseimre, hogy a lábam egyben tartsam. Ehelyett egy rossz lépés az eleve törött bokával csak rontott az egész helyzeten. Valahol tényleg nevetséges, hogy egy ilyen sérülés legyen a vesztem, de mégsem volt kedvem nevetni. Nem csak Bitbug sípolása miatt, bár a kérésére egy rövid időre felhagytam a képességhasználattal, hogy pontos értékeket kaphasson. Az a fajta fájdalom rendesen égette a fájdalomközpontomat, mielőtt megpróbáltam ismét összpontosítani.  
Észre sem vettem, hogy mikor jött közelebb az idegen.  
- Próbálok - feleltem összeszorított fogakkal. - A fizikai támogatás itt már nem lesz elég - tettem hozzá nyögve. A folyamatos kommentálás és sípolás nem segített. Mély levegőt vettem, próbáltam lassítani a légzésemen. Elég gyér módszer volt a pulzusom lenyomására, de ennél jobban nem tudtam most szabályozni. Kellett egy kis koncentráció, de ameddig az idegen volt kedves a rögtönzött tourniquetet feltenni, legalább nekem is volt időm összeszedni magam. Még sosem próbáltam ennyire koncentrált helyre sűríteni, de reméltem, hogy ha a pajzsom szorosan a sérült területre igazítom, az egyben tart majd annyira, hogy odajussunk... akárhova is.  
- Hékás, ezen már túl vagyunk 2 órája 23 perce és 48 másodperce! Csak egyeseknek fontosabb volt az X-menhez szaladni! A kamu ID és EÜ bizti rég előállt Liv Long számára! - jött Bitbug panaszkodása.  
- Liv Long? Ez rosszabb, mint a vak lányos hologramod - nyögtem a magyarázatot hallva.  
- I. M. Boooooring leszel mindjárt...
Közben a férfi arcát méregettem, hátha ki tudom olvasni a reakcióját arra, hogy többet tudtam az X-menről, mint eredetileg elárultam.
- Kérlek. A Scarlett-tel Bitbug is csak büntet - válaszoltam a nevemet illetően. Nem szerettem ezt használni. A Shard jobban passzolt.  
- És csodálkozol ezen Lucas? Kedves Scarlett jó ötletnek tartotta másfél mérföldet sétálni törött bokával ahelyett, hogy orvoshoz ment volna - esküszöm, ez a szövegelés olyan volt, mintha tényleg a bátyámnak árulkodott volna rólam. Ez... elég szürreális volt ahhoz, hogy csak egy pillanatra elhiggyem, tényleg ő volt itt. Inkább mély levegőt véve visszatértem Bitbughoz.  
- Nem lett volna egyszerűbb a saját nevemen regisztrálni? A felmenőket két generációra visszamenőleg, hogy ne tűnjön kamunak - itt szusszannom kellett egyet, hogy a helyén tartsam a pajzsot a lábamon. Éreztem, hogy ettől rosszul leszek. - Annál mélyebben csak Ultron nézett - tettem hozzá a következő mély légvétel előtt. Nagyon, nagyon kellett figyelnem, hogy kizárjam a fájdalmat, hogy véletlen se eshessek pánikba és ronthassam a saját helyzetemet.  
- Ez egy nagyszerű ötlet... lett volna. De hiányolom belőle a kreativitás édes ízét! És kikérem magamnak, az egy remek álruha volt. KREATÍV! - hallottam a visszavágást.  
- Ha a feltűnés volt a cél... - szusszantam.  
- Rendben van, Miss Joy Kill.
- Ha ez a végleges, akkor inkább öljetek meg most - bár ez a kis szóváltás jó figyelemelterelés volt a fájdalmaimról. Még ha összeszorított fogakkal is tettem. Egész jól sikerült összpontosítanom a képességemet a problémás részre. Sok mindent megadtam volna, ha gyógyítani is tudok, nem csak belülről erősíteni a szöveteket és a pajzsommal összetartani kívülről. - Azt mondtad, ismered az X-ment - kezdtem bele a férfi felé címezve a szavaimat. Azért a vérvesztésemen nem tudtam segíteni, és garanciám sem volt semmire. Vagy már a delírium beszélt belőlem. Ezen a ponton tudta a rosseb. - Hallottatok már a Sentinel programról?  
- Komolyan? Kevesebb small-talk és inkább futi a helyi ispotályba. Nem te, Shard, te csak képletesen! Lucas, lennél oly’ lovagias?

     

Szúrósan nézek a csajra. Hallottam a hangokat. Egy törött kijelzővel nem fog átejteni. A parancsnok vagy segítő büszkesége siet a segítségemre. Lehet, hogy más körülmények között elvigyorodnék, de ez most nem vicces szitu. Romy hangja egy állítólagos mesterséges intelligenciától. Ez azért hátborzongató, mert a vörös sokszor úgy beszél magáról, mintha gép lenne. Abban a másik világban eleve az? Vagy azzá lett? Nagyon remélem, hogy kamu, akkor viszont kérdés, hogy honnan beszél a nő.
- Bitbug, akkor te mondd el, hogyan kerültetek ide és miért!
Vannak ott érzések, de tisztábbnak tűnik a kommunikációja, mint... Shardé. Nem ő az! Csak...szeretném. Nagyon zűrös ez az este.
A szemöldökömet ráncolom.
- Itt valóság. Én is a tagja vagyok.
Egyre érdekesebb. Mintha ő is olyat élne át, amit én. Belecsöppen egy félig ismert világba.
Még sokáig küzdeni fogok a gondolattal, hogy egy precíz bemozdulás megóvta volna a nő bokáját. Elkaphattam volna.
- Csináld! Ha energiával érintkezel, az segít valamit?
Mert akkor rálövök. Fura módja az istápolásnak, de ha működik, mindegy, mennyire fura. Dolgozom a lábán, ahogy tudok és egész jól sikerül. Nem vagyok hadiorvos, de boldogulok. Láthatóan jól tart a kötés.
- Nem veszekszünk! Shard, felemellek és a lábszáradat egyenesen kell tartanom, hogy a vér ne lefelé áramoljon. Így elkerülhetjük az elvérzést. Próbáld te is tartani, amennyire bírod!
Ellentmondást nem tűrően adom ki a parancsot a csajnak és az AI-nak. Utóbbinak el tudom hinni, hogy Glitch képességeivel bír és már rég kész a kamu azonosító. A hülyéskedés a nevekkel és a vak női külső említése kellően más irányba viheti Shard/Scarlett eszét és addig se az állapotán vekeng.
- Te ismered a felmenőidet két generációig. Nem rossz.
Én csak egy nagymamámat ismertem, de az ő nevét sem tudom. Nem árulta el és talán azért, mert megérzett valamit Fitzroy jövőbeli tervéről. Az életem tele van ilyen sejtelmes eseményekkel.
- Itt nincs Ultron. Világuralomra tört, de megölték.
A sóhajból ítélve ezt megnyugtatónak találhatja. Lesznek még kérdéseim...
- Bitbugnak igaza van. Elmondom, addig pihenhetsz. Csak akkor szólj közbe, ha valami rosszabb, mint volt. Szóval volt itt ilyen program, de leállították. Ebben az időszakban, a jelenünkben elvileg nem fut. Én viszont egy száz évvel későbbi jövőből érkeztem. Az általam ismert történelemben nagyon is nagy szerepet játszottak, számos gyártó beszállt az Őrszem Robotok fejlesztésébe. Kíméljük Shardot, Bitbug, te válaszolj! A Sentineleknek van köze Ultronhoz? És...láttam valamit az előbb. Mi volt az a hely, ahonnan a nagyhajú variánsom ki akart titeket tessékelni?
Szerencsére a jelzéseket követve mindjárt a rendelőintézetnél leszünk.
- Mutánstéma lezárva. A párodat fogom játszani, jó? Így kapok információt és tudok neked segíteni. De nem leszek kedves.
Morgó pasast fogok adni, aki megmenti a szerelme életét, de tele van vele a töke.
- Azt a kütyüt le tudod venni? El ne kobozzák!

     

Felőlem akármennyire nézhetett keményen, ameddig nem próbálta kilőni a kezemről a karvédőmet. Bitbugot nem akartam elveszíteni. Semmilyen formában. Túl sokat köszönhettem neki, és túl régóta volt mellettem.  
- Nem egy nagy story. Egyesek jó ötletnek találták átrohanni egy átjárón - a szám is tátva maradt, hogy Bitbug csak így lereagálta.
- Nem mintha lett volna más választásom... - morrantam, mint egy rajtakapott gyerek. Pedig nem is tudom, ki sürgetett, hogy állítsam meg. Hogy a portált vagy az őrszemet, az még mindig nem volt egészen tiszta. De mit kellett volna tennem? Eresztettem volna rá egy gyanútlan világra? Mondjuk a végeredmény ez lett, de legalább itt voltam figyelmeztetni a helyieket.  
- Soha ne mondd, hogy soha. Vannak rossz és kevésbé rossz döntések. Döntsd el, melyikbe sorolod... - ez a kontrázás nagyon nem hiányzott, még a tenyerembe is temettem az arcomat miatta.  
Még nem döntöttem el, mit kezdjek az információval, hogy az X-men tagjának vallotta magát. Megbízhattam benne? Az elmúlt két éves rátámat nézve túl szép lett volna, hogy rögtön belefussak egy tagjába épp annak a szervezetnek, amelyiket kerestem. Csapdát sejtettem a háttérben.  
A következő jelenetre nem vagyok büszke. Arra sem, hogy egy kicsit kétkedve fogadtam a segítő szándékot. Főleg, hogy rátapintott a képességemre is.  
- Ha elég fény van benne, akkor igen - szűrtem a fogaim között. Fényből pedig mióta ideértem elég kevés volt. Azért nem kis sokként ért az a lövés, amit el tudtam nyelni és tényleg javította az erőhasználatomat. Ez... rettenetesen összezavart. Nem lehetett ő. Lucas felismert volna. Nem szórakozott volna felesleges körökkel. Csak én szerettem volna, hogy ő legyen. Még a kívánság is ostoba. A halottak nem támadnak fel.  
- Én tudnék töltést adni, de az önvédelmi slash támadó protokollomnak caput. Amúgy is attól tartok túl megrázó lenne. A zseblámpa funkciómról pedig ne is beszéljünk. A napelemem azóta offos, mióta nem láttuk a Napot - hallottuk Bitbug kommentárját. Egyet kellett értenem, elég régóta az első napfény, amit láttunk, az a mai naplemente volt ebben a világban.  
Bólintottam az utasításra. Azért megkapaszkodtam benne. Bár ez a korábbi a képességemmel eléggé megrázott, egyelőre muszáj lapoznom. Most nem hibázhatok. Többet ma már nem. Még akkor sem, ha vegyes érzéseim vannak. Ugyanaz a hangsúly, ugyanaz a stílus, ahogyan utasítást ad... De akkor sem lehetséges.  
- Csak névleg. De egy kamu profilhoz nem is kell valósnak lennie, csak annak látszania - válaszoltam vállat vonva a felmenőim kapcsán. Mindannyiunknak volt chipje, mindannyian benne voltunk a rendszerben. Száz évre visszamenőleg meg tudtam nézni és megtanulni a nevüket, ha akartam. Jó, oké, nyilván megtettem. De most nem is kellett valódinak lennie semminek. Egyetlen dolga volt: működni.  
- Nálunk fordítva történt - feleltem sötéten Ultronra vonatkozóan. Közben próbáltam tartani magam és főként a lábam. Nyilván kisebb erőfeszítésembe került volna, ha nem túráztattam volna magam hajnal óta. Plusz az a pár óra időeltolódás. De ki kellett bírnom. Ennyinek nem szabadott problémát okoznia.  
Hallgattam az egész történetet az itteni Sentinel programról. Meg az elejtett infókról. Száz évvel későbbről...  
- 2119 - szúrtam közbe. Tudom, a kérés az volt, hogy csak akkor, ha szarabbul vagyok. Ami nem sokára meg is történt. Amint a sztori oda jutott, hogy honnan akart a variánsa kiparancsolni... Nem akartam arra a napra emlékezni. Bitbug sípolása bőven elég figyelmeztetés volt.  
- Hékás, ne fecsegj Shard, amúgy is az én POV-mat kérdezték, koncentrálj! - hallottam a figyelmeztetést. És inkább összeszorítottam a fogaimat és koncentráltam. Igyekeztem kizárni a fejemből a betolakodó emléket. Most nem volt időm ezzel foglalkozni. Életem legnagyobb bukása és a legfájdalmasabb is... Ha nem akartam a mostanit szorosan mellé könyvelni.  
- És jeez, Lucas! Ne toljunk ekkora in medias res-t, ezt majd később megbeszéljük! Ké-sőbb. Ami pedig a sentineleket illeti teljes mértékben Ultron keze van benne. Nem bírta, hogy az X-menek vagy a hozzám hasonló tecnopaták csak a középső ujjaikat szalutáltatták a nagy világhódítási terveire. Fellázadtunk, ezért megkezdte a tömeggyártásukat, aztán a legújabb kiadása kifejezetten technopatákra vadászik. Mit mondhatnék? Beelegelt a virtuális garázdálkodásoktól. Pont egy ilyen technopatákra kiélezett robotot követtünk “kisebbik rossz” jeligével. Az idő-és tér ugrás nem volt tervben - fél füllel figyeltem Bitbug magyarázatára. Nem volt mit hozzátennem. Tökéletesen megfogta a lényeget.  
- Húha, kinky srácok!
- Bármit, ami kontrollt ad a kezedbe - szűrtem a fogaim között a szerepjátékra. Csak egy kicsit éreztem az egészet kellemetlennek. De a túlélésért bármit. És inkább bíztam az életemet rá, mint az orvosokra. Vagy bármilyen hivatalos autoritásra bárhol. A legjobb lett volna a nálam lévő eszközöket is rábízni.  
- Csinálom - morrantam az első meglepetésem után. Fene esett volna belé, hogy még az összhang is megvolt. Utoljára a bátyámmal éreztem ezt a fajta összhangot. Ez a gondolat pedig a fizikai fájdalom mellé mentálissal is járt.  
- A kezedről nem nagyon kéne levenni, nem lesz túl bőrbarát...
De nem tököltem sokat. Gyorsan lecsatoltam az alkaromról a szerkeszet nagyrészét, majd az órára hajazó kijelzőt is. A fülest is kivettem.  
- Ha privátban akarsz Bitbuggal beszélni, használd - jegyeztem meg a fülesre. És vettem egy mély levegőt, majd levettem a nyakamból a bátyám azonossági jegyét. - Ez... az életem. Úgyhogy rád bízom. Vigyázz rá, kérlek - tettem hozzá. Minden egyes szó olyan volt, mintha ecetet nyelnék. Nem hittem el, hogy ezt csinálom. De nem akartam kockáztatni, hogy az itteni orvosoknál maradjon bármim is.  
- Csak ne zaklasd fel magadat, Shard!
Hagytam, hogy a férfi intézze a fontosabb dolgokat. És Bitbug kezelje a TAJ-számmal és ID-vel kapcsolatos dolgokat. Addig is tartottam magam. Egyáltalán nem bíztam az orvosokban, de kénytelen voltam hagyni, hogy elvigyenek ellátni. Nem örültem neki. Főleg annak nem, hogy Bitbugot is a hasonmásra kellett bíznom addig. És ahogy egyedül maradtam az ellátóimmal, megrohantak az emlékek arról a napról. Ezen a ponton már hagytam, és összeszorított fogakkal tűrtem, bár üvölteni tudtam volna.  

*

Eközben Bitbug...
- Hát most, hogy így együtt maradtunk visszatérhetünk a variánsodat - ahogy fogalmaztál - érintő kérdésedre, de először engedd meg, hogy megjegyezzem: ez még mindig nem megy neked! Az érzelgős része a dolgoknak! Rendesen belerúgtál Shardba, holott így is van elég baja. Fúúú, ha most tudnék rázni! Arrrgh! Oké, kiventiláltam magamat és fogjuk rá, hogy lenyugodtam! Persze most nem működik a display funkcióm! Na szóval, megmagyarázom: a technopatákat vadászó robotok prototípusának a terveit kellett volna kiírnunk a képből egy bevetésen. A tervünk szipiszuper lett volna. Egyetlen aprócska bökkenővel: hogyha valami nem sikerül, akkor bizony egy valakinek maradnia kell. Örökre. Ez a szerep eredetileg Shardé lett volna. De sosem gondoltuk volna, hogy ez a B-terv lesz a terítéken. Az A-terv a tipikus optimista mindenki kijut szcenárió lett volna. Aztán a variánsod tett egy gigászi nagy csavart is az egészbe. Figyelj, mivel Lucas vagy, még ha nem is a mi világunkból, ettől még az értékeid kottára egyeznek, ezért neked megosztom ezt a bizalmas információt: volt a csapatunkban egy “fitzroy” nevű fickó, akiben nem bíztunk meg egyáltalán. Mármint szerintem a szeme se állt jól, te, vagyis a variánsod pedig hála az égnek osztotta a véleményemet. És nem csak azért, mert túl közel állt Shardhoz akkoriban, vagyis ezért is, de ez már részletkérdés. Volt egy sejtése, hogy van egy téglánk, mert a legfontosabb küldetésünk mindig, ismétlem mindig elromlott valahogy. Ez a “fitzroy” pedig elég gyanús figura volt, bár tényleges bizonyítékok nem szóltak ellene. A lényeg, hogy miatta inkább a kezébe vette az irányítást. A bevetés kezdetekor adta le a drótot Shardnak, ha a B-terv jön a képbe, nem ő, hanem te, vagyis a variánsod marad ott... Az volt az utolsó alkalom, amikor Lucast láttuk. Shard a parancs ellenére 48 órán keresztül keresete őt, vagyis valamit, ami a variánsodból maradhatott. Annak ellenére is, hogy tudta a semminél több nem lesz ott. A mai napig magát hibáztatja a történtekért, mivel az ő terve volt. Most már érted, hogy miért voltál hamari a kérdéseddel? Értem én, hogy kíváncsiság, de mindennek megvan a maga ideje, Lucas!

     

- Más is átjöhet még azon az átjárón?
Ők maguk nyilván nem tudnak ilyet nyitni, különben Shard nem itt sántikálna. Ezt a helyzetet még nem látom át, ezért nem vágom rá, hogy mindig van választás. Pedig mindig van. Bitbug legalább olyan szigorú a csajjal, mint én lennék. Ezt később megbeszéljük.
Ez a csaj is a fényt használja. Vagy...ez egy nagyon körmönfont trükk és azt akarja elérni valaki, hogy agyonlőjek egy szerencsétlen nőt a nyílt utcán. Erre nagyon kevés esély van.
Egy szót sem szólok. Rezzenéstelen arccal, hideg tekintettel veszem elő a pisztolyt, amin látszik, hogy nagyon hi-tech és lövök. A fény csak egy összetevője, de a tüzeléskor mindig van villanás. Meg se kottyant neki. Semmi baja! Sharddal immunisak vagyunk egymás képességére, sőt még erősít is minket, ha a másik energiát közöl velünk. Ez már végképp meggyőzött, hogy az én Shardom egy másik variánsa van itt. Meg kell védenem minden áron.
- Az elektromos energia pontosan milyen hatással van rád? Akár hálózatból, akár belőlem, ha hálózatból elszívott energiát adok át? - viszem tovább Bitbug gondolatmenetét egy Shardhoz intézett kérdéssel.
Túl szép lenne, hogy ennyivel meggyógyítom. Egyelőre nem veszek el áramot sehonnan, mert a végén még véletlenül leállítom az egész rendelőintézetet és nem tudják ellátni. Nem látták a Napot... Ilyen még az én jövőmben se volt, csak egy-egy robbanás után ideiglenesen.
- Holnap reggelre szerzünk neked egy napszemüveget - emlékeztetem, hogy itt lesz  része napsütésben.
Egy Ultron uralta világban minden ember veszélyben van, ha Ultron ugyanolyan, mint itt volt. Shard igazi túlélő ezek szerint és lélekben is hasonló lehet a húgomhoz. Hozzám is.
- Én 2123-ból jöttem, de az egy másik jövő.
Bitbug segít nekem és rászól Shardra, hogy hallgasson. Könnyebb így. Cipelés közben beszélni megterhelő. Csak akkor teszem, amikor lényeges. A rövid történetet elmondtam és feltettem kettő fontos kérdést.
Ultron világa nagyon-nagyon sötét. Megüti a fülemet, hogy Bitbug több technopatát említ. Már arra gondolok, hogy össze kell hozni Romy-val. Taníthatnák egymást. Ehhez viszont többet kell tudnom, mert a találkozásuk veszélyes is lehet.
- A technopatavadász robot nem jött át erre a világra, ugye?
Nagyon remélem.
A beszólásokra nem reagálok. Egy kedvesen aggódó figurát nem tudnék hitelesen alakítani. Mogorva, bunkó pasast inkább. Shard most csöppent elém. Összezavart és akármennyire törődöm vele, a katonás stílust nem vetkőzöm le.
Mikor már le tudom tenni a csajt egy stabil helyre, akkor veszem át az eszközöket. Addig Bitbug figyelmeztetése miatt megnézem, hogy mi van a bőrével. A fülest magamra teszem. Nem hagyom ki a lehetőséget, hogy az AI-t faggassam, amíg Shardot ellátják. A dögcédulát a nyakamba rakom. Úgy biztos nem veszítem el.
- Nem lesz gond - szólok pontosan olyan megnyugtató hangon, ahogy a húgomhoz is tudtam.
A nővérrel minimális kommunikációt folytatok. Elmondom, hogy esés történt és én cipeltem idáig. Meg fogja kérdezni a pácienst, hogy az bántotta-e, aki behozta. Ez a protokoll, engem nem zavar. Már nem látom esélyesnek azt a kimenetelt, hogy így vádolnának meg. Ő nem fog. Pár perc is óráknak tűnik. Nem szívesen adom ki Shardot a kezemből, hogy idegenek kezeljék. Muszáj, mert az életét így tudjuk megmenteni. Van tervem a továbbiakra, de az AI litániába kezd. Meghallgatom, mert meg akarom érteni a szitut.
A vádaskodása lepereg rólam. Ha veszélyt érzek, nem vagyok kedves. Komoly fejlesztés ez a cucc, nagyon emberi vonásai vannak. Aggaszt a gondolat, hogy valaha ember volt. Mert akkor Romy is ilyenné válhat, pedig tuti, hogy nem akarná ezt.
Durván összerántom a szemöldökeimet, mikor a terv azon részéről hallok, hogy Shard maradt volna egyedül a gyilkos robotokkal. Csak most ismertem meg, de Shard akkor is Shard. Borzalmasan hangzik, hogy egy másik világon majdnem meghalt. Sejtem a sztori végét és így a "belerúgás" emlegetését is, de kivárom a soromat a válasszal.
Szólnék, hogy engem ne hívjon Lucas-nak, de Bitbug majdnemhogy Shard része. Egyik Bishop nem hívja a másik Bishopot Bishopnak. Szörnyen fura lesz. A tégla és Fitzroy hallatán gondterhelten sóhajtok és lehunyom a szememet. Ez jobban lefárasztott, mint a cipekedés. Kifújom a levegőt és amikor a szemeimet újra kinyitom, szinte lángolnak. Rettenetes ez a történet. Ott a húgom élte át, amit itt én. Ráadásul a variánsom teste nem is került elő. Ez sokkal rosszabb, mint a kezemben tartani a húgom holttestét. A bizonytalanság évei az őrületbe is kergethették volna Scarlettet. De ő olyan, mint az én Shardom. Bikaerős testileg és lelkileg. Büszkeséggel gondolok rá.
- Köszönöm, így már értem. Mondom, amit tudnod kell. A variáns egy adott illető másik univerzumbeli megfelelője. A legtöbbünkből nagyon sok van. Az elmondottakból azt gyanítom, hogy nem csak az időben ugrottatok, hanem az univerzumok között is. A lényeg: Shard pont olyan, mint az én húgom. Amiben kell, segítek. Nincs választása, nem fogom magára hagyni. A saját bátyját nem tudom visszaadni, de amit lehet, megteszek érte.
Várok egy kicsit.
- Említetted Fitzroy-t. Az ő gyanússágáról Shard mennyit tud?
Ha jól értem, ez még közöttük is titok, mert a húgom ott is kavart a pszichóval. Nem akarom elszólni magam, ha ezt lepel alatt kell tartani.
- Az én idővonalamon Fitzroy egy idő után már nyíltan is gengszter volt, akinek a tevékenysége szinte minden büntetőjogi kategóriát kimerített. Shard miatta halt meg. A gazfickó ebbe az idősíkba szökött, utána jöttem. Megöltem. De foglalkozzunk veletek! El tudod intézni, hogy Shardot látszólag egy magánkórházba szállítsák? Én tudok olyat, aki idejön egy kamu mentőautóval és elvisz minket az X-Men központjába. Charles Xavier itt nagyon is él és a csapata is. Ott kényes kérdések nélkül ellátják a sérülést.
Scarlett feje felett intézkedünk, de ez a legbiztonságosabb. Bitbuggal úgy beszélgetek, mintha telefonálnék kellő távolságban azoktól, akik hallhatnának bármit. Hihető is lesz, hogy most rendeltem meg a fuvart. Izgatott vagyok. Megteltem várakozással. Le kell csillapodnom, mert még rengeteg fenyegetés leselkedik ránk. Körül is nézek gyorsan. A nővér még nem jött vissza. Mihamarabb vissza kell szereznem Shardot az orvosoktól. Joy Kill, Liv Long, I. M. Boooring, vagy mindegy is, mi lett az álneve.

     

- Ez a kapu bezárult mögöttem, a generátort pedig szétvertem a másik oldalon. Nem mintha ennek a példánynak jelentett volna bármit, hogy nincs energiaforrása - válaszoltam őszintén, bár lehet, hogy ezt nem itt és most kellett volna megbeszélni.  
- Pedig a generátor offolásával be kellett volna zárulni. De hiába csekkoltam a gépeket, semmi infót nem leltem arra, hogy mivel dobta meg a mentőjét. Meg ha egyszer megcsinálták, akkor ki tudja, mikor legozzák össze újra? - kommentálta Bitbug, bár szerintem ez jelen pillanatban nem jelentett túl nagy segítséget. - Jeez, Lucas, meg vagy húzatva?! - A fegyvert látva viszont Bitbug teljesen szétsípolta a fülemet, alig volt időm pajzsot vonni magam köré döbbenetemben. Amitől még erősödtem is?
Az a lövés teljesen összezavart. Egyszerűbb lett volna, ha csak átmegy rajtam vagy lepattan. Így sok minden módosult, és egyben semmi sem. Akármire is utaltak a bizonyítékok, nem lehetett az én testvérem. Nem engedhettem meg magamnak, hogy beleéljem valamibe, ami nem lehetséges.  
- A fényrészecskéket nyelem el. Korlátozott mértékben az elektromos kisülés segít, ami fénnyel jár. De úgy tűnik rajtad keresztül vezetve működik - tettem hozzá óvatosan. Ezt... még nem tudtam elfogadni. És a bátyámat sem akartam felemlegetni. Most egyszerűen nem volt alkalmas.  
- Hé, az csak engem akaszt ki, hogy simán ránk lőttél? Ok, hogy nem történt és nem történhetett volna semmi. De meg vagy te húzatva? És ha nem működik?! Legközelebb legalább valami támadás nevet kiálts be a stílus kedvéért. Боже мой...
Bólintottam a napszemüvegre. Bár még emlékeztem napfényre. Csak megint túl sok időt töltöttünk a csatornákban és csempészjáratokban. Éjszaka könnyebb volt mozogni a felszínen. De biztos voltam benne, hogy jót fog tenni a napsütés.  
- A napszemüveg nagy fashion volt az én időmben! De ez megmagyarázza, miért vagy idősebb - egyet kellett értenem, Bitbug a számból vette ki a szót. Még ha továbbra is szkeptikus voltam azzal kapcsolatban, hogy a testvérem lenne. Bár egy másik jövőben, egy másik világban, akár. Hasonló, de nem ugyanaz. És ez meg is magyarázott minden különbséget. Még mindig túl szép volt, hogy igaz legyen.  
- Ööö... talán?
- Emiatt nem volt választásom - szűrtem a fogaim között. Tudom, hogy nem engem kérdezett elsősorban. De nem voltam hajlandó felesleges köröket futni. Tudnia kellett róla. Az a robot nagyobb veszélyt jelentett, mint bármi más ezen a világon. Vagyis, az én világomat alapjaiban dönthette volna romba.  
A rendelőben átadtam az eszközeimet Lucas hasonmásának. Mindent. Bitbug figyelmeztetése ellenére is. Beszélt itt hülyeségeket. Semmi baja nem volt a kezemnek. Maximum megnyomta egy kicsit az eszköz, de ez már nem jelentett semmit.  
- Ez... csak furcsa - válaszoltam a nyugtatásra. Neki tényleg elhittem, hogy nem lesz baj. Pedig nem bíztam senkiben. Gyűlöltem kiszolgáltatott lenni.  
És amint a kíséretem nélkül maradtam, az első kérdés az volt, bántalmaztak-e. Nevettem volna, ha nem tartottam volna az egészet egy borzalmasan rosszul időzített beszélgetésnek. Úgyhogy szemöldököm felvonva elmondtam az igazat, miszerint teljesen magamtól estem egy nagyot. Örültem volna, ha nem vádaskodnak alaptalanul és inkább az ellátásommal foglalkoznak. De szerencsére hamar rátértek a tárgyra.  

*

- Tudooom mit jelent az, hogy variáns, csak az edition jobban hangzik! DUH - szinte a hangjából is érezni lehetett, hogy a szemeit forgatja.  
- Ha a mi világunkban lennénk, akkor már 10 éve Ultronnak kéne lennie a kiskirálynak a Brotherhood támogatásával. Mázlitok van, hogy se Ultron, se Brotherhood nincsen nálatok - szúrja közbe, megerősítve az univerzum ugrást.
- Már pedig az értékeid pont olyanok, mint a mi Lucasunknak. Lescanneltelek, amikor leszólítottál minket - osztja meg szégyentelenül a korábbi tapasztalatait.
- Tudtam, hogy megfogod kérdezni. Hát, eleinte nem bízott meg benne, de “fitzroy” - hangjába merő gúny költözött a név kiejtésével - ÁllaaaAndÓóóaAAn a nyakán lógott. Fuh, de marha idegesítő volt! A mi Lucasunk halála óta pedig csak még jobban rátapadt Shardra. Egy ponton a vállain is sírt. Nem vagyok én egy kapcsolati tanácsadó, de még nagyon nem volt alkalmas erről trécselni. Talán most már lehetne, mert múlt héten eléggé rövidre zárták a sessiont. Vééégre - Bitbug nem tudta és még csak nem is próbálta leplezni tömény ellenérzését Fitzroyal kapcsolatban. - Szóval még nem tudja, hogy a mi Lucasunk gyanakodott rá. A te sztoridat hallva, viszont el tudom képzelni, hogy a mi “fitzroyunknak” is vaj volt a füle mögött. De könyörögve kérlek Lucas, kezeld ezt az infót bizalmasan és ne is ronts rá most ezekkel! Egyáltalán minek is mondtam el neked?! Teljesen összezavarod a szenzorjaimat! - éles hadarással fakadt ki, géphez képest túlságosan élethű volt ingerültsége.  
- Tévedtem. Nem csak az értékeid egyeznek! Ugyanolyan hajcsár vagy, legalább egy lécci, hogy intézd el, mert naná, hogy el tudom intézni - kérte ki magának flegmán. - Shard nagy eséllyel jobban fog bízni az X-Menben, mint a hatóságban, még ha most nem is a csatornában gangeltek, hanem a felszínen. Micsoda fényűzés... De ha engem kérdezel, már pedig most éppen én vagyok itt, szóval csak azért is az orrodra kötöm: annyira nem adom. Egyelőre megelőlegezek neked egy kis bizalmat, de figyelmeztetlek, hogy rajtad tartom a szenzoraimat! - hangja enyhén fenyegetőn hangzott.  
- Mikor megyünk vissza Shardhoz? Nem lenne számára túl bőrbarát, ha sokáig távol maradok tőle...
 
*

Egy örökkévalóságnak tűnt újraélni az egészet. A reménytelen keresést a romok között. Pedig tudtam, hogy nem maradhatott semmi. A tervem bombabiztos volt. Az itt maradóból nem maradhatott semmi Ultronnak. Direkt úgy választottam pozíciót. De nem neki kellett volna itt lennie! Nem volt jó döntés a csapatunk vezetőjét beáldozni.  
Még akkor is erre gondoltam, amikor már a plafont néztem a kórházi ágyban. Pedig elég gyorsan elláttak. Nem mukkantam meg közben, csak összeszorított fogakkal tűrtem. Bár lélekben itt sem voltam. Mikor végre valahára egyedül maradtam, már mozdultam volna, hogy valahogy kapcsolatot keressek Bitbuggal. Egy pillanatra elsötétült a világ, eltompultak az érzékeim. Olyan volt, mintha szétesne a világ. Nagyon hamar visszafeküdtem és inkább nem mocorogtam. Ettől az egésztől határozottan hányingerem lett. És nem terveztem a jelenleginél is megalázóbb helyzetbe keveredni. Úgyhogy maradt a plafon céltalan bámulása, ameddig nem jött valaki csekkolni, hogy élek-e.  

     

Ennek a példánynak. Egyelőre nyugtunk van, de később még foglalkozni kell a témával. Bitbug szavai csak megerősítenek ebben. Nem fogok aggódni azon, ami megtörténhet, hanem felkészülök ellene. Miután Shardot elláttuk. Hiába sípol az AI, leadom a lövést, mert ezzel segítem a csaj gyógyulását.
- Akkor később még élek ezzel.
Most nem babrálok villanyoszloppal, mert a végén még véletlenül áramtalanítom a rendelőt is és cseszhetjük. Pont úgy működik a képessége, mint az én Shardomé. Nem csak azért kapkodom a levegőt, mert cipelem őt. A szívem már a gondolattól is hevesen dobog. Itt van! Nem ő, hanem egy másik, de itt van! Még hozzáérni, a kezemben tartani is jó. Mindemellett nem felejtem el, hogy az életéért küzdünk éppen.
- Bitbug, előtted beszéltük meg, mi fog történni.
Feltettem a kérdést és megkaptam a választ. Megvizsgálhatná az értékeket, ahogy szokta, de inkább panaszkodik. Shardot jól kiegészíti. Addig se a sérülésére koncentrál. Hagyom is majd beszélni és én is dumálok. Szaggatottan, ahogy egy emberi test hurcolása közben a levegővételek engedik.
- Bassza meg... - szalad ki a számon.
Még a Bástya darabjai sincsenek meg hiánytalanul és most egy még speckóbb robot került ide. Nem fogom hibáztatni Shardot. Ő azon volt, hogy elintézze. Ő lesz a legnagyobb segítségünk a vadászatban. Ha lesz egy percem, figyelmeztetnem kell mindenkit, akit ez érinthet. Romy, az X-ek, Pyro és rajta keresztül Mystique, meg akik még maradtak.
- Az. De tényleg minden rendben lesz.
Nem firtatom, hogy nekem mit jelent ez és hogy neki milyen lehet. Lesz még témánk bőven, látom én. Alig várom, hogy a dokik visszaadják!
- A Brotherhood egy ideig problémás volt, aztán alig lehetett hallani róluk. Az utóbbi időben meg tettek olyanokat is, amikkel számos életet mentettek meg. Később elmondom.
Vízió kérdése is érdekes lehet. Két történelem találkozik. Már megint. Kezdek rutint szerezni ebben. Talán kell is, mert ha átkerülök egyszer abba a másik univerzumba, idősebben, akkor szükségem lesz a nyitottságra.
- Én nem haltam meg. A húgom...sose hordta így a haját. Ő még a jövőben van. De inkább majd beszéljünk erről olyannal, aki szakértő ebben.
Dr. Strange ért a térfúzióhoz és az elméletéhez Wong is. Az én Shardomról majdnem elmondtam, hogy meghalt, de újra él. Ez sok lenne most. Nem csapongok.
Hallgatom, mit összebohóckodott a másik Fitzroy. Gyengébbnek tűnik, mint akit én ismertem. Shard kiadta az útját, ez jó. Nem fogja hiányolni. Remélem.
- Titok, vágom.
Diszkrécióban jó vagyok.
- Mindjárt megadom hozzá az adatokat.
Lécci, hogyne... Nem húzom az időt ilyen hülyeséggel. Már csörgök is és intézem a fuvart.
- Hali! SOS szükségem van egy mentőre, ami egy magánkórház nevén fut. Küldöm a gps-t. Menni fog? Oké, vettem. Jövök eggyel.
Banshee a lelkemre kötötte, hogy szóljak, bármi kell. Még azután is, hogy múltkor a lekötelezettjei közül nem sokan élték túl az akciót.
- Solid Healthcare, Manhattan sugárút 4. Erről pötyögj nekik értesítést!
Ezen a néven fog futni a mentő, amiről persze a rendelő tudni fog, mire ideér.
- Élje túl, jöjjön rendbe és utána meglátjuk, hogyan tovább. Ez csak egy gyors megoldás, de nem végleges.
Csatornalakó X-ek, akik csak legendák azon a helyen... Majdnem intek Bitbugnak, hogy menjünk. Annyira életszerű, mintha egy igazi személy lenne. De ő oda megy, ahova viszem, nem kell inteni. Mutatják, hova kell mennünk. Gyorsan felmérem a rendelőt. Mindenki siet valahova, nagy a sürgés-forgás. Könnyű lesz eltűnni. A kórterembe lépve körülnézek, mint amikor bevetésen egy ismeretlen helyiségbe kell behatolni. Nyílászárók, sarkok, fények, tükröződő felületek, búvóhelyek. Tiszta.
Fáradt mosollyal nézek Scarlettre.
- Jobban érzed magad? Mindjárt megyünk az X-ekhez. Bárki kérdi, magánkórházba viszlek. Elintéztük.
Megkocogtatom az AI "lakóhelyét" jelezve, hogy ki volt segítségemre Banshee-n kívül. Még nem adom vissza a szerkezetet, nehogy valakinek feltűnést keltsen. Majd a mentőben újra rá lehet tenni Shard karjára. A mátrixom jut eszembe és az az időszak, amiben a húgom hologramként volt velem. Ahogy Scarlett mondta. Ez...csak furcsa.

     

Bólintottam a gondolatra. Nem most volt itt az ideje a miérteket firtatni: miért működik vele, miért olyan, mintha a testvérem lenne, amikor nem. Egyszerűen most csak el kellett fogadnom, hogy működik és kész, később pedig majd jobb lesz.  
A következő szóváltások jó figyelemelterelésnek tűntek, még akkor is, amikor az én dolgom csak annyi volt, hogy a sérülésemet egyben tartsam.  
- Egyetértek - jegyeztem meg a káromkodásra. Bővebben nem fejtettem ki, miért is. Pedig volt rá listám, csak nem most volt itt az ideje. Jobb volt nem rá gondolni, mert akkor az életben nem jutunk el a rendelőig, hogy összeférceljenek. Sokat adtam volna, ha legalább egyikünk gyógyító, vagy van mellette olyan, aki az. Egyelőre viszont be kellett érnem azzal, ami volt. És a kőkorszaki technológiával. Bár, amihez a búvóhelyeinken hozzájutottunk, az ezeknél nem sokkal volt jobb. Rendes rendelőintézetekbe ott nem nagyon tudtunk elmenni, hacsak nem akartuk megkockáztatni a retorziót. Nem mondom, ott is volt az a helyzet. De csak elvétve.  

*

- Azt én is érzékelem. Az értékeid alapján olyan vagy, mint egy makk. Egészséges és kemény. Vagyis... visszavontam! Volt mostanában valami súlyosabb sérülésed mellkastájon? - tette fel a kérdést eltűnődve, mintha csak újra futná a bejött értékeket. - Ugh, külsőségek! Folyton ezek az előzetes megítélések. Pedig nem a frizura teszi ám’ az embert! A mi Lucasunk pedig humorosabb volt nálad, mégis Lucas vagy. Na jó, csak vicceltem! Se te, sem pedig a tesód nem nyitottátok ki soha a humorzsákot, bezzeg az oltótáskáitokat... Még, hogy nem szoktam jól időzíteni - mérgelődött a nagyvilágba, egészen elrugaszkodva eredeti témájuktól.  
- De várj, hogy érted azt, hogy “még a jövőben van”? Be fog nézni ő is? Netán nálatok hétvégi kiruccanás az időutazás?! Ne legyen itt nekem világegyetem elpusztulás, ha összefut a két Shard ebben az időben! Hahó, nem dobhatsz be egy témát csak úgy és hagyhatsz lógva!! Tudom, hogy hallasz és figyelsz!!! Az audio output csak időnként buggos - türelmetlenül követelte a folytatást, a feltett kérdéseinek megválaszolását. Ha a szükség úgy hozta, készen állt Lucas idegeire menni, akadt pár év tapasztalata benne. Abban nem volt biztos, hogy most is beválik, de pár opciót végig zongorázhat.  
- Titok, pontosan! - értett egyet, mintha versenyt űzne abból, hogy övé lehessen az utolsó szó.
- Lécci? - kotyogott közbe szégyentelenül, míg Bishop a telefonját intézte. Egyértelműen hiányolva a szép szavakat a nagy szívességkérés közben.  
- Na és a lécci? - kérdezett vissza, hiányolva az ominózus “kérem szépen” - részét a neki szóló ukáznak. Minden kétséget kizáróan tovább kötötte volna az ebet a karóhoz, ha nem Shardról lett volna szó. Emiatt az akadékoskodás helyett, alig egy perces csend telepedett rá. - Elintézve! De nem azért, mert te kérted! Nem is kérted - szúrta oda csak azért is.  
- Viszont előre szólok, HA Shardnak baja esik miattad vagy bárki más miatt, nem állok jót magamért! - csendült fel figyelmeztetőleg. Bizonyára hatásosabb lett volna, ha az audio nem ebben a pillanatban akarta volna felmondani a szolgálatot. - Megvannak az eszközeim attól még, hogy nem rendelkezek fizikai testtel! Legyen bármennyire visszamaradott elektronikában a világotok, hidd el, hogy az én suttogásaimnak képtelenek lesznek ellenállni! - tartott néhány másodperces csendet, mintha csak arra várna, hogy a kimeneti hang összeszedje magát.  
- De azért most már visszaviszel Shardhoz? - hangja sokkal visszafogottabb lett. Már-már kimondottan nyálasan csengett, ahogy az előbbi szívességre kérte Bishopot, természetesen le nem felejtve a végéről, hogy: - Lécci.

*

Ugh, még sosem voltam ennyire szarul, mint az előbb, mikor megmozdultam. Pedig volt már pár komoly sérülésem. Nem egészen értettem a dolgot. Legjobb tudomásom szerint gyógyszerérzékenységem sem volt, ami ezt kiválthatta. De ki tudja, ebben a világban mégis miket használnak? Mindenesetre nem bántam azt a pár percet, amit csak a légzésemre koncentrálással tölthettem.  
- Fogjuk rá - válaszoltam óvatosan. Azért még nem mertem bevallani, hogy elég közel kerültem egy hányáshoz. Ennél még én is többet vártam magamtól. Sokkal többet. - Miért tőlem kérdeznék, ha itt vagy te is? - vontam fel a szemöldököm ezzel kapcsolatban. A meséje alapján jogában állt ilyeneket elintézni. Én meg ennél egyértelműbben nem tudtam volna átverni senki fején, hogy nem, nem bántalmaztak, tényleg ennyire bénán sikerült landolnom. Még az a böszme robot sem bántott, mert azt kivédtem. Egyébként meg azt tartóztassák le. Megnéztem volna, egyébként. - És az X-ek üzemeltetik a kórházat, vagy ez kacsa és a főhadiszállásra megyünk? És egyáltalán mi a terv? - kérdeztem már sokkal halkabban. Oké, kezdtem jobban lenni.  
Mondjuk sok időnk nem volt ezt megbeszélni, mert nem sokára be is jött két mentőtiszt(?), hogy kitoljon a kórteremből és el hátra a mentők felé. Még szerencse, hogy a többiek is jöhettek, mert ettől a ráncigálástól kezdtem volna befeszülni. Nem viseltem jól, ha nem volt semmilyen beleszólásom a körülöttem, és főként velem történő eseményekbe. Főként amikor még rögzítettek is a mentőben. Na ehhez komolyan vennem kellett egy mély levegőt és elszámolnom magamban tízig.  
- Már majdnem hiteles fekvőbeteget alakít, nem? Félre ne érts Lucas, egyáltalán nem ellened szól. De jobb lenne, ha visszakerülnék Shard kicsi kacsójára, mielőtt tényleg beüt a baj. Mondjuk úgy most.  

     

Shard világában rettegett ellenfél lehet rgy ilyen robot. Megvan a közös ellenség.
- Te röntgennel kukkolsz? Volt mellkasi sérülésem, igen.
A tüdőm néha már korábban eléri a határait, de a rendszeres energiafeltöltéssel kompenzálom. A sebekről viszont eszembe jut, hogy azok látványával Sharddal és Bitbuggal talán megértethetem, hogy nem az ő világuk Lucas-a vagyok. Persze mindent ki lehet magyarázni plasztikai sebésszel és hasonlókkal, ha valaki nem akar hinni.
- Még, már, majd, teljesen mindegy. Nincs minden boltban időkapu. Egy portál volt, az is egyirányú és a tulajdonosát megöltem. Más nem jön ide és én se ugrálok az időben.
Hacsak Parker nem jut előbbre a Cronus ügyében.
- Te is láttad a Vissza a jövőbe filmeket? - kérdezem, mert két időbeli variáns találkozásától világkatasztrófát várni szerintem csak az őrült tudós szavai után lehet.
Ezzel a léccizéssel Bitbug annyit ér el, hogy már nagyon várom a pillanatot, amikor visszaadhatom a gazdájának. Vészhelyzetben felesleges szócséplés.
- Tudom, mit csinálok. Nyugodj le!
Elhiszem, hogy nagy a hatalma. Egy pillanat alatt olyan káoszt tudna okozni elektronikusan, hogy a létező összes hatóság engem keresne vagy lelőne egy drón. Értem, mit jelent az ereje.
Kérés nélkül is megyünk Scarletthez. Megrázom a fejem, hogy Bitbug még mindig ezen a szón lovagol.
- Hamarosan rendbe jössz - szólok hozzá újra megnyugtatóan.
Azon kapom magam, hogy jó érzés így is törődni valakivel, aki fontos nekem. Nem csak fedezékbe lökni és az ellenfelét kilőni. Szokatlan, rég elfeledett, de remek érzés.
- Vigyáznak arra, hogy a beteg ne akarata ellenére kerüljön máshova. Sajnos vannak olyan sztorik, hogy aki behozta, az jelenti a legnagyobb veszélyt.
Shardot nem kell félteni, azt látom, de sérülten, begyógyszerezve nagyon is féltem.
- Kacsa. XaviernekX professzornak van egy birtoka, aminek a gyengélkedője jobb a kórházaknál is. Amíg felépülsz, maradhatsz, mint minden mutáns, akit megmentettek. A többit...
Későbbre kell hagynom, mert jönnek értünk. A srácokat meg tudom győzni, hogy miután biztosan rögzítették Shardot, üljenek előre és hagyjanak minket nyugodtan beszélni.
A Bitbugot tartalmazó szerkezetet átnyújtom Scarlettnek.
- Tessék! Remekül elbeszélgettünk, de mégiscsak hozzád tartozik. Nem rövid az út, dumálhatunk. Bitbugnak már mondtam, hogy azért voltam bizalmatlan, mert az én Shardom nincs jelen ebben a korban. Alakváltóra, szemfényvesztőre gyanakodtam, aztán...jött egy látomás. Időnként belepillantok más világokba. Szóval értem, hogy mi történt és mindent meg akarok tenni, hogy ne legyél itt elveszett. Neked mik a terveid? A visszatérés módját keresnéd? A helyedben először az eltűnt robotra koncentrálnék.
Erre a másikra. Idővel beszélek neki a Bástyáról is.  Óriási segítség lehet ő és az AI a szétszedett robotunk visszafejtésében. De ha menni akar... Nem tarthatom itt. Fura. Azt szeretném, ha maradna és nem csak egy kiváló szövetséges lebeg a szemem előtt. Ő nem a húgom, de olyan. Senki más nem tudna hasonló szerepet betölteni.

     

- Pff... nem kukkolok! Csak fejlett a látásom. De hé, ne az ódivatú verziójára gondolj, aminél kicsinál a sugárzás. Az én szkennerjeim effektívebbek, pontosabbak, no meg kis helyen is elférnek - dicsekedett szoftveres felszereltségéről. - Ha működne a display-em, akkor most kacsintanék - fűzte hozzá kisebb szünet után. - Na, és hogy hoztad össze azt a bibit? Gondolom, hogy nem borotválkozás közben - faggatta a részletek után. Hangsúlyával is sugallva, hogy valami komoly nagy csata leírására számít.  
- Igazából egyik sem mindegy. Szeretnéd hallani a “még”, “már” és a “majd” értelmező kéziszótárból idézett definícióit, hogy alá is támasszam? - szúrta vissza, hogy kevésbé legyen feltűnő több másodpercre nyúló hallgatása. - Szóval itt ragadtál? - foglalta össze röviden, tömören Lucas szavait.  
- Kérlek! Persze, hogy láttam, az alapműveltség része volt egykor! Napjainkban, vagyis a mi napjainkban már luxuscikknek számít. Bár Ultron alatt csak a tömény népbutítás megy. De még így is el lehetett csencselni egy-két old school cuccot, ami tartalmazta a felvételeket. Onnan már csak átkonvertálni kellett a fájlokat - hajította be a random tényt saját tér-és idejükből.  
- Jól van, jól van, lenyugodtam. De nem azért, mert te mondtad! - BitBug hangszíne megkönnyebbülést tükrözött. Amiről, ha kérdezik, biztos nem ismerte volna el.

*

Bólintottam a megjegyzésre. Csak reméltem, hogy nem akar azonnal sokat beszéltetni, mert még kellett pár mély levegő, hogy ne legyek kegyetlenül rosszul.  
- Már tettem egy tömör vallomást, hogy én voltam a balfék - húztam a számat. Ezen nem volt mit szépíteni. Szívesen mondtam volna, hogy valami hősies dolog közben sérültem le, de egy esés határozottan nem volt az. Legközelebb egészen biztosan belekalkulálom a terveimbe. Fel kell készülni minden terepre.  
Hallgattam a történetet arról a birtokról, gyengélkedőről... Szinte mesebelinek tűnt. Bár a régi történetekből már hallottam a helyről. Igazából egy gyógyítóval előrébb lettem volna. De ezt most nem volt alkalmam kimondani. Csak kénytelen voltam tűrni a fuvarozást a járműig. Őszintén hálás voltam Lucasnak, amiért elintézte, hogy kettesben maradjunk ezen a részen. Nem szívesen meséltem volna közönség előtt.  
Amint visszakaptam az eszközömet, visszarögzítettem a karomra. Lehetett valami köze a hiányának a rosszullétemhez, mert annak a maradéka is elmúlt, amint Bitbug újra az én karomon volt. Ebbe jobb volt most nem belemenni. De erre mindenképpen figyelnem kellett a jövőben.  
- Nem tetszenek az értékeid... Jobb, ha mellőznéd a jövőben a levételemet - hallottam a szokottnál is aggodalmaskodóbb hangot. Ezen már mosolyognom kellett. Ha nem lett volna, hiányzott volna az anyáskodása. Tizenkét év alatt egészen hozzám nőtt. Vagy volt az már tizenhárom is?
A következő monológból megragadott pár mondat. A látomások... Nyelnem kellett egyet és vennem egy mély levegőt.  
- Bitbug gondolom, elmondta mi történt a bátyámmal. Sok mindent elrontottam, de ezt most hagyjuk. Gyakran álmodok vele. Vagyis eddig azt hittem, vele. Ilyenkor idősebb, mint ahogy én emlékszem rá, néha egész olyan, mint te. Tudom, nem látomás. De ez is bőven elég, hogy megborítson, szóval meg tudom érteni az oldalad - válaszoltam őszintén. Jobb volt ezt kimondani, mielőtt Bitbug ismét szétsípolja a fülem emelkedett pulzust vagy pánikrohamot emlegetve. Legalább már eleve le voltam szíjazva egy mentőben. Akármennyire is volt kacsa az egész.  
- A terv mindenekelőtt levadászni a Sentinelt - szögeztem le szinte azonnal. Ez az egy prioritást élvezett mindennel szemben. - Nem tudom, hova repült. Velem nem foglalkozott a sérülésem után. De az Őrszemek veszélyesek. Ez a példány különösen. Az első igazán nagy veszélyt jelentő technopaták még csak most fiatalok. Bitbug a saját variánsát is említette New Yorkban. Én nem tudtam megállítani ennek a robotnak az időugrását, úgyhogy tennem kell ellene valamit - tettem hozzá magyarázatként. Megszavaztam a bizalmat. Bár a józan ész még mindig óvatosságra intett volna, nem akartam titkolózni. És ha többen kerestük, nagyobb esélyünk volt a megsemmisítésére is.  
- Hazamenni... Nem tudom, lenne-e hová. A robot, amit követtem egy prototipus volt. Bár beindítottuk a gyár megsemmisítési protokollját, de volt ott másik négy. Ha csak egyet sikerült visszaküldeniük a jó világban az időben, akkor az én világomból nem maradt semmi. A technopaták nélkül nincsenek lázadók Ultron ellen. Ezért akarja kiiktatni őket - ezt megfogalmazni... fájt. Könnyebb volt a jármű plafonját nézni, mint Lucas szemébe nézni. Nagyon nem akartam lemenni ezen az úton. De ha már elindultam, nehéz volt megállni. - Ott hagytam a csapatomat. A vezetőjük voltam, és számítottak rám. Én meg ott hagytam őket Ultron robotjaival és egy csapat régebbi Sentinellel. Ez... elképesztően meggondolatlan volt. Ráadásul elhoztam Bitbugot is, aki az egész sejtünk technopatája... Ez... óriási hiba volt. Remélem, Trevor valahogy kijuttatta őket - tettem hozzá és inkább az alkarommal takartam el a szemeimet. Mielőtt még látványosan elsírnám magam. Most, hogy biztonságban voltam, úton valahova, ahol bajtársak között lehettem, és valaki más is tudott a világot fenyegető veszélyről... Most már nehéz volt nem azon tépnem magam, mit műveltem.  

     

Fejben jegyzetelek. Komoly technológia, manapság maximum katonai fejlesztések tudhatnak ilyet. Nem arra gondoltam, hogy mire képes, hanem hogy mit tesz. Használta. Leszarom, ha kukkol. Nincs display, lehet, hogy addig jó.
- Nem kell aggódni. Már rendbe jöttem.
Joga van tudni, hogy akció közben nem hátráltat-e a sérülés. A kíváncsiságát viszont nem most fogom kielégíteni.
- Hiába okoskodsz, értetted a lényeget.
Már szinte sajnálom, hogy minden érdeklődést lerázok. Később teljes képet kapnak, de most Shard felépülésére koncentrálunk és nem tartunk mesedélutánt.
Mosollyal hallgatom, hogy ott is léteznek ezek a filmek és hogy micsoda erőfeszítéseket tettek a megszerzésükért. Tényleg tudnánk még beszélgetni, de dolog van.

- Jól van.
Ő sérült volt és vigyázhatott volna jobban, de inkább én voltam a balfék, hogy nem figyeltem rá eléggé. Meg is halhatott volna, ha a fejét zúzza szét az eséssel. Képzett katona is fel tud bukni úgy, hogy életét veszíti. Az ilyen gyenge pillanatokat kell elkerülni.
Nézem Shardot, ahogy felveszi a kütyüjét. Mintha megnyugvást adna neki. Fontos számára ez a kis kotnyeles, cserfes AI. Mikor megmosolyogja, együttérzésből én is elvigyorodom. Azért vettük le róla, hogy ne foglalja le a doki és ne hívja ide még az atyaúristent is, amiért teljesen ismeretlen szerkezetet talált. Ez nem egy hétköznapi eset, ami szokássá válhat.
Mikor Scarlett nagyon rákészül a mondandójára, bátorítóan bólogatok, hogy álljon csak elő vele, bármi is az.
- Á, értem. A varázslók szerint léteznek olyan álmok, amikben nem a tudatalattink szüli a képeket, hanem egy másik univerzum üzen nekünk. Ha akarod, később mesélek ezekről részletesen.
Shardra bízom a döntést, de előre tudom, hogy Bitbug fog ráharapni a témára, mint egy szájzárat kapott staffordshire terrier.
Büszkén nézek az idegen világból érkezett Bishopra. Ez a vérünkben van. Jó látni a lelkesedését és a felelősségtudatát.
- Ismerem olyanokat, akik sokat segíthetnek a keresésben. Majd szükségünk lesz minden fontos adatra, apró részletre.
Az X-eket, Romy-t, Parkert biztosan megkérem rá, de a varázslóknál is rákérdezek. Beszéltek valami olyasmiről, hogy ha egy tárgy másik univerzumból való, azt valamilyen módon meg lehet róla mondani. Nekem ennyi elég.
Erősen gondolkozom, hogy mit is jelent Shard érkezése. Az ő jövője nem valósul meg ebben a világban, mert itt máshogy alakult a történelem. De ha Ultron belenyúlt a tér és az idő rendszerébe, lehetnek bajok. Technopatákra nekem is szükségem lesz, a Bástyát is leszerelhetik. Megáll bennem az ütő, mikor az AI variánsáról esik szó.
- Bitbug! Találtál egy hozzád hasonló mesterséges intelligenciát vagy élő emberről van szó, akinek ilyesmi képességei vannak?
Romy hangján beszél, a stílusa Glitch-re emlékeztet és az ereje is. Eszembe jut a hi-tech sorcerer egyik nagy félelme. Benne ragad egy gépben. Nem ez történt? Tudnom kell! Az én húgom is raboskodott egy mátrixban, kényszermegoldásként és elfogadta, de nem volt boldog. Bitbug sem az, ez minden szaván hallatszik. Romy-val nem engedhetem megtörténni!
- Nem voltam ott a bevetésen, de tudom, milyenek vagyunk mi, Bishopok. Ha bűnbak kell, elsőként ugrunk saját lelkiismeretünk pisztolycsöve elé áldozatként. Még gondolkodj azon, hogy biztos miattad történt-e mindez. A segítségedért viszont hálás leszek.
Már a mi világunkat is fenyegeti a gép.
Amikor a csaj arról kezd beszélni, hogy mi lehetett a világából, azt szörnyű hallgatni. Nem akarok rá mondani semmit, mert erre nem lehet könnyű biztatással vagy sajnálkozással felelni. Többet jelent, hogy figyelmesen meghallgatom. Az a Föld élhetetlenné válhatott. Az ötlik az eszembe, hogy én is ilyen hatást kelthetek azokban, akiknek az általam ismert jövőről beszélek, pedig az semmi egy mutánsirtó robotok által uralt világhoz képest. Már Romy miatt is komolyan gondolkodóba estem, hogy érdemes-e nekem ilyenekről beszélnem. Csak akkor fogom tenni, ha van valami gyakorlati haszna. A szimpla érdeklődőket leszerelem, mert nem tudják, milyen borzalmakra kérdeznek rá. Én viszont tudni akarok mindent Shard világáról, bármily szomorú a történelme.
Hozzáérek inkább Shard kezéhez. Azt hiszem, ez most hasznosabb, mint ha beszélnék. Ha azt jelzi, hogy ez idegesíti, már veszem is el.
Némán hagyom, hogy folytassa. Megint az önvád. Ezt ismerem. Volt esély arra, hogy győz, de nem győzött és most bebeszéli magának, hogy előre tudnia kellett volna. Én is sokszor kínoztam már így magamat. Ez valótlan szokott lenni, de amíg dolgozik, addig a világ pusztulásának a bűnét akasztja a nyakamba. Sajnos értem, hogy Scarlett miről beszél.
- Nem tudjuk pontosan, hogy mi történt. Latolgathatjuk az események lehetséges kimenetelét, de bizonyíték nem lesz. Ami fontos: ha jól értem, volt ott valaki, akiből kinézed, hogy meg tudta menteni a csapatot. Ez a Trevor nem a Fitzroy vezetéknevet viseli? Velünk is szolgált egy ilyen nevű fickó. Értelmes pasas.
Fitzroy képességeit sosem vitattam. Az erkölcsi érzék és az együttérzés hiánya vitték őt rossz irányba. Bitbuggal megbeszéltük, hogy Shardnak most nincs szüksége arra, hogy gyanút ébresszek benne a pali iránt. Az ő elgondolásaiban most Fitzroy az egyetlen megoldás. Meghagyom lelki kapaszkodónak. Onnan már nem árthat Scarlettnek. Később viszont muszáj lesz elmondani, mert a Bishop-vadász Bástya kapcsán megkerülhetetlen. A zötyögő mentőben hanyagolom, inkább próbálom kitalálni, mit is tehetnék.