the future will be wonderful
 
HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share | 
 

 Role reversal AU, Stucky

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2
SzerzőÜzenet
avatar
▪▪ Play by : Sebastian Stan
▪▪ : :
▪▪ Hozzászólások : 164
▪▪ IC hozzászólások : 93
▪▪ Csatlakozott : 2017. Apr. 15.
▪▪ Kor : 100
▪▪ Tartózkodási hely : on the run
▪▪ Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

Admin

Jelvények
Csoport: Canon Canon
Összesítő: Bucky

 #26•• TémanyitásTárgy: Re: Role reversal AU, Stucky   Csüt. Okt. 19 2017, 01:15


Captain Barnes & Soldier Rogers


*Az a helyzet, hogy borzasztóan le vagyok maradva, már ami ezt a huszonegyedik századot illeti. A SHIELD ugyan tartott nekem holmi felzárkóztató gyorstalpalót, de maradjunk annyiban, hogy az még dióhéjnak is szűkös volt - ó, a drágák még az amerikai atombomba ledobását is kihagyták az infócsomagból, sejtvén, hogy igencsak zabos lennék miatta, úgyhogy még zabosabb lettem, amikor magamtól fedeztem fel a nyugati front eseményeit -, és hiába igyekeztem éjt nappallá téve tömködni a lyukakat, még mindig ömlik befelé rajtuk a víz, olykor kifejezetten elsüllyedéssel fenyegetve. Nem csoda hát, hogy Steve válaszára az első gondolatom mindössze annyi: mi a halál az a Wakanda? Aztán, még kevésbé artikuláltan: szűzmáriaszentjózsefbasszamegakurvaéletet. Hydra. És vibránium. Steve elmondása alapján nem is kevés. Egy pillanatig sem hiszem, az alapján amit láttam, és amennyire ismerem őt, hogy Steve karjának javításaihoz olyan nagy mennyiségű anyag kellett volna, mint amennyi rendszeres szállítmányokat feltételez. Ez... problémás lehet. Lesz. Eldörzsölök egy koszfoltot a homlokomon, és próbálom összeszedni azonnal szanaszét szaladó gondolataimat. - Ennek vége, a Hydra nem szerezhet több vibrániumot, és amijük van, azt is el kell majd venni tőlük - jegyzem fel, csak így mentálisan az egyre szaporodó jövőbeli teendők közé. És én még azt hittem, hogy a SHIELD Tesseract-hajtotta fegyvertervei a legrosszabbak. Ó, anyám, gyűlölöm a saját naivitásomat. - Most nem érte semmilyen sérülés, ugye? Nem lesz baj, ha egy darabig kimaradnak a diagnosztikák. - Hogy kérdezem, magamat nyugtatom, vagy úgy általánosságban igyekszem nem idegösszeroppanást kapni, az egyelőre még magamnak sem világos. Néhány pillanatig megengedem magamnak, hogy úrrá legyen a kétségbeesés, és a tenyereimbe hajtom az arcom, körmeimet a bőrömbe vájom, nagyokat nyelve fojtom el az ingert, hogy üvöltsek, hogy sikoltsak, hogy kifordítsam a négy sarkából a világot. Kevés vagyok én ehhez. Steve az igazi Kapitány. Ő azonnal tudná, hogy mit tegyen. Ő nem zavarodna össze, nem rémítené meg a feladat, nem vesztené el a fejét a felfedezésekkel szembesülve, és főleg nem kívánná, hogy valaki más vegye át az irányítást.
Sosem éreztem magam kevésbé hazugnak az uniformisban, mint most, ezzel az egész roncshalmazzal szembesülve. Miért gondolta bárki, hogy jó ötlet felvenni a pajzsot, pláne nekem adni? Lehetetlen Steve példájához felérni. Nem fog menni. Nem akarom, soha nem akartam ezt a szerepet, nem kellett volna hallgatnomm Peggyre, miért is hagytam, hogy meggyőzzön...
Feljebb csúszik a kezem, hogy az arcom helyett a hajamba markoljak. Én... tényleg... nem akartam ezt. Azt hittem, azzal teszek jót, azzal tisztelem meg Steve-et, ha felveszem a pajzsot - az ő emlékére, az ő kedvéért. És itt kötöttünk ki mindketten, egy számomra ismeretlen jövőben, mindketten megfosztva a saját identitásunktól valamiképpen, belekényszerítve valaki más életébe, akik nem a valódi mi vagyunk. Csak azért, mert nekem ostoba módon majdnem ki kellett zuhannom egy vonatból... és mégis mi értelme volt megmentenie, hogy alig egy hét múlva már önként zuhanjak, csak vonat helyett repülőgéppel? Persze, ha nem teszem meg, akkor az egész keleti partot a földdel tették volna egyenlővé a Vörös Koponya bombái. Akkor talán minden elveszett volna.
Lassan kiegyenesedem, próbálok mély lélegzeteket venni. Igen, erre kell koncentrálnom: arra, amit elértem, nem a hiányosságokra. Nem engedhetem meg magamnak az összeomlást, nem úgy, hogy Steve-nek szüksége van rám. És neki nem egy nyafogó roncsra van szüksége, hanem haározottságra és iránymutatásra és az egykori legjobb barátjára. Rám. Én pedig mindig is képes voltam erős maradni, ha róla volt szó. - Jól van. Jól van - bólintok is saját magamnak, és pontosan ezt fogom tenni most is.

- Oké, további változások: mostantól nincs likvidálás, nincs gyilkosság. Főleg nem ilyesmiért, jézusom. - Rendesen el vagyok szörnyedve, nem azon, hogy kivel tetették meg, hanem általánosságban az elven. A saját embereiket is kiirtották, csak mert már nem voltak 'a program hasznára'? Jézusom. És ezt a parancsot nyilván hamar át fogom gondolni, mert nagyon nem praktikus a mi munkánkkal és életvitelünkkel, de első sokkomban nem vagyok taktikus, csak leszögezem, amit gondolok.
A kérésem közel sem úgy sikerül, ahogy tervezem, a dadogást azonnal a legrosszabbként értelmezem, és már repül is a két vállára a kezem. - Steve? Jól vagy? Ez fájdalmat okoz? Ha nem jó, nem kell így hívnod! - A tehetetlenség, amit a szenvedéseivel szemben érzek, megint teljes erővel vág képen. Megvárom, amíg rám figyel. - Oké, oké, figyelj. Hívhatsz Barnesnak, vagy Jamesnek, vagy Buckynak, vagy parancsnoknak, vagy akár seggfejnek is, nem számít. Válassz ki egyet és használd azt, jó? - Hát persze, idióta vagyok. Akármit babráltak a fejével, az emlékezetével, időről időre fájdalommal árasztotta el, én meg lehet, hogy barom módon arra utasítottam, hogy okozzon magának fájdalmat, talán felidéz benne a nevem valamit amit nem lenne szabad, vagy mittudomén, nem vagyok agysebész meg pszichiáter meg gonosz világuralomra törő náci tudós, hogy pontosan tudjam. De az biztos, hogy nem ez volt a célom a kérésemmel, egyszerűen csak kiidegelt az uramozás, de azt annyiféleképpen meg lehet kerülni...
Egyáltalán nem vagyok meggyőzve, hogy valóban érti amit szeretnék mondani, nem pedig csak katonásan nyugtázza a felettes újabb baromságát parancsot, de ennél többet aligha várhatok most el, úgyhogy bólintással reagálok, és annyiban hagyom. Majd meglátjuk, majd kiderül.

A harc szerencsés végkimenetellel és részünkről sérülés nélkül végződik. Áldom a harctéri ideget, ami általában elhomályosítja az emberek józanságát és csőlátásra szűkíti az amúgy csodálatos agykapacitások zömét is, így a drágáknak sosem jut eszükbe lábon lőni Amerika Kapitányt. Nem mintha számítana vagy halálos lenne - aha, dehogynem, sok kicsi sokra megy, és tudtommal egy szuperkatona is ugyanolyan prímán el tud vérezni, mint egy sima példány -, de mégiscsak. Ki akarja, hogy lábon lőjék?! Na ugye. Steve-et beérni szintén nem nagy macera, lévén, hogy meglehetősen tempósan jön velem szemben. Nem tudom teljesen véka alá rejteni az örömöm és lelkesedésem, és legnagyobb megkönnyebbülésemre ő sem reagál rosszul a közelségemre, úgyhogy kihasználom az időt és az alkalmat, az eredetileg csak gyors simításnak induló mozdulat egyre inkább elnyúlik. Előbb a halántékra csúsznak fel az ujjaim, élvezve a bőr melegségét, aztán lejjebb, az álla vonalát öleli a tenyerem, s a hüvelykem szinte akaratlanul cirógatja végig az alsó ajkát, miközben pillantásom csaknem megbabonázva követi a saját merészségemet. Hetven évvel ezelőtt, ha bárki meglátott volna minket ilyesmit tenni, hadbíróság elé kerültünk volna. Sosem vesztettem el úgy a fejem, ahogy most nem is először teszem. A gondolat kellően kijózanít, hogy visszahúzzam a kezem, mielőtt valami még illetlenebbet tennék. Ha más nem, az a gondolat hatékonyan lehűt, hogy Steve kötelességként fogná fel és engedelmességből nem tiltakozna, márpedig én biztosan nem fogok semmi... komolyabbal próbálkozni, amíg nem vagyok benne teljesen biztos, hogy képes nemet mondani rá, amint a leghalványabban is kényelmetlenné válik számára a szituáció.
A visszakérdezésére zavartan krákogok, és a pajzs élét (ufóvér, FÚJ) babrálom körömmel. - Öh. Végül is... - Én simán otthagytam volna őket. Ejnye, Bucky, hát ezért nőttél fel a nagy világválság idején?! Szégyenteljes pazarlás. - Rendben, de együtt megyünk - kötöm ki. Még hogy én kieresszem Steve-et a látóteremből még egyszer. Még mit nem. - Gyűjtsd csak be, ami kell, őt meg addig add csak ide - nyúlok az alélt hydrásért, és különösebb ceremonialitás nélkül 'zsák krumpli' stílusban most én dobom a vállamra, hogy felbaktatván Steve nyugodtan kotorászhasson. Kövezzenek meg, de a mai nap után igazán nem ahhoz van a legtöbb kedvem, hogy hullákból szedegessek ki dobókéseket (arról nem is beszélve, hogy mi mindent gyűjthet még be Steve, ha az 'ínséges időkre felkészülés' jár a fejében), úgyhogy csak nekidőlök az egyik kéménynek, és elnézem a mozgását, és összevetem azzal, amire emlékszem. De Steve mozgása mindig is utánozhatatlan volt, az én szememben legalábbis, sokkal könnyedebb és kecsesebb, mint az összes trampli katonáé körülöttünk. (A szérum előtt, na az egy más kérdés, de olyan ferde gerinccel csoda, hogy járt.) Miután végzett a kotorászással, visszaadom neki az embert a sisakomért cserébe, és indulhatunk lefelé...
... ahol nem ússzuk meg Natashát. Mert miért is lenne bármi egyszerű ezen a rohadt napon, nem igaz?! Steve félhangos kérdése kellően megdöbbent ahhoz, hogy az első pillanatokat ne reagáljam le megfelelően, a nőnek van ideje fegyvert rántani, Steve-nek meg (atyaég!) arra, hogy engem arrébb taszítson és az ájult fickót Nat felé hajítsa. Az Özvegy épp csak annyira tud kitérni, hogy őt magát ne érje a bombaként zuhanó teher, csupán a fegyvert tartó kezét. A falnak csapódó hátam miatt kiszoruló szusz kissé elfúlóvá teszi a felkiáltásomat, de hála minden szentnek és szentségtelennek, Steve ugyanúgy reagál rá.
És amíg a Tél Katonája vigyázzba vágja magát, ahogyan tennie kell egy leállást sürgető utasításra (basszus!), addig Natasha már rántja is elő a következő fegyvert a másik kezével (basszusbasszusbasszus!). - NATASHA, LE A FEGYVERT! - acsargok rá nem titkolt indulattal, a gyomrom mélyéből tör fel a kiáltás.
Nat tekintete rám villan, aztán a mereven álló Steve-re, és nem tudom megmondani, milyen érzelmek szaladnak át gyors egymásutánban az arcán, mikromásodpercek alatt, mielőtt ismét ráncba szedné magát, de alighanem a számomra érthetetlen orosz megszólalás is közrejátszik bennük, meg abban a tényben, hogy Steve szavai végeztével a föld felé fordítja a pisztoly csövét. El ugyan nem teszi, de... oké, nekem ennyi bőven elég. Elég, hogy előlépjek, és beálljak a páros két tagja közé, remélve, hogy így most már nem indítom be Steve védelmezői ösztöneit, ugyanakkor ha kell, akár a testemmel is elbarikádozva őket egymástól. Kicsit azért oldalt fordulok, hogy a takarás rovására ugyan, de legalább a szemem sarkából lássam mindkettejüket egyszerre.
- Я не твой любовник, звезда моя. больше никогда.* - Sokért nem adnám, ha lenne legalább valami halványlila fogalmam (így mondják manapság, nem igaz?), hogy mi a fene zajlik itt és mit mondtak egymásnak. És miért. És egyáltalán. Ezek ismerik egymást?! Vagy mi vaaaan? Le vagyok maradva. De egyik sem tűnik túl sokkosnak a másik láttán és mindkettő azonnal 'támadás a legjobb védekezés' alapon reagált, mintha egymás képességeit és veszélyességét is ismernék. Natasha ráadásul kvázi név szerint megnevezi Steve-et, még ha csak kódnév is. Hát remek.
Megint az orrnyergemet dörgölöm, részben a tehetetlenségtől, részben meg mintha ezzel serkenthetnék a gondolataimat, amik még mindig készségesen köröznek akörül, hogy EZEK ISMERIK EGYMÁST?! Koncentrálj már, Barnes, a fenébe is!
- Nat, mit keresel itt és honnan tudtad...
- Nyomkövető a ruhádban - vágja el, mielőtt akár befejezhetném. Egy pillanatra rám siklik a tekintete - komoly, kihívó, halálos -, és tudom, hogy nagyon oda kell figyelnem minden szavára, még akkor is, ha ezután visszatér Steve szemmel tartásához, miközben hozzám intézi a beszédét. - Nem hibáztathatsz, hogy kíváncsi lettem, miután teljesen kifordultál magadból, otthagytad a csapatodat a csatában egy ismeretlen kedvéért - Thor mesélt -, le akartál lépni megint, és mindezek után még Pierce-ről is kérdezősködtél. Majd itt talállak a rohadt Tél Katonájának társaságában, akit dróton rángatsz. Egy perced van megmagyarázni. Mi folyik itt, James?
Felsóhajtok. - Nem lehetne egy zuhany után?
A pillantása nem enyhül, továbbra is jégdárdákat szór ránk. - Ötven másodperc.
- Oké! - emelem fel üres kezeim megadóan. - Röviden? Ő itt Steve, a gyerekkori legjobb barátom, hetven éve meghalt, legalábbis azt hittük, akit a Hydra átvert, de most már vége, mert megint hozzám tartozik, szóval ki fogjuk irtani a csápos szektát, helyrecsavarjuk a fejét, visszaszerezzük a vibárniumot, meg ilyesmik. De csak zuhany után, jó? - hadarom el egy szuszra. Talán sikerült kellően megdöbbentenem Natashát, vagy csak annyira értelmetlenek a szavaim, hogy rám bámul vagy tíz másodpercig, aztán vissza Steve-re.
Natashának a Katonához intézett válasza alatt csak értetlenül tudok pislogni, de a szavai végén bíztatóan biccentek, főleg Steve-nek. (Ugyan ötletem sincs, mi zajlik köztük, de ha sikerül valamit megoldani vele, akkor beszélgessenek csak, én mindenképpen szeretném elkerülni a baráti vérontást.) А ты? Какая у вас история? Он не говорит по-русски...** - Bár nem hiszi, hogy a Katona egyetlen szóval is meghazudtolná az elhangzottakat, Natasha profi kém, és a fogalmazásból, az előadásmódból, a mikrogesztusokból sok mindent leszűrhet még úgy is, ha a szavak egyeznek. És a Tél Katonája múgy sem arról híres, hogy olyan fenomenálisan hazudna...
A választól függően, ha a nő kap és legalább részben kielégítőnek találja, lassan felemeli a szabad kezét, tenyérrel előrefelé, miközben a másikból a fegyvert szintén lassan visszacsúsztatja a tokjába. Ezután viszont nem mozdul közelebb, láthatóan nem akaródzik neki kockáztatnia. (Ha nem elégséges a válasz, akkor továbbra is marad a pisztoly, bár még mindig föld felé fordított csővel.) - Miért érdekelt Pierce? - kérdezi inkább.
Válasz helyett Steve felé biccentek. - Steve? - szólítom is meg, jelezve, hogy szeretném, ha erre ő felelne. Valószínűleg az a legegyszerűbb. És bár Natashát immár harcostársnak, nem pedig 'hölgynek' tekintem elsősorban, de még így is illetlenség volna azt a tengernyi káromkodást elereszteni előtte, ami a torkomba tolul a puszta név minden említésekor.*


NOTES: I won't let you go again. <3



*Nem vagyok a kedvesed, csillagom. Többé nem.
**És te? Mi a TE történeted? Ő [James] nem beszél oroszul...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
▪▪ Play by : ✯ Chris Evans
▪▪ : :
▪▪ Hozzászólások : 147
▪▪ IC hozzászólások : 44
▪▪ Csatlakozott : 2017. Jun. 19.
▪▪ Kor : 100
▪▪ Tartózkodási hely : ✯ Top Secret
▪▪ Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

Admin

Jelvények
Csoport: Canon Canon
Összesítő: Steve

 #27•• TémanyitásTárgy: Re: Role reversal AU, Stucky   Vas. Okt. 22 2017, 07:48

2012.05.04. "The Incident" | The Battle of New York, Manhattan, New York City, USA
"It's the things we love most that destroy us,"
+18 A parancsnok kissé ugrál a feladatok kiosztásánál. Nem nevezi meg, hogy pontosan mire céloz; így lövésem sincsen időben mikorra kívánja belőni azt, hogy állítsam meg a további utánpótlást illetve a meglévő készleteket szerezzem meg a számára. De nem az én dolgom a gondolkodás, legfeljebb ha megengedi. Majd nyilván később tájékoztat a részletekről, ha már itt az idő.
- Ahogy óhajtja, Uram. - Ismétlem engedelmesen, miközben mentálisan felvésem a jövőbeni teendők listájára a Karpov felkutatása mellé. - Nem, a fegyver funkcionális és bevethető állapotban van. Igenis, értettem! - Ismétlem el ezredszer is a belém programozott metódust. Amúgy is a következő küldetés előtt, a krio után lesz szükség újabb ellenőrzésre. Különösebben nem izgatom magam a tényen, miszerint jelenleg nem látja a parancsnok szükségét ellenőrzésnek. Az előző űrlények elleni küldetésem során nem sérültem meg, így valóban szükségtelen még a diagnosztika.

Várakozóan nézek a parancsnokra, aki láthatóan pihen. Legalábbis a fejét a tenyereibe hajtva nagyokat nyelve sóhajt. Tekintetem nem ereszti, most hogy nem néz a szemembe leplezetlenül bámulhatom és meg is teszem. Látom, ahogy a hajába túr; de még nem néz föl, így jobban megnézem magamnak őt és a rajta lévő uniformist. Furcsa borzongás kezd a gerincem mentén végigkúszni tőle, ahogy tekintetem a csillagra téved mely fehéren világít a kék és piros színű egyenruháján. Helyre igazítom magamban a korábbi téves feltételezést, mely szerint az egyenruhám kigúnyolása volna az övé. Pont, hogy igenis passzol az enyémhez, mintha a parancsok hozzám öltözött volna vele. Tökéletes csapat benyomását keltjük: parancsok és a fegyvere. A gondolattól mosolyognom kell és ez így helyes. Azonnal alázatosan lesütöm a tekintetemet, amint elkezd felegyenesedni; hogy még véletlenül se találkozzanak egymással a lélektükreink. Nem akarom felbosszantani azzal, hogy engedély nélkül bámulom.

Nem értem, hogy miért dicsér meg. Nem csináltam semmit. ~Vagy azért teszi, mert tudom a helyem?!~ Nehéz kiigazodni ezen a szokatlan parancsnokon és a dicséretein. Egyáltalán furcsa, hogy ennyiszer megdicsér egyáltalán. Figyelmesen hallgatom és memorizálom az új változtatásokat, melyeket életbe léptet. Adaptív vagyok, úgy idomulok ahogy a parancsnok elvárja. Azonban a meglepődés, amit az új elvárásai okoznak utat tör magának és az egyébként érzelemmentes maszk eltűnik arcomról és döbbenten kérdezem.
- Ni-nincs tö-több likvidálás... ? - Hebegek ijedten. - Uram... - Teszem hozzá gyorsan, nehogy azt higgye tiszteletlenség beszél belőlem. Mélyről jövő, gyomrot borsónyivá redukáló, zsigeri félelem lesz úrrá rajtam. Ha nincs több likvidálás az csakis egyetlen dolgot jelenthet. Haszontalan vagyok és minden, amire nincs már többé szüksége a parancsnoknak azt megsemmisítenek.

- U-uram... a... a... fe-fegyver... fu-funkcionális... és... és... be-bevethető... á-állapotban van. - Akadozik a nyelvem, úgy érzem forog velem a világ. Nem ismerem, nem engedélyezett számomra a könyörgés azon formája ahogy egy ember tenné az életéért. Én pusztán a magam módján, hangsúlyokkal tudok operálni és az előre belém programozott mondatokat - melyek szerintem idevágnak - ismételgetem papagáj módjára. A HYDRA nem ismer irgalmat, kín és fájdalom árán válthatta valaki meg magát vagy lelhetett végső békét a halálban. ~De én élni akarok!~ Nem értem, hiszen nevet adott nekem és most mégis mindent elvenne tőlem. Nem értem, hogy mit rontottam el. Nem hibáztam, mégis büntet. Bár ez nem jelent újdonságot, a parancsnokok kényük-kedvük szerint töltötték ki rajtam a haragjukat vagy vezették le rajtam a frusztrációikat... de véget vetni az életemnek egyik sem akart sosem. Mindig is értékes voltam, ezt mindegyik elismerte. A szolgálat volt csupán a dolgom a létezésemért cserébe, elégedetté kellett tennem az aktuális parancsnokom. Ám úgy tűnik, a mostanit a legnehezebb és félek úgy buktam el, hogy fel sem ismertem. Akkor pedig valóban végem.

Aztán mintha mi sem történt volna az új parancsok egyikének adaptálásakor faggatni kezd, miközben megérzem a vállamon a kezét. Nagyokat pislogok, hogy a korábban szemembe szökő könnyek eltűnjenek és csak azután válaszolok, hogy magabiztosnak érzem a hangomat.
- Nem... nem fáj semmi Bucky. - Zavartan nézek rá, félig oldalra billentett fejjel. Nem értem miért mondja ezt. ~Akkor mit kíván? Hogy szólítsam meg?~ Nem tudom értelmezni a mondandóját. Nekem teljesen mindegy, hogy miként szólítom meg őt... de időbe telik átállnom az új megnevezésre. Néha óhatatlanul is a régi szavakra áll rá a szám. Úgy nézek rá, mint aki dilissel beszél. - A fegyver eszköz a parancsnoka kezében. A fegyver gondolkodás és feltétel nélkül engedelmeskedik a parancsnokának. - Felelek még mindig a belém kódolt dialektusokban. Felfoghatatlan számomra az, amit kíván tőlem. ~Teszt? Csapda?~ A szabad akarat vagy a döntés szabadsága tilos ismeretlen és értelmezhetetlen fogalom számomra. De hála égnek megjelennek a katonák és nincs idő tovább ezzel törődni, így ismét bebizonyíthatom a parancsnoknak hogy tévedett; mert igenis hasznos vagyok és értékes.

A jutalmat, amit a kapok az utolsó másodpercekig lehunyt szemmel élvezem ki. Nem sok jutott ilyesféle gyengédségből az elmúlt 70 évben, hogy őszinte legyek. Egészen olyan vagyok, amikor a halántékomon simít végig az ujja; mint a kutya, akinek épp a füle tövét vakargatja a gazdája. Meg is döbbent a tény, hogy minden érintése mennyire más mint az elődeié, hogy mennyire jól esik. Hihetetlen. De aztán mint minden jónak vége szakad, az ujjai az ajkamra tévednek és bár reszketeg, vágyakozó sóhaj szakad fel belőlem, mégis pár pillanat múlva a múltból bevillannak emlékképek. Képek, melyeket szándékosan nem töröltek ki, hogy mindig emlékezzek rá mit műveltek velem. Hogy mindig emlékeztessen rá: nem számít mire vágyom vagy mit akarok, csak egy eszköz vagyok a kezükben amivel bármit megtehetnek. Megmerevedek, miközben engedelmesen nyitom széjjelebb a számat; így az ajkaimon végig simító ujját könnyedén be tudom venni a számba. Lehunyt szemmel, arcomon egyre növekvő pírral kezdem el lassan nyalogatni és szopogatni az ujját.

Nem merem abbahagyni a dolgot, csak komótosan lassuló tempóra váltok, lassan elé térdelek és néha nagyot nyelve várom a folytatást. Várom, hogy elvegye a kezét és megoldja a nadrágját; hogy kinyilatkoztassa szolgáljam végre, ahogyan az elődeivel is tettem. Hogy aztán végül megadja, ami jár nekem. Hiszen most csak magunk vagyunk, ketten; úgysem lát senki, az alélt katonát számításba sem veszem. Ahogy várom, el is húzza a kezét; ám nem hallom az övének csatját vagy a nadrágját a földre hullani. Várakozva maradok még egy darabig úgy, ahogy vagyok előtte térdelve és csak aztán nyitom ki a szemeimet. Csak akkor egyenesedem fel, amikor azt mondja menjünk le. Kérdésemet kötően jóváhagyóan bólintok arra, hogy együtt menjünk vissza a felszerelésért. Engedelmesen adom át a foglyot, bár határozottan furcsálom, hogy a parancsnok akarja vinni a HYDRÁst éppen úgy ahogy én vettem a vállamra. Nem kell körülnézzek, pontosan tudom ki az a kettő és merre helyezkednek el, akik torkából kihúzom a pengéket. A halott katonák ruhájába letörölve a rajtuk maradt vért a helyükre rakom őket, majd a sisakomat is megkeresem és a fejembe nyomva állok neki a parancsnokét is felkutatni.
Menet közben persze a parlagon heverő fegyvereket és a hozzájuk tartozó muníciót is begyűjtöm, egy kupacba halmozva őket. A hullákat alaposan átkutatva mindösszesen csak 12 fegyvert és a hozzájuk tartozó tartalék tárak megmaradt részét szedem össze, majd várakozóan nézek a parancsnokra.
- Ezekkel mi legyen? - Várom a döntését, majd aszerint cselekszem amit mond. Én személy szerint minél többet magamra erősítenék belőle, hogy magunkkal tudjuk vinni. ~Jól fog jönni az majd még az ínségesebb időkben...~ Fut át az agyamon a gondolat, miközben átvizsgálom a zsákmányt. A többségnél a rendőrségen is használatos szolgálati maroklőfegyver volt - nyilván, mivel rendőröknek álcázták magukat -, de akadt köztük nagyobb hatótávolságú, mesterlövészeknél használatos puska is, igaz csak elvétve egy-két darab. Amikor végzünk és kezemben a sisakjával elé állok, ahogy elveszi tőlem én átveszem tőle a még mindig alélt katonát cserébe. Amúgy is nekem kellett volna cipelnem, nem a parancsnoknak. Szótlanul indulok meg lefelé, hogy mielőbb kijussunk az épületből. Nem akarom megvárni, hogy itt térjen magához a fickó.

Persze távozásunk nem zökkenőmentes, a kis vörös nőszemély utunkat állja akiben néhai kedvesemet ismerem fel. Igaz, hogy kissé megöregedett ~Ki is nyírna, ha tudná hogy ezt gondolom róla!~ de ugyanaz a tűz lobog a szemeiben, ami vörösebb a haja színénél is. Bevallom, nem ilyen fogadtatásra számítottam tőle. ~Hiszen ismerem!~ Felismertem, de ő úgy tesz mintha azt se tudná hogy kit rejt a sisak. Bár a fegyvert rám szegezi a nő, a parancsnok útban van; nem tehetek mást mint megvédem félre lökve az útból. Aztán felgyorsulnak az események és bár a fegyverét nem tudta elsütni, engem mégis gúzsba kötnek önnön szabályaim. A parancsnok szólott, én pedig tehetetlenül pislogok hol a nőre, hol a felettesemre. Muszáj elvonnom a figyelmét a parancsnokról, neki nem eshet baja. Amíg Natalia velem foglalkozik, addig nem kell attól tartanom, hogy vele fog. A terv beválik, ahogy megszólítom máris rám fókuszál és óh egek, de dühös! ~Vajon miért dühös rám?!~ Nem emlékszem, van ami homályba vész és erről semmi emlékem.

A parancsnok azonban elrontja, ő is ráripakodik ~Natasha? Ki az a Natasha? Ő Natalia! Az ÉN Nataliám!~ ráadásul indulatosan. Frusztráltan fújom ki a levegőt és nyitom ki a szemet, egyenesen a nőre és a rám meredő puskacsőre nézve melyet végül mégiscsak a föld felé fordítva leenged. A parancsnok azonban nem jól méri fel a helyzetet - sajnos nem először nem képes objektív mérlegelésre - és közénk áll. Nem nyugtat meg a tudat, hogy nála a pajzsa legfeljebb egy kicsit. Ismerem az Özvegyet, hiszen én tanítottam mindenre. Gyors, pontos és kiszámíthatatlan. Halálos. Muszáj valamit tennem.
- О, давай, девочка! Не делай этого!* - Igyekszem ismét magamra vonni a figyelmét Gyevocskának. Látom, ahogy a parancsnok újfent az orrnyergét dörgöli. Ez visszatérő cselekvés tőle, általában megfigyeléseim szerint az elégedetlenségét jelzi. Kivételesen nem tehetek arról, hogy kudarcot vallottam. A parancsának muszáj engedelmeskednem, ha akarok ha nem. Nem lehetek engedetlen, viszont ha nem vagyok engedetlen nem tudok kitörni a mozdulatlanságomból és nem védhetem meg. Igazi 22-es csapdája, nem de?!

A parancsnok újfent közbe vág, számon kérve a nőt. Én pedig némán figyelek, a számomra érthetetlen illetve eddig ismeretlen információkat iszom magamba és próbálom értelmezni. A tény, hogy nyomkövető van a ruhájában nem meglepő bár számomra új információ. Az enyémben is nyilván van, azonos az egyenruhánk kialakítása. A HYDRA mindig is ügyelt arra, ami a tulajdona. A nő engem néz, de továbbra is a parancsnokhoz beszél. Érdekes. Viszont amint Pierce neve felmerül, megvonaglik a ideg az arcomon egy másodpercre Sasháért, mielőtt ismét képes volnék rendezni a vonásaimat. ~Már nem ő a parancsnokod Katona!~ Emlékeztet egy kis hang, de ez nem teljesen igaz. Az a furcsa kettős helyzet állt elő, mint oly ritkán: két parancsnokom van egy időben. Amint Barnes befejezi az átírást a szék segítségével, kizárólagosan ő lesz a parancsnokom. Az Özvegy ultimátumot ad a parancsnoknak, aki beszélni kezd. Most már nem csak a nő tekintete szór villámokat, hanem az enyém is felé amiért beszédre kényszeríti a parancsnokomat. ~Ez a mi titkunk! Ez a mi küldetésünk!~ Úgy érzem, hogy valami intim dologtól fosztott meg ezzel, ami csak a kettőnké volt.

Ahogy beszélni kezd Barnes és ahhoz a részhez ér miszerint a HYDRA átvert ismét megvonaglik az arcom és el kell fojtanom a késztetést, hogy oroszul káromkodjak fennhangon. ~Sasha sose tenne ilyet!~ Fut át rajtam a sértett, védelmező gondolat.
- Я знаю, но ты не мой обработчик. Я не должен отвечать вам!** - Válaszolok a nőnek. Hiába emlékszem rá régről, hiába volt az én Nataliám, belőlem ugyan egyetlen szót sem fog kiszedni hallgatok mint a sír. A parancsnok amúgy is összefoglalta helyettem is a lényeget. A pisztolyt nem teszi el, én pedig ugrásra késszé merevítem izmaimat, hogy amint szabadulni tudok a kényszerű állapotomból a parancsnokot tudjam fedezni magam mögé rántva. A nő egyre többet kérdez, én pedig a parancsnok tekintetét keresem és próbálok így, némán üzenni neki hogy ne feleljen a kérdésére. De a parancsnok engem szólít, így muszáj felelnem a nő kérdésére. - Sasha... - nyelek egyet, mert szinte úgy érzem, hogy elárulom és parancsot szegek. Talán így is teszek. - Sasha a parancsnokom, ahogy Bucky is. - Próbálok lavírozni, hogy minél kevesebbet mondjak és így eleget is tegyek Barnes parancsának, de védjem is Pierce-et.

• • 1927 • Zene •  Love  • © • •


* 'O, davay, devochka! Ne delay etogo!' ~Ugyan már, kislány! Ne csináld!
** 'YA znayu, no ty ne moy obrabotchik. YA ne dolzhen otvechat' vam!' ~Tudom, de nem te vagy a parancsnokom. Nem kell válaszolnom neked!
//Oké, ebbe még én is belehaltam egy kicsit. Upsz

_________________
CAPTAIN AMERICA
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
▪▪ Play by : Sebastian Stan
▪▪ : :
▪▪ Hozzászólások : 164
▪▪ IC hozzászólások : 93
▪▪ Csatlakozott : 2017. Apr. 15.
▪▪ Kor : 100
▪▪ Tartózkodási hely : on the run
▪▪ Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

Admin

Jelvények
Csoport: Canon Canon
Összesítő: Bucky

 #28•• TémanyitásTárgy: Re: Role reversal AU, Stucky   Kedd Jan. 23 2018, 22:07


Captain Barnes & Soldier Rogers


*Uram, megint. És magázás. Kedvem lenne valamit puszta kézzel darabokra szaggatni, de türtőztetem magam, és igyekszem lecsillapodni, mert nem akarom, hogy Steve lássa rajtam a dühöt - még a végén azt hinné, hogy ő okozta. Mindent rám hagy, minden döntés az én kezembe hull... rettenetes felelősség, amire nem voltam felkészülve, de vállalnom kell, nem látok más lehetőséget. Az ő érdekében és érte meg kell tennem, ahogyan a pajsot is fel kellett vennem, érte és miatta, minden Steve-re vezet vissza az életemben, az összes döntésem, nincs menekvés belőle. Nem mintha bánnám - nem, ha ez azt jelenti, hogy velem van, hogy mellette lehetek, hogy esélyem van rá, hogy visszakapjam, miután halottnak hittem.

- Nincs több likvidálás - bólintok rá, és összeszorul a gyomrom, érzésre legalább a földig zuhan a zavart, ijedt tiltakozásától. Mit műveltek veled? Nem érti, meg kell magyaráznom, valamit még hozzá kell tennem, de nem tudom, mik lennének a megfelelő szavak, hát csak mondom, ami eszembe jut. - Ne érts félre, attól még megvédheted magad. Sőt, el is várom, hogy... hogy megtedd. Ha megtámadnak. Vigyáznod kell magadra, rendben? De ezentúl másféle feladatod lesz, másféle küldetés. Segítenünk kell az emberiséget, nem igaz? Úgyhogy most... mostantól nem az ellenségre fogunk koncentrálni, hanem a szövetségeseinkre. Az új direktívák értelmében védelmezési feladatokat fogsz kapni, amikor úgy látom szükségesnek. - Az agyamban millió gondolat pörög és hadakozik egymással. Érteni fogja egyáltalán, sikerül kellően katonásan megfogalmaznom? Édes istenem. - És még valami! - teszem hozzá gyorsan. - Hamarosan lesz még egy másik... egy másik feladatod is. Szólok, amikor elkezdődik, de addig is készülj fel rá. Egy fedett küldetés lesz, aminek során vissza kell majd integrálódnod a társadalomba. Érted? Képes leszel rá? - Az ötlet hirtelen, és lehetséges, hogy hülyeség. De az egész életünket hülye ötletek mentén éltük le, ő különösen. Nekem meg az az elvem, hogy ami nem megy, azt játszd meg, amíg nem sikerül. Fake it till you make it. Talán ha elég ideig játsszuk el, hogy minden normális, hogy emberek vagyunk, akkor igazzá válik.
Vagy elcseszek mindent.
Magamat ismerve arra még nagyobb esélyem van. Nem is merem azonnali parancsba adni. (És ha azt látom, hogy még ezután is nyugtalan, hogy még ezután is azokkal a könyörgő szemekkel néz rám, amikkel szó nélkül is térdre tudna kényszeríteni, akkor nem fogom megállni, hogy a két tenyerem közé ne zárjam az arcát. - Kérlek, mondd meg, hogy mi a baj, hogy mi okozza ezt benned! - És könyörög a hangom is.)

Bucky, végre így hív, és örülnöm kellene. Örülök is, nagyrészt. Részben viszont rettegek, hogy csak a parancs miatt teszi, és nem azért, mert legalább sejtés vagy visszhang szintjén tudatában lenne, hogy ki vagyok, hogy mit jelent közöttünk ez a becézet. Gyorsan, sietősen bólogatok a kijelentésére, hogy elrejtsem a fájdalmat, amit a szavai váltanak ki. - Igen, igen. Tudom. Már mondtad - erősítem meg, és az ajkamba harapok, mielőtt folytatnám, mert ettől függetlenül le akarom rombolni ezt az egész hitvilágot, ezt az egész agyrémet, hogy ő csupán eszköz és fegyver és engedelmesség lenne. Az én Stevie-m, a legforrófejűbb flótás egész Brooklynban. - Engedelmeskedsz, értem. Ami azt jelenti, hogy engedelmeskedned kell, amikor azt parancsolom, hogy hozd meg a saját döntésed és válassz a felkínált lehetőségek közül, márpedig erre utasítottalak. - Figyelem a reakcióját. - Tudom, hogy elég... szokatlan parancsnok vagyok, Steve, de bíznod kell bennem. Ugye? Bíznod kell benne, hogy azt teszem, amit kell, arra utasítalak, ami a legjobb. - Neked. Legalábbis legjobb tudásom szerint, mert nem vagyok isten, nem vagyok mindentudó és nem vagyok tévedhetetlen, de nekem is bíznom kell Steve-ben, és magamban is, hogy ki tudjam magunkat vezetni ebből a mocsárból, bármennyire nehéz menet is lesz. De harminckilenc teléhez képest ugyan mi lehetne nehéz? Ha azt túléltük valahogy, akkor ezt is menni fog.

Egy pillanatig igenis a fejembe száll. Egy pillanatig megfeledkezem az egész helyzetről, és olyan érzés, mintha a lelkemben csak most kezdene elolvadni a jég, amit a testemről eltüntettek a SHIELD hősugárzói. Egy pillanatig lehunyt szemmel élvezem, amit művel.
Aztán kinyitom a szemem, a tekintetem a HYDRA jelképre téved Steve mellkasán, és a valóság kíméletlen gyorsasággal rohan vissza a tudatomba. A kezem megrándul, és elhúzom, megszüntetve köztünk a kontaktust, mély lélegzetet véve egy bocsánatkéréshez... hogy bennem is szakadjon az a lélegzet, ahogy elém térdel.
Nem helyes, dübörög bennem a meggyőződés, hogy nem helyes, ahogy az sem, hogy fölé tornyosuljak (mint régen, és mégsem úgy), és hirtelen, átgondolatlan ötlettől vezérelve én is hagyom megbicsaklani a térdem. Így legalább megint egy magasságban vagyunk a szemkontaktushoz. - Miért tetted ezt, Steve? - kérdezek rá, és meg kell köszörülnöm a torkom, olyan rekedt a hangom. - Ezt akarod? Szeretnéd, hogy megérintselek? Vagy hogy megérints? Nem azt kérdezem, hogy szerinted én mit szeretnék... vagy mit várok el. Nem várok el ilyesmit. Esküszöm, soha. De te, neked... jó érzés? - Fogalmam sincs, képes-e válaszolni ezekre a kérdésekre, pláne őszintén, de akkor is meg kell próbálkoznom a feltételükkel.

Aztán már fönt vagyunk, és amikor Steve tőlem kérdezi, mit tegyen, nem tudom legyűrni a csata és a felfedezés és a sokk és a felelősség okozta fáradtságot. Nem tudom összeszedni magam annyira, hogy valódi választ adjak, úgyhogy vállat vonok. - Amit akarsz, nekem mindegy. - Maradok a falnak dőlve, és csak akkor vagyok hajlandó megint megmozdulni, amikor végzett. Döntsön végre, az isten szerelmére, miért nekem kell, nem hiszem el, hogy képtelen rá, nem hiszem el, hogy bárki képes volt megtörni a legjobb barátomat, a szerelmemet, a hősömet, fáj látni és fáj belegondolni és fáj létezni, és néhány értékes másodperc erejéig hagyom, hogy ez a fájdalom legyűrjön, és önző módon csak ezzel foglalkozzak. Hamarosan úgyis vissza kell térnem ebbe a gyűlölt parancsnoki szerepbe, hiszen ha Steve-nek erre van most szüksége, akkor nem fogom megtagadni tőle, nem én. Sosem tettem, semmivel. Ha ez az ára, hogy együtt lehessünk... akkor bármire hajlandó vagyok.

Továbbra sem tudom, milyen párbeszéd zajlik közöttük, csak azt, hogy Steve rövidebbik megszólalására Natasha arca elsötétül és konokul, tagadólag megrázza a fejét, egyébként viszont néma marad. Az én 'jelentésemet' majdhogynem szótlanul viseli, és ahelyett, hogy nekem reagálna, megint a híres-hirhedt Tél Katonáját faggatja, végleg bebetonozva a meggyőződésemet, hogy ezek ketten bizony ismerik egymást. Vagy valami ilyesmi. Steve válasza mindenesetre vagy egyáltalán nem kielégítő, vagy teljesen az, mert Natasha elvigyorodik, és hirtelen nagyon szarul érzem magam, hogy a páros között állok, önkéntelenül is feljebb emelem egy kicsit a pajzsot védekezpőbb pozícióba, mert édes istenem, ez az apró és szinte törékenynek látszó nő pokolian félelmetessé tud válni egyetlen magabiztos mosolytól. Láttam már végtelenül ártatlannak, amikor azt az álcáját adta elő nekem, és hirtelen fogalmam sincs, hogy dőlhettem be neki, amikor most teljesen nyilvánvaló, hogy milyen végtelenül veszélyes.
De Steve válaszol, amikor ránézek (hát persze, hiszen nem tehet mást, hiába átkozom magam). És ahogy visszanézek Natashára, nem kerüli el a figyelmem, hogy egy pillanat alatt krétafehérré sápad.
- Alexander Pierce? Nem lehet... - motyogja, szinte már elveszetten, aztán összeszedi magát néhány pillanat alatt. - Hazudik, Barnes. - Még mindig nem veszi le a tekintetét a Katonáról, arra az esetre, ha a leleplezés agressziót és támadást váltana ki. - Kizárt, hogy igazat mondjon. Fury tudna róla. ÉN tudnék róla. Pierce nem lehet Hydra. - Nem sorolja az okokat - hogy a Hydra nem is létezik a második világháború óta, hogy a SHIELD-et azért alapították, hogy harcoljon ellene, és ilyen kulcsfontosságú információ nem kerülné el a figyelmüket. Csak az utolsó indokot mondja ki. - Egyrészt, Sztyepannak nem lehet két parancsnoka. Nem így működik - vet egy lesújtó pillantást Steve-re, orosz nevét használva, azt, amin ő ismerte.- Másrészt, Pierce az USA külügyminisztere. - Vagyis mindannyiunk főnöke.
Na ez az az infó, ami úgy gyomorszájon vág, hogy a falnak tántorodom és szédelegve nekidöntöm a hátam, lassan lerogyok a földre, és kénytelen vagyok a térdeim közé hajtani a fejem, mert istenuccse, menten asztmarohamot kapok máskülönben. Még úgy is, hogy soha életemben nem voltam asztmás, csak papíron, meghamisított történelemben.
És ha Steve eddig nem tett támadásra utaló mozdulatot, akkor Natasha úgy dönt, hogy fenébe mindennel, számítok neki annyit, hogy kockáztasson miattam, úgyhogy letérdel mellém és a vállamra simítja a tenyerét. - Nem hazudik, Natasha - motyogom, magam is elveszetten, és a fejemet felvetve hangosan koppantom a koponyám a falnak. - Tudom, hogy nem hazudik.
- Elhiszem, James - bólint rá a nő türelmesen. - Jobb félni, mint megijedni, értem én. Leellenőriztetjük Tonyval, rendben? Utánajárunk. Te meg... ti meg... kiszedjük a nyomkövetőket, mindannyiunkét, és addig eltűnünk, amíg ki nem bogoztuk ezt az egészet, rendben?
Rábólintok. Mi mást tehetnék? - Oké, ez jól hangzik. - Még valami mosolyszerűséget is megkockáztatok. Aztán Steve-re fordítom a tekintetem, az ő reakciójára is várva. - Jó lesz így, Steve? - Végtére nekem még mindig ő a prioritásom, és most, hogy a pillanatnyi gyengeségen túl vagyok, vele kell foglalkoznom. Nem hiszem, hogy el lenne ragadtatva tőlem ezek után, és remélem, hogy a mini-összeomlásom nem rontott el mindent.*


NOTES: I won't let you go again. <3

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
▪▪ Play by : ✯ Chris Evans
▪▪ : :
▪▪ Hozzászólások : 147
▪▪ IC hozzászólások : 44
▪▪ Csatlakozott : 2017. Jun. 19.
▪▪ Kor : 100
▪▪ Tartózkodási hely : ✯ Top Secret
▪▪ Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

Admin

Jelvények
Csoport: Canon Canon
Összesítő: Steve

 #29•• TémanyitásTárgy: Re: Role reversal AU, Stucky   Szer. Jan. 31 2018, 03:45

2012.05.04. "The Incident" | The Battle of New York, Manhattan, New York City, USA
"It's the things we love most that destroy us,"
+18 Hiába kontráz rá, nem hagyom annyiban. Nem hagyhatom annyiban, hisz az életem múlik rajta.
- Fu-funkcionális va-vagyok uram! Ké-kérem! Még hasznos vagyok! Ne... ne semmisítsen meg! Még értékes vagyok! Kérem! - Könyörgök immáron térdeimre zuhanva, amikor megerősíti hogy többé nincs már rám szüksége. Tudom, hogy a rimánkodás nem megengedett és meg lesz torolva. De inkább a fájdalmat és a kínt választom - ami az ellenszegülésért jár -, mint azt hogy megszűnjek létezni tovább. ~Élni akarok!~ Nem tudom, hogy meghatja-e az esdeklésem vagy sem. Csak reménykedhetem benne, hogy ő teljesen más mint a többiek és ilyesmivel hatni lehet rá tényleg. Értetlenül nézek rá, ahogy tovább beszél hozzám. Lefagyott a Windows. Reboot. Időt kérek. Sokára vagyok csak képes felfogni, hogy mit is jelent mindaz amit beszél; pedig igyencsak gyors felfogású vagyok alapjáraton. Percek telnek el, mire össze tudom rakni fejben hogy az, hogy nem kell többé likvidálnom senkit nem jelenti azt, hogy végezni akarna velem.

- Másféle feladat? - Mohón kérdezek vissza, bár arcomon még fel sem száradtak a kicsordult könnyek máris töröm magam, hogy hasznomat vehesse. - Szövetségesek? - Döntöm oldalra a fejemet enyhén, ahogy rá nézek. Fogalmam sincsen, hogy kik a szövetségeseink. A parancsnok tartotta számon mindig is, hogy kik azok akiket név szerint kell ismernem és akik parancsolhatnak nekem. Mondanom sem kell, hogy nem sok ilyen ember volt még a HYDRA berkein belül sem. A többiek pedig nem számítottak. Sosem. Minden esetre attól még, hogy nem értem és látom át egyelőre azt, amit akar - mert előbb-utóbb meg fogom érteni, gyors észjárású vagyok - attól még figyelek minden kiejtett szavára és elraktározom az új információkat. - Igenis, értettem! - Felelek miután türelmesen végighallgattam, majd mielőtt tiszteletlenségnek venné gyorsan hozzáteszem. - Ur... Bucky. - Harapom el a szót, kijavítva saját magam. De legalább tudhatja, hogy adaptálódom az általa felállított új direktívákhoz. - Elsődleges küldetés: a parancsnok által megnevezett célszemélyek védelmének ellátása; másodlagos küldetés: a társadalomba való integráció, fedett akcióban beépülni. Személyazonosság és háttér adatainak megadása szükséges. További paraméterek megadása szükséges a sikeres akció lebonyolításához. - Felelem mostanra ismét nyugodt, érzelemmentes hangon. Most, hogy kaptam új feladatot ismét hasznosnak érzem magam és kutya bajom.

A kijelentésére, hogy engedelmeskedem bólintok helyeslően. ~Ez a dolgom, ezért élek. Hogy a hasznára legyek...~ De ezt már csak magamban teszem hozzá, hangosan nem mondom ki. Azonban az, amit a választásról mond összezavar. Ijedten nézek rá, mint a kisfiú akit rajtakaptak valami csínytevésen és nem tudja mitévő legyen fusson el vagy hazudjon. ~Ez vizsga lesz!~ Mondogatom magamban, hiszen mi más is lehetne, mint egy teszt amivel leméri mennyire vagyok még kontroll alatt. Ha úgy ítéli meg, hogy túlságosan is önállósodtam jöhet a szék. Mindig ez van. ~Mindegyik egyforma.~ Gondolom keserűen és hirtelen epés ízt érzek a számban, a bennem élő szűnni nem akaró hang viszont pontosan az ellentétét bizonygatja. Ő is igazán elhallgathatna, befogva a lepénylesőjét.
- Mit óhajt Bucky, mit válasszak? - Térek ki a válasz előle. - Én nem bízom, én tudom hogy azt teszi amit kell; én is azt teszem ami a feladatom, követem a parancsait... vakon. Nem kérdőjelezem meg parancsnok! - Szögezem le és csak remélni merem hogy helyesen feleltem és átmentem a teszten.

Ahogy várom el is húzza a kezét, ám ahelyett hogy az övének csattját hallanám meg egy mély sóhajt ereszt meg. Felnézek rá várakozóan és igyekszem alázatosnak tűnni. Azonban nem várt cselekedetre ragadtatja magát: ő is letérdel, így fejünk egy vonalba kerül. Nyelek egyet és azonnal lesütöm a szemeimet, a mellkasán lévő fehér csillagot fixírozom az arca helyett. ~Ne nézz a szemébe! Nem szabad! Ne nézz az arcára! Csak lopva, amikor nem látja!~ Suttogja a hang figyelmeztetően. Nem akarom kihúzni a gyufát, így viselkedem pedig szívem szerint felszegném az állam és az acélt idéző szemeibe tekintenék, de nem lehet. Ő a parancsnok, én a fegyvere. Nem engedhetem meg magamnak, hogy dolgokra vágyjam és asszerint cselekedjem. A kérdésére viszont rá kapom a tekintetemet kérdőn.
- Uram? - Kérdezem mint mindig, ha valamit nem értek. Tekintetembe ijedtség költözik, ahogy rádöbbenek valószínűleg lelepleződtem bármennyire is igyekeztem elfojtani magamban ezeket az új, fura késztetéseket. A parancsnok figyelmét semmi sem kerüli el, ezt is észrevette. Észrevette és meg fog büntetni érte.

Nagy sokára szólalok csak meg miközben hol hatalmasra tágult, hol összeszűkült szemekkel meredek rá. De tehetetlen vagyok, önnön programozásom szabályai kötnek gúzsba.
- Az nem számít, hogy én mit akarok. Csak egy gép, egy fegyver vagyok. A fegyver eszköz a parancsnok kezében. A parancsnok azt tesz a fegyverrel, amit jónak lát. - Sietek először is leszögezni, hogy pontosan tudom hogy hol a helyem és nem szükséges megfenyíteni a későbbiekben. Azonban választ vár, nekem pedig válaszolnom kell. A kényszer hogy válaszoljak, szinte már megőrjít. - Értettem a kérdést Bucky! A válasz pedig: Igen, igen és igen. - Sütöm le végül a szemeimet, érzem ahogy pókerarcom tűzforró, ahogy a vér rohanva szalad oda amint szégyenemben elpirulok. Hiszen leleplezett, rajta kapott olyasmin, amit éreznem sem lenne szabad és mégis igaz. Mert akarom, hogy érintsen meg és én is meg akarom érinteni. De ezt nem szabad, nem lehet tudom jól. Én semmit sem számítok, csak a munka amit elvégzek... amiért létezhetem. ~Hogy jobbá tegyem és szolgáljam az emberiséget!~

Nos, miután megkapom a parancsnoktól a önrendelkezés lehetőségét átválogatom a fegyvereket és magamra aggatok belőle annyit, amennyi csak lehetséges. Kerül a katonai nadrágom oldalzsebeibe nem egy, nem két tár, ahogyan a mellkasomon átvetett  töltényövet is telepakolom - miután megszabadítottam az egyik katonát tőle -; az oldalamra tokkal egy-egy marok lőfegyver is a hozzá illő kaliberből, mielőtt odafordulnék Barneshoz a kérdésemmel.
- Bucky, Önnek is van szüksége ezekből fegyverre? - Kérdezem tőle, mielőtt a maradékot ott hagynám a tetőn egy kupacba rendezve és az eszméletlenre kiütött foglyunkat a vállamra venném ismét hogy lefelé én vigyem. Ahol aztán Gevocska állja utunkat és minden a feje tetejére áll, ahogy a Fekete Özvegy is betoppan a képbe. Az pedig különösképpen nincs ínyemre, hogy milyen irányt is vesznek a dolgok. A zsigereimben üvölt a késztetés, hogy megvédjem a parancsnokomat és mégsem tudok egy tapottat se mozdulni, csak szoborrá merevedve szemlélem az eseményeket.

Kedvem volna Natalia képébe mondani, hogy de, igenis lehetséges... ám mégsem teszem, csak önelégülten kanyarodik feljebb a szám széle. Azonba elkomorodom, amikor hazugsággal vádol és kezeim ökölbe szorulnak. Hirtelen erős késztetést érzek rá, hogy a képébe üvöltsem mindazt amit korábban már Barnesnak gépiesen ledaráltam ez ügyben. Helyette csak egyhelyben állok, immáron vicsorogva és lehunyt szemmel azon vagyok, hogy a korábbi parancsnak eleget téve a helyemen maradjak és ne vessem magam a nő torkára. ~Pedig erős a késztetés, hogy tegyem meg...~ Elég volt Sashát szóba hoznia ahhoz, hogy ismét felélénküljön bennem a parancsnokom iránti védelmező ösztön.
- Ты понятия не имеешь, как это работает, маленькая девочка.* - Mondom, gúnyos mosollyal a számon. ~Na igen, aki kiesik az infó áramlásból...~ De ettől tovább nem is megyek sem gondolatban, sem élőszóban. Az, hogy nincs tisztában ki is a főnöke nem az én dolgom, én tudom hogy kicsoda Pierce és csakis ez számít.

Vagyis nem csak ez, hanem hogy a parancsnok láthatóan rosszul van. És ez az a pont, ahol nem törődve az engedetlenség miatt várható későbbi büntetéssel elmozdulok a helyemről, odarohanva hozzá. Ha Natasha meg próbálna meggátolni félre lököm gondolkodás nélkül. Most. Semmi. Más. Nem. Számít. Csak. Bucky. Üdvölt a belsőmben egy hang, a vészharangokat kongatva. Ismerem az érzést, bár fogalmam sincsen mi váltotta ki nála a pánikrohamot.
- Parancsnok! Bu-Bucky! - Szólítom meg, bizonytalan hangon miközben odatérdelek elé. - Nézz rám, nézz rám kérlek! - Szólongatom kétségbe esve, miközben azon gondolkozom mivel segíthetnék. Kutatok emlékeim közt, hogy ezzel korábban miként birkóztam meg ám az emlékkép, amibe sikerül beletenyerelnem nem segít túlságosan, csak még inkább összezavar. Hiszen a múltban ő segített rajtam és nem én rajta. ~Mi a franc?!~ - Ne félj, minden rendben van. Itt vagyok veled pajtás, nem eshet semmi bajod. Nyugodj meg Bucky! Lélegezz velem! - Barnes hallhatta, ahogy egy mély lélegzetet veszek és hagyom feltelni a tüdőmet oxigénnel, majd lassan kifújom.

- Gyerünk! Jól leszel, csak lélegezz velem. - Több mély lélegzet vettem várva, hogy kövesse a példámat. - Tudom, hogy fáj, de együtt túl leszünk rajta... - Óvatosan szabadítottam ki a fejét és a mellkasomra vonom ahol hallhatja a szívverésemet. - Csak hallgassd és lélegezz velem Buck, csak lélegezz velem... - Suttogom, miközben a haját simogatva újabb mély lélegzeteket veszek remélve ez majd segít neki túllenni az asztma rohamon. Amennyiben Natasha megpróbál mindebben meggátolni, nos a fém öklömmel kerülhet közelebbi és szoros ismeretségbe közös múlt ide vagy oda. Most Barnesról van szó, a parancsnokról, szarok a féltékenykedésére vagy arra, hogy mit értett félre. Buck fontosabb. A parancsnok védelme elsődleges prioritás. A kis interakciójukra oda sem figyelek igazán, csak Buckyra fókuszálok és amint úgy látom jobban van el is engedem.

Még ölemben pihen a feje - ha nem húzódott el tőlem megengedem magamnak azt a luxust, hogy tovább simogatom a haját - amikor megkérdezi, hogy jó lesz-e. Csak épp azt nem tudom mi. Vállat vonok.
- Nekem mindegy. Én követlek a világ végére is. - Felelek még mindig túlságosan a korábban történtek hatása alatt állok és inkább Steve vagyok mint a Katona. Ám a pillanat elmúlik és ez hamar megváltozik, ahogy lassan visszakúszik arcomra a rideg maszk, eleresztem a férfit és felállva már ismét a Katona szólal meg. - A jelenlegi parancsnok felülírása: folyamatban. A folyamat véglegesítéséhez a protokoll szerint törlés és újraindítás szükséges. A fegyver készen áll a felülírásra. - Hallgatok el, újra emlékeztetve a parancsnokot a kötelességére.
• • 1547 • Új Zene •  Love  • © • •


* 'Ty ponyatiya ne imeyesh', kak eto rabotayet, malen'kaya devochka!' ~Fogalmad sincs hogyan is működik, kislány!

//Natashát rád bízom. Wink

_________________
CAPTAIN AMERICA
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
▪▪ Play by : Sebastian Stan
▪▪ : :
▪▪ Hozzászólások : 164
▪▪ IC hozzászólások : 93
▪▪ Csatlakozott : 2017. Apr. 15.
▪▪ Kor : 100
▪▪ Tartózkodási hely : on the run
▪▪ Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

Admin

Jelvények
Csoport: Canon Canon
Összesítő: Bucky

 #30•• TémanyitásTárgy: Re: Role reversal AU, Stucky   Szer. Jan. 31 2018, 20:41


Captain Barnes & Soldier Rogers


*A szívem szakad meg a rettegésétől, szinte szó szerint. Érzésre legalábbis olyan. Úgy kapok utána, mintha én lennék kínban és lenne szükségem az érintés jelentette horgonyra, és egy kicsit így is van. Kezem a fején, két oldalról, ujjaim a tincsei között, szorításom stabil, de nem fájdalmas. - Az vagy, az vagy, ne félj! Senki nem semmisít meg semmit, pont ez a lényeg, Steve, biztonságban vagy - ismétlem magam, nyugtatom, de szerencsére elég hamar összeszedem magam annyira, hogy ennél kissé katonásabb tisztázás is jöhessen: az új feladat, hogy elhiggye, valóban nem tervezek megszabadulni tőle. Ha csak a hasznosság és értékesség mentén tud megnyugodni, akkor ezzel kell dolgoznom, bármennyire forr is a vérem ellene. Ha soha többé semmi mást nem akarna csinálni, csak feküdni egy háztetőn és csillagokat bámulni és lélegezni, nekem akkor is a legdrágább ember lenne az egész kerek világon, a fenébe is. De ezt persze nem mondhatom - még nem. - Igen, és igen - bólogatok a leghatározottabban a visszakérdezéseire, mire sikerül őket kinyögnie az üres bámulás után. Még nem nyugszom meg teljesen, de legalább már nem olyan halott a tekintete, előrelépés. A katonás nyugtázás ettől még nem kevésbé csavarja utálatos csomóba a gyomrom. Ahelyett azonban, hogy teret engednék a frusztrációmnak, csak elengedem fél kézzel és nyugtató köröket simítok a tarkójára gyengéd ujjakkal. - Jól van. Örülök, hogy ezt tisztáztuk. Szóval ismétlem: mostantól a gyilkosság csakis önvédelem vagy a megóvandó célszemély védelme érdekében megengedett, ha nincs más lehetőség kiiktatni a fenyegetést. Amúgy viszont öhm... élve van szükségünk minden támadóra. További kihallgatás céljából. - Remélem, hogy ez kellően logikus és realisztikus indok, amit el tud fogadni. (De miért ne fogadna el bármit, amit mondok, hiszen én vagyok a Parancsnok... - hallgass, rosszmájú hangocska a fejemben!) Remélem, hogy ez a parancs nem fog habozást kiváltani éles helyzetben, és nem fogom nagyon, nagyon megbánni hamarosan. És küzdök a kísértéssel, nagyokat nyelek, hogy ne mondjam ki a következő szavakat, ne utasítsam, hogy máris kezdje meg a tettetést azzal az információval, ami van, hogy kezdje el játszani Steve Rogers, a legjobb barátom szerepét... nem tehetem meg, bármennyire kívánatos is ez a lehetőség. Úgyhogy megemberelem magam, elfordítom a tekintetem és leveszem róla a kezem, hisz már nyugodt és céltudatos, semmi szükség rá a továbbiakban, hogy nyugtassam, hogy megtartsam, hogy kiélvezzem a haja tapintását.

Hogy aztán megint megforgassa a kést bennem a riadalmával, amit az az egyszerű kérés váltott ki belőle, hogy válasszon. De valahogy muszáj bíztatnom, muszáj emlékeztetnem rá, milyen önálló embernek lenni, a fenébe is... Úgyhogy próbálom nyugodtan viszonozni a tekintetét, miközben keresem a megfelelő szavakat. Nem mond semmit, nem panaszkodik - ó, ez nagyon is jellemző rá! -, de nem azért éltem le mellette egy életet, hogy ne ismerjem fel egy testtartásból, egy szemvillanásból, hogy igenis sikerült ráijesztenem, kibillentenem a nyugalmából, sőt, még mintha keserű belenyugvást is látnék rajta néhány pillanatra. - Nem óhajtok semmit. Steve, nem érdekel, hogy melyiket választod, csak azt szeretném, hogy válassz. Azt, ami a legjobban tetszik vagy a legkényelmesebb neked. Azt szeretném, hogy neked számítson, ne pedig nekem. Rendben? - Kiszárad a szám beszéd közben, és visszafojtom a lélegzetem, ahogy a válaszára várok.
Hogy aztán hullámokban öntsön el a csalódás az újabb feleletére. Hát persze, engedelmeskedik vakon, mert a Parancsnokának tekint. Nem pedig bízik bennem, mert a legjobb barátja vagyok. Szúr, szaggat belülről, biztos látszik is a tekintetemben, de csak beharapom az ajkam, és próbálok gondolkodni. - Ez nagyon dicséretes, de ellentétes a másodlagos küldetéseddel. Tudom, még nem kezdődött meg a tényleges küldetés - teszem hozzá gyorsan, mielőtt megint rájöhetne egy pánikroham -, de azt kértem, hogy készülj fel rá. Márpedig ha... ha úgy kell majd viselkedned, mint a társadalom bármelyik tagjának, akkor annak része az is, hogy ha rossz döntést hozok, arra felhívd a figyelmem és megkérdőjelezd. - Csak egy pillanatra hallgatok el, amíg belátom, hogy ez így bizonyára túl nagy kérés lesz, és egy kicsit le kell faragnom belőle, ha nem akarok bajt okozni. - Nem, nem engem, végtére én vagyok a Parancsnok - teszem tehát hozzá olyan határozottan, olyan megkérdőjelezhetetlenül, amennyire csak telik tőlem. És hát mégiscsak őrmester voltam évekig, tudok én dirigálni, ha akarok, csak nem mindig szeretek. - Nem engem, de a nem megfelelő parancsok megkérdőjelezése és a hibákra való rámutatás abszolút, teljességgel megengedett mostantól. Érted? - Az elmúlt órában többet imádkoztam, mint az egész világháborúban összesen, és most is sincs jobb ötletem, mint ezt tenni: könyörögni valami láthatatlan és megfoghatatlan erőnek, hogy adjon nekem belátást és bölcsességet és a helyes szavakat a számba.

- Nézz rám, Steve - suttogom halkan, lágyan, nulla parancsnoki éllel a hangsúlyomban. Egy kis részem reménykedik, hogy nem fogad majd szót, hogy a szégyen vagy akármi, amit érez, erősebb lesz a szavamnál. Az is haladás lenne. De nagyobbrészt tudni vélem, hogy meg fogja tenni. Türelmesen kivárom, míg képes megfogalmazni a feleletet a kérdésemre - és őszintén szólva mélységesen meglep, hogy megteszi. Csendben hallgatom, csak a fogaimat szorítom össze az elején, hogy ne kezdjek üvölteni, hogy nem igaz, nincs így, téved... de sikerül visszafogni magam. Aztán veszek egy mély lélegzetet, és levetem magam képletesen a szakadékba.
- Tévedés. Számomra nem csak egy gép és nem csak egy fegyver vagy, hanem Steve. Nem baj, ha ezt még nem érted - toldom be, mintegy mellékesen, de remélem, hogy számít neki -, de... ez az igazság, és remélem, hogy te is tudod és érzed ezt valahol. Ha nem, az sem baj. - De utálom állandóan hozzátenni ezt minden második mondatom után! - És megmondom, most mi következik. - Már nyelni sem tudok, úgy kiszáradt a szám, és a torkomban dobog a szívem. - Most azt tehetsz, amit csak szeretnél. Amihez kezdved van. Nem fogom megmondani, hogy mi legyen az, de bármit, amire vágysz, megtehetsz, feltéve, hogy tényleg te akarod és magad miatt akarod, tőlem függetlenül. Én nem fogok kezdeményezni semmit. Csak és kizárólag rajtad múlik, hogy mi történik, hogy mit és mennyit akarsz. Ha akarsz, akkor nem kell megmozdulnod. Ha akarsz, akkor megérinthetsz, vagy... vagy tovább is mehetsz ennél. Ha akarod, vezetheted a kezemet. Ha azt akarod, akkor leülhetsz a fal mellett, ha akarod, akkor belém döfhetsz egy kést, vagy... szóval, te döntöd el. Egyetlen kivétel van: nem mehetsz el nélkülem. Rendben, Steve?
Most vagy mindent elrontok, esetleg megöletem magam, vagy pedig lehetőséget adok neki olyasmire, amiben ki tudja, mióta nem volt része. Vagy... nem tudom. Kicsit szédülök, és fogalmam sincs, mit csinálok, és a fejem túl könnyű és rettegek és reménykedek egyszerre.

Elnézem a fegyverkezését, és annak fényében, hogy neki milyen arzenálja van, ráadásul mi mindent zsákmányol még ezen felül, teljesen kézenfekvő lenne nemmel válaszolnom. Sőt, legszívesebben azt mondanám, hogy dobjon el mindent, a kezébe nyomnán a pajzsot, és sürgetném, hogy lássa be, semmi másra nincs szüksége a túlméretezett frizbin kívül, mert megint morogni akarok vele, amiért utálkozik a pisztolyoktól. Hát, most már nem utálkozik, én meg visszasírom az akkori időket.
Ehelyett némán bámulok rá vagy másfél percig, mire rájövök, hogy mondjuk válaszolnom is kellene. - Ne- igen. Egy pisztolyt, két plusz tárral. - Legyek reális, szükségem lehet rá, ha megint megpróbálnak eljönni Steve-ért. Nem mondom, hogy hozza ide nekem - úgy sejtem, anélkül is megteszi.

Natasha odáig merészkedik Steve tiltakozását hallva, hogy egy megvető ajakbiggyesztés után félig elforduljon tőle. - Igen? Az biztos, hogy jól elfelejtetted, hol a helyed. Merészelnél így viselkedni a parancsnokod jelenlétében, fegyver?
Döbbenten figyelem a helyzetet, mert egyfelől a nő hangsúlya olyan lenézést hordoz, amitől még a legszerényebb ember zsebében is kinyílna a bicska, másfelől viszont a takarásban, amit én látok de Steve nem, a szája egyik sarka felfelé kunkorodik és még rám is kacsint, miközben az arca másik fele tökéletes hűséggel tükrözi a hangsúlyában egyáltalán nem bujkáló arroganciát. Számomra még nézni is szédítő ilyen színészi alakítást, komolyan, nagy vásznon lenne a helye, de legalább végre leesik valamelyest, hogy mi folyik itt. Kihallgatás. Olyanformán, ahogyan Lokival is tette a kémnő korábban. Ez a gondolat elég ahhoz, hogy ne lépjek közbe és ne keljek Steve védelmére, bár így is kellemetlen émelygést hagy a gyomromban a jelenet és a kellemetlen gondolatot, hogy vajon mi mindenben hazudik még Natasha napról napra, ha a kisujjából ilyen tökéletes hazugságokat ráz ki. Hogy bízzak benne így? És mennyire elcseszett az életem, hogy olyasvalakit megbízhatóbbnak tartok, aki a Hydra gyűlölt emblémáját hordja büszkén a mellén? Költői kérdés persze, a világ inkább ne válaszolja meg, ha lehet.

Steve útjából Natasha úgy tér ki, ahogyan egy levél libben arrébb a szél hatására, ügyelve, hogy ne érjenek egymáshoz, de nem véve a fáradtságot, hogy nagy ívet írjon le eközben. Ha fegyver lenne Steve kezében, akkor másként cselekedne, de így inkább kivárásra játszik, valószínűleg, mindenesetre hagyja, hogy a Tél Katonája cselekedjen, ő maga pedig az árnyékok közé visszahúzódva, néma tanúként szemléli az eseményeket.
A felszólításra kinyitom a szemem és lassan Steve-re emelem a tekintetem, de aztán össze is szorítom megint. Nem akarom látni a borostát, az egyenruhát, az árnyékokat a szeme mélyén. Csak egy... egy percre hadd pihenjek meg. És mintha a kérésemre érkezne válaszul, hangzik fel Steve nyugtatása, és csukott szemmel egészen olyan, mintha Azzano után lennénk, mintha jogom lenne hozzá, hogy darabokra essek, és a legjobb barátom lenne mellettem, hogy átsegítsen rajta. - Steve - zihálom, és az illúzió olyan teljes, olyan hihető, két kézzel kapok utána és kapaszkodom meg a karjában, markolom az egyenruha durva szövetét, és előredőlök, bízva benne, hogy elkap. Pedig ami történik, még ezt a legmerészebb álmomat is felülmúlja... amikor engedelmesen másolni kezdem Steve légzésének ritmusát, magához húz, a mellkasára von, és halk nyögéssel szakad fel belőlem a sóhaj, ahogy elnyugszom végre, hallgatva az ismerős dobogást, beszívva a bőr és a lőpor és az Ő illatát. - Steve - ismétlem el, még mindig csukott szemmel, az ismerősség illúziójában, és a szorításom addig enyhül, míg csak simán a bicepszén nyugtatom a tenyerem.
Nem akarom, hogy elmenjen, de ahhoz sincs erőm, hogy akarata ellenére marasztaljam, szóval amint úgy dönt, hogy elhúzódik, én is kénytelen vagyok visszatérni a valóságba. Még csendben ücsörgök egy darabig, ahogy szedem össze magam és szoktatom magam a ridegséghez, amit a távolságtartás okoz, egészen addig, amíg Natasha vissza nem tér. Hallottam, a tudatom peremén, hogy valamit beszélt odakint - előbb valószínűleg telefonon, aztán talán Thorral? -, de nem tartottam elég lényegesnek. Mégis, ahogy a nő újra belép az épületbe, szinte akaratlanul kúszik a pisztolyom markolatára a kezem, ahogy realizálom, hogy fogalmam sincs, mit intézett, mire készül.
Natasha persze észreveszi. És egy pillanatra látom, ahogy átcikázik az arcán valami csalódott, negatív érzelem, mielőtt fegyelmezné magát, és tenyérrel kifelé felmutatná a kezeit.
- Beszéltem Tonyval és a többiekkel - jelenti ki. - Odamegyek, és kiszedem a ruhádból a SHIELD nyomkövetőjét. Kapsz egy másikat, amit ők nem tudnak majd lekövetni, de én igen. - Kimondatlan marad: nem engedhetjük meg, hogy eltűnj a térképről, amíg a Tél Katonájával lófrálsz, túl veszélyes. - Sztyepant is megszabadítom az övétől, ha ráparancsolsz, hogy hagyja nekem - teszi hozzá, száraz szarkazmussal a hangjában. - Clint és én eltűnünk a magunk módján. Tony befogadja Bruce-t, ők rendben lesznek, Thornak meg úgyis vannak hercegi kötelességei. Vagyis csak ti maradtatok. Adok neked egy címet, ahol meghúzhatjátok magatokat, ha leteszed a kisujj-esküt, hogy nem hívjátok fel magatokra a figyelmet semmivel. Gondolom, úgyis be kell hoznod némi kulturális lemaradást, szóval a Netflix majd hasznodra lesz. A foglyotokat átveszem én, Tony közben utánajár mindannak, amit a Katonád állít. Amint tudok, pár napon belül valószínűleg, eljuttatok hozzád egy lenyomozhatatlan telefont, amin keresztül tarthatod majd a kapcsolatot a csapattal. Megfelelő terv, Kapitány? - somolyog, hiszen tudja, hogy az.
Nem tudom, hogyan hálálhatnám meg mindezt, de azért próbálkozom. Hosszan és nem túl artikuláltan. A magam részéről hagyom, hogy Natasha hosszan tapogasson, és akkor sem tiltakozom, amikor kést húz elő és azzal kezdi piszkálni itt-ott a ruhámat. Remélem, hogy Steve nem akad ki ettől... mindenesetre Natasha arra is készen áll, az tuti, és én is leállítom, ha netán meg akarna védeni, vagy ilyesmi.
Sőt, ha úgy látom, hogy szükséges, akkor rá is parancsolok, hogy maradjon mozdulatlan, amíg Natasha őt poloskátlanítja. Nem akarok incidenst, nem akarom, hogy bármelyiküknek baja legyen, és valljuk be, ha valaki, akkor Nat képes lenne ártani Steve-nek.
Végül pedig Natasha int nekünk, és egy alélt Hydra-katonával a vállán kisétál az épületből, miután átadott nekem egy papírfecnit, rajta egy Brooklyn-béli címmel.
Nem sietek felkelni. - Annak idején valami hasonlót mondtam neked én is - szalad ki a számon a követésre, aztán átkozom is magam a 'nyelvbotlás' miatt. De néha nem tudom visszafogni a megjegyzéseket, visszaszívni pedig pláne nem. Csak átkozhatom magam értük. És persze jön is a szinte már törvényszerűen érkező, hátborzongatóan gépies néhány mondat, egyike annak a néhány variánsnak, amit Steve újabban előszeretettel ismételget, számomra értelmes kontextus nélkül. De az emiatt frusztrációm legalább ad annyi erőt, hogy talpra álljak. - A felülírás egyelőre nem szükséges - jelentem ki, aztán állok néhány pillanatig. - Mehetünk? - kérdezem végül sután, feleslegesen. Magam mellé gesztikulálok és kisétálok az ajtón. Kint besötétedett időközben. - Kétlem, hogy járna a metró - ráncolom a homlokom. Fáradt vagyok, de ezen a mozgás végül is segíthet... - Van kedved futni? - nézek Steve-re. Ő úgyis jobban szereti minden mozgásformák legszörnyűségesebbjét, mint én: nevezetesen, én semennyire, ő meg nagyon. Ha igennel felel, vagy legalábbis beleegyezően, akkor először is csak lassú kocogásba fogok, hogy onnan majd gyorsíthassunk tovább. Elmacskásodtak az izmaim a földön ücsörgésben, nem árt a belemegítés, vagy ilyesmi.*


NOTES: I won't let you go again. <3

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
▪▪ Play by : ✯ Chris Evans
▪▪ : :
▪▪ Hozzászólások : 147
▪▪ IC hozzászólások : 44
▪▪ Csatlakozott : 2017. Jun. 19.
▪▪ Kor : 100
▪▪ Tartózkodási hely : ✯ Top Secret
▪▪ Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

Admin

Jelvények
Csoport: Canon Canon
Összesítő: Steve

 #31•• TémanyitásTárgy: Re: Role reversal AU, Stucky   Kedd Feb. 06 2018, 00:00

2012.05.04. "The Incident" | The Battle of New York, Manhattan, New York City, USA
"It's the things we love most that destroy us,"
+18 The WinterSolder.exe stopped responding. Nagyokat pislogva bámulok magam elé és nem értem az egészet. Némán, mozdulatlanul tűröm, hogy hozzám érjen - bár először megremegek az érintésétől - és érzem meg az ujjait a hajamba túrni. Ismerős érzés kerít hatalmába, mintha mi egyszer ezt már át/megéltük volna régen, egy másik életben melyre nem emlékszem. Hiába mondja, hiába csitít most koránt sem érzem biztonságban magam. Zavart vagyok és tudom, hogy valami nincsen rendjén velem. Nem kellene, hogy érezzek... semmit sem kellene, hogy érezzek és mégis. Mégis egész érzelem cunami zubog végig rajtam, míg szavai meg nem állítják az áradatot. Aztán apránként mindennek értelme lesz, ahogy elmondja mit is tervez velem és ettől némileg sikerül megnyugodnom. Az, hogy az új küldetésekre fókuszálok segít rendszerezni a gondolataimat és visszatalálni a nyugodtságomhoz. Mondjuk a tarkómon köröző ujjai is sokat hozzátesznek ehhez.

- Foglyok ejtése kihallgatás céljából, értettem. - Bólintok a mondandójára, végre úgy hogy egy nyelvet beszélünk megint máris érthetőbbek az indokai. Na nem, mintha szükség volna rá hogy minden döntését megindokolja. Számomra bőven elégséges, ha megmondja mit tegyek, mikor tegyem és hol. A parancsnok annyi információt oszt meg velem, amennyit szükségesnek ítél. Az elődei általában ragaszkodtak a szűkre szabott paraméterekhez, de ő valahogy ebben is más... azt akarja, hogy megértsem mit miért tesz. Ez új számomra és picit szokatlan is. Furcsa hiányérzet lesz úrrá rajtam, ahogy elveszi a kezét ellépve tőlem és már nincs a közelemben. Azonban továbbra sem mozdulok, állok egy helyben. Ahogy rá nézek és ő visszatekint rám, lélektükreink összekapcsolódnak pár perc erejéig, míg már nem bírom tovább elviselni - túl sok mindent tud így kiolvasni a lelkemben ~Van egyáltalán egy gépnek lelke?~ dúló káoszból - és lesütöm a szemem, inkább a bakancsomat szemlélem átszellemülten.

A magyarázatán elmélázom. ~Vajon miért akar választásra késztetni?~ Teljesen ellent mond a korábbi programozásomnak a tény, hogy önálló döntést kell hozzak. Nem értem miért fontos neki, hogy nekem mi számít vagy mit szeretnék. ~Miért? Miért? Miért?~ A fejem ismét zsibongani kezd, mire megdörzsölöm a halántékomat mielőtt felelnék neki erre.
- Ez szembe megy a programozásommal. A szék nélkül nem tudom, hogy képes vagyok-e rá hosszú távon. - Őszintén kimondom, hogy rövid távon az önrendelkezésre képes vagyok ugyan... de hogy mindenben önállóan döntsek? Nem, arra jelenleg képtelen vagyok. - Ez... - nyelek egyet - ez miért szükséges a küldetéshez? - Kérdezek rá bátortalanul, kissé úgy érzem magam mintha megkérdőjelezném a döntését ez ügyben. Viszont tudnom kell, hogy ez miért szükséges a küldetéshez; hiszen mi másért akarna változtatni ennyire a szabályokon, ha nem a kilátásba helyezett másodlagos feladatom miatt.

Ahogy beszélek látom, hogy nem nyeri el tetszését a dolog és kifejezetten olyan érzésem van mintha csalódást okoznék számára. ~Vajon mit mondtam, ami hibás volt?~ Nem értem, hogy miért nem elégedett velem hiszen helyesen feleltem a kérdésére, kellő alázattal és pontosan definiálva hogy hol is van a helyem. Mégis, mégis megdicsér. Csak a szemei olyannyira mást mondanak, hogy az már nekem fáj.
- Azt akarja, hogy kérdőjelezzem meg a döntéseit parancsnok? - Döbbenten nézek rá, mintha azt kérte volna tőlem ugráljak egy lábon és utánozzam a majmokat vagy valami hasonló. Persze gyorsan letromfol, hogy nem saját magára céloz ezzel én pedig nyelek egyet ijedten. - Értettem, igenis! - Válaszolok kihúzva magam, hogy jelezzem átment az üzenet. Legalábbis azt hiszem...

A megszólításra nem kapom oda azonnal a fejemet, de mégiscsak Ő szólít és a belső kényszer - ami ezúttal nem a programozásból fakad hanem egészen más tőről - arra sarkall, hogy végül minden szégyenérzet ellenére rá nézzek. Nem hazudhatok - neki nem -, de attól még a kényszer dolgozik bennem hogy eltitkoljam előle a tényt, hogy valami nagyon nincsen velem rendben. Mert ez az igazság, nem szabadna éreznem mégis ez a helyzet. Úgyhogy felelek a kérdésére és várom az ítéletét.
- Mit jelent Steve-nek lenni? - Anélkül csúszik ki a számon a kérdés, hogy belegondolnék mit is művelek. Hiszen önálló gondolatomnak sem lenne szabad léteznie, most meg egyenesen olyasmikre kérdezek rá amikre csak az emberek kérdeznének. ~Mit jelent embernek lenni?~ Fogalmam sincsen, de a küldetés sikeres teljesítéséhez nyilván ezt várja el tőlem a parancsnok, így muszáj tudnom. ~Tudni akarom!~ Üvölt bennem a késztetés, valahonnan mélyről jövően.

Mert Steve akarok lenni, az ő Steveje... mindennél jobban. A belülről jövő késztetés hogy megfeleljek neki és boldoggá elégedetté tegyem szinte széttép, csak épp fogalmam sincsen ehhez mit is kellene tennem. A szemeim elkerekednek arra, hogy azt mondja bármit megtehetek. Újfent csapda szagot és vizsgát érzek a levegőben. ~Valamit, aminek léteznie sem szabadna...~ egy titkot, melyről most le akarja rántani a leplet megbizonyosodva róla, hogy tényleg helytálló-e az elmélete vagy sem. Amire vágysz... Mézédes méreg ez. Ha akarsz, akkor megérinthetsz... Hívogató csábítás. Már kezdeném belelovalni magam a mélyről felszínre bukkanó gondolatokba ahogy a kis hangocska sorolja végre mi mindent tehetnénk meg vele... Teszek felé néhány bátortalan lépést, hogy aztán végre a mogyoróbarna hajába túrhassak bele.

Már azon vagyok, hogy megcsókoljam ám megtorpanásra késztetnek a szavai. ~Hogy gondolhatja, hogy ártanék neki?! Hogy kezet akarok emelni rá?~ Rettegéssel rázom meg a fejemet, ahogy arról beszél mit is döfhetek belé csak mert megengedi nekem. ~Nem, én ezt nem akarom!~ Egyre csak rázom a fejemet, miközben eleresztem és kibuggyannak alattomban a könnyeim is.
- Én nem... én nem... - Szinte sípol a tüdőm, mint valami asztmásnak ahogy a néma zokogás közben venni próbálom a levegőt. - Képtelen... vagyok rá... nem akarok... nem tudok... ártani... neked, Barnes! Miért? Miért... gondolsz... ilyet... rólam, Buck? - Hüppögöm, mint valami nagyra nőtt csecsemő. Mert fáj, pokolian fáj még csak a feltételezés is részéről. Neki soha, semmilyen körülmények között sem tudnék ártani. Akkor sem, ha ez azzal jár, hogy én fogok megsérülni helyette.

Miután átnéztem az összegyűjtött fegyvereket, a parancsnok által kért fegyvert és a két tárat távozóban odanyújtom neki, immáron végre magunk mögött hagyhatjuk a tetőt és a rajta lévő hullahegyet. Na nem, mintha feszélyezne, csak dolgunk van még és jó lenne indulni, mielőtt a vállaimon lévő fickó ébredezni kezd. Bár eléggé jól kiütöttem ahhoz, hogy ne térjen még egy jó darabig magához; de ki tudja, szívósak ők is bár hozzám képest viszonyítani is kár lenne az erőnlétüket. Aztán persze az Özvegy betoppanása alaposan felkavarja a dolgok állóvizét, de leginkább engem. Rá sem ismerek a nőre, de ahogy kifejti be kell lássam igaza van és saját magamra sem. Mióta Bucky kinyilvánította igényét rám ~Még mindig nem hiszem el, hogy bárki is akarhat engem! Engem?!~ majd nevet adott nekem ~Nekem, a fegyvernek, az eszköznek...~ és megváltoztatta a szabályokat rám sem lehet ismerni. De ezt Natalia nem értheti, ez a mi közös titkunk, valami intim dolog ami csak kettőnké a parancsnokkal és nem fogom megosztani vele.

Ettől függetlenül egy másodpercig átfut a szégyen az arcomon és el is kapom a nőről a tekintetemet, ám aztán felszegem az állam és csak aztán szólalok meg amikor már ismét a hangomra találtam ami immáron határozottan cseng.
- Новый командир, новые директивы. Вы все еще должны многому учиться, девочка.* - Többet nem mondok a nőnek. Igazából nem is kell, hogy értse; bőven elég ha én és a parancsokom értem a miérteket. Amúgy is átlátok a szitán, belőlem nem fog kiszedni semmit. Ismerhetne már annyira, hogy a rám bízott titkokat megőrzőm és nem fecsegek, mint egyesek. - Скорее вы смотрите на себя, что стало с вами, двойным агентом?** - Kérdezem, visszaszúrva oda ahol remélem a leginkább fáj. Aki olyasmire adja a fejét mint ő, sehol sem lel hazára... mindenhol kirekesztett marad, egy áruló. És az árulókat senki sem szereti, ezt Gyevocska is pontosan tudja. De az ő élete, neki kell ezzel a szégyennel együtt élnie és mások bérencének lennie a túlélése érdekében.

Szerencsére Natalia nem áll az utamba - azt hiszem ismer már annyira, hogy tudja jobb kitérnie mint megküzdenie velem, főleg ha a parancsnokomról van szó - így semmi sem gátol meg abban, hogy Barnes segítségére siessek. Ebben a pillanatban nem érdekel a vörös démon, szinte fel sem fogom a jelenlétét; csupán a parancsnok létezik számomra. Valami átkattan bennem és a világom leszűkül Buckyra és csakis rá fókuszálok. Hála égnek reagál a szavaimra és rám tekint, hogy aztán ismét lehunyja a szemeit. A félelem rám telepszik, szinte nyomja össze a mellkasomat az érte való aggodalom érzete. Nem tudom, hogy mit tegyek; minden mozdulatom öszönös cselekedet egy másik élet emlékének echoiként. De hat a dolog, érzem hogy belém markolva kapaszkodik mint valami vízbe fúló és én megtartom mintha pehelysúlyú volna csupán. A nevemet hallom ajkairól újra és újra, míg össze nem szedi magát és elereszt.

- Itt vagyok veled pajtás, Itt vagyok. - Suttogom csitítva; majd csöndben ülök még egy darabig, kiélvezve a közelségét mielőtt elereszteném. Az Özvegy visszatértére érzékelem a parancsnok mozdulatát, ahogy a fegyverére csúszik a keze és úgy állok fel, hogy fedezzem őt a nő és közé kerülve. Natalia arcán némi csalódottság fut végig aztán már nyoma sincsen, ám nem törődöm vele. Ha Bucky nem bízik meg benne maradéktalanul - erről árulkodik a korábban látott mozdulata - akkor én sem fogok, mindegy mit súgnak az ösztöneim. Ám a nő felmutatja a kezét tenyérrel felénk. Amikor elsorolja mit tervez, az állkapcsom megrándul ugyanis nem tetszik az egész, de az oroszoknál használt nevem említésére büszkén szegem fel az állam és állom a nő vesébe maró tekintetét. Én ugyan nem fogok megijedni tőle. Ahogy a kés előkerül óhatatlanul is belém mar a késztetés, hogy megvédjem Buckyt; de leállít a parancsnok, én pedig ismét csak fogcsikorgatva, tehetetlenül engedelmeskedem és tűröm, hogy előbb a parancsnokot majd engem is megszabadítson a ruháinkba rejtett poloskáktól.

A kijelentésére először nem reagálok semmit, majd rájövök talán azért mondta mert választ vár.
- Sajnálom, de nem emlékszem... - Hajtom le a fejem és igen, szégyenkezem. Most először érzem úgy, hogy baj hogy valamire nem emlékszem. Talán azért, mert érzem valami fontos dologról van szó. Nem tudom, hogy ki vagyok... voltam. Csak azt tudom most ki vagyok, bár néha már ebben sem vagyok biztos. Talán ezért is ragaszkodom a régi, jólbevált dolgokhoz, amiket ismerek. - U-uram... talán... talán a technikusok... megnézhetnének előbb... azt hiszem... azt hiszem, hogy nem funkcionálok megfelelő paraméterekkel... - Kérem lehajtott fejjel és hiába invitál futásra, egyelőre nem mozdulok. Muszáj jelentenem az állapotomról, akkor is ha meghibásodtam és nem funkcionálok megfelelően. Már pedig valami nincsen rendjén velem, ebben egyre inkább biztos vagyok és valamit tenni kellene ez ügyben.

• • 1677 • Új Zene •  Love  • © • •


* 'Novyy komandir, novyye direktivy. Vy vse yeshche dolzhny mnogomu uchit'sya, devochka!' ~Új parancsnok, új direktíva. Még sokat kell tanulnod, kislány!
** 'Skoreye vy smotrite na sebya, chto stalo s vami, dvoynym agentom?' ~Inkább te nézz magadra, mi lett belőled, kettős ügynök?

//Azt hittem Nat is hallja az előző reagomban, hogy mik az utolsó mondataim és csak aztán lép le. :/

_________________
CAPTAIN AMERICA
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
▪▪ Play by : Sebastian Stan
▪▪ : :
▪▪ Hozzászólások : 164
▪▪ IC hozzászólások : 93
▪▪ Csatlakozott : 2017. Apr. 15.
▪▪ Kor : 100
▪▪ Tartózkodási hely : on the run
▪▪ Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

Admin

Jelvények
Csoport: Canon Canon
Összesítő: Bucky

 #32•• TémanyitásTárgy: Re: Role reversal AU, Stucky   Szer. Márc. 21 2018, 23:52


Captain Barnes & Soldier Rogers


*Örülök, hogy legalább megnyugtatnom sikerül, ha másra nem is vagyok alkalmas, noha nem tudom, hogy a szavaimmal érem ezt el, netán az érintés is hozzájárul. Csak remélem az utóbbit. A parancsát nyugtázza, ahogy az a nevéhez illik. Ő, akinek soha nem volt erőssége, hogy kövessen bármiféle parancsot... Örülnöm kellene. Sóhajtok helyette. Még a tekintetemet sem képes állni - vagy talán én nem tudom az övét. Mégis, ő süti le először a pillantását.
- Ér... értem - bólintok összeszoruló torokkal. - Én csak azt kérem, hogy pró.. próbáld meg, Steve, rendben? Ameddig... amennyire sikerül. Én elégedett leszek vele, amíg megpróbálod. - Hazudok, tulajdonképpen. Meg vagyok róla győződve, hogy ha egyszer elkezdi, ha sikerül rávennem, hogy csinálja, akkor az majd visszatéríti a régi önmagához és onnantól már menni fog. Csak el kell kezdenie, ráéreznie, hogy mennyire hozzá tartozik, mennyire normális, mennyire önmaga lesz tőle. Naiv vagyok, talán. De jobb ötletem amúgy sincsen. A kérdését mégis megfontolom. - Ez... - hezitálok, mert próbálok annyira őszinte lenni, amennyire csak lehetséges. - Egy átlagos ember rengeteg döntést meghoz minden nap, és ahhoz, hogy sikeresen beolvadj közéjük, neked is képesnek kell lenned erre. De... De az, hogy ezt a képességet elsajátítsd, elsősorban nekem szükséges, és lehet, hogy idővel neked is az lesz - felelem végül lassan.
Megkönnyebbülten felsóhajtok, mert úgy tűnik, mintha megint egy nyelvet beszélnénk. - Ha szükséges, ha nem a legjobb a döntés, akkor igen, pontosan ezt szeretném - bólintok rá határozottan, és pontosítok annyira, amennyire lehetségesnek tartom. A nyugtázását mosollyal honorálom.
Aztán türelmesen kivárom, amíg megint rám néz, egyszerre örülök neki, hogy megteszi, és vagyok kissé csalódott, hiszen most már kezdem igazán megérteni, hogy csupán engedelmességből teszi, nem pedig saját késztetésből. De azzal dolgozunk, amink van - egy gyorsreagálású, ellenséges területen dolgozó kommandós egység tagjaként ezt az alapszabályt maximálisan magamévá tettem annak idején. A kérdése pedig... megdöbbent, az enyhe kifejezés, de nem rossz értelemben, a szívem azonnal a torkomba ugrik és kettős sebességgel kezd ott dobogni, és néhány pillanarig meg sem tudok szólalni az elfogódottságtól. Aztán mégis muszáj. Megköszörülöm a torkom. - Nehezet kérdezel - állapítom meg reszketeg nevetéssel. - Nem tudom, hogy létezik-e erre olyan válasz, amiben... amiben benne van minden. És az a válasz biztosan nem olyasmi, amit én adhatok meg. Attól tartok, ez olyasmi, amire neked kell rájönnöd, én csak segíthetek benne, ha akarod. - Peregnek belőlem a szavak, mint szemek a rózsafüzéren, és most már végképp fogalmam sincs, hogy mit művelek, jó-e egyáltalán, amit teszek. Csak megyek az ösztöneim után, vakon. - Azt tudom megmondani, nekem mit jelent, hogy te vagy Steve - teszem hozzá aztán, sokkal halkabban. - Steve a legjobb... az egyetlen barátom, a legfontosabb ember a világon. Számomra ez vagy te, ezt jelented - Már közben tudom, hogy nem kellene kimondanom, de nem tudom leállítani. Még jó, hogy nem rögtön nem szerelmet vallottam, mekkora egy idióta vagy, Barnes!, szidom magam, de mindegy, visszaszívni nem tudom. Pedig a legkevésbé arra van most szüksége, hogy még több terhet, még több elvárást rakjak a vállára, mint ami amúgy is van ott, mint amit amúgy is hordozni vél. Jó kis barát vagyok, mondhatom...

Már azt hinném, hogy végre... végre sikerült valamit jól tennem. A szemem reményteli, és félénken elmosolyodom, ahogy közelebb lép, ahogy ujjai a tincseim közé merülnek, egészen beleborzongok... amíg persze el nem cseszem a hülye szavaimmal. Mert meg akartam neki adni mindent és bármit, amire szüksége van, és valahogy ezzel sikeresen el is rontottam az egészet.
A tekintetemben szinte kihuny a fény, ahogy figyelem az eltávolodását, de a saját szavaim gúzsba kötnek: nem kaphatok utána, bármennyire szeretnék is. Reflexből mozdulna a kezem, de fele útján visszafogom a mozdulatot: a bizalma értékesebb, semhogy szószegéssel veszélyeztethetném! Úgyhogy mozdulatlanul tűröm, hogy elhátráljon tőlem. - Steve... - Nem tudom, mit akarok mondani. Inkább befogom, próbálom kihámozni a szavait a könnyei közül, és... nem kellene reménykednem, de nem tudom nem azt érezni, ahogy tiltakozik a gondolat ellen, hogy ártson nekem. - Nem kell. Steve. Ha nem akarod... az csak lehetőség... attól még, hogy van, nem kell élni vele... - magyarázom, és szinte izzik a tenyeremben az a rengeteg érintés, amivel legszívesebben elhalmoznám. - Steve, kérlek... megengeded, hogy odamenjek? Tudom, hogy azt mondtam, hogy nem fogok tenni semmit, és nem akarod... -elharapom a szót, elharapom az ajkam is, olyan erősen csípem a fogaim közé, érzem a sós vérízt. Miért kell nekem mindig, mindent elcsesznem?! És ha megengedi, ha odahív, akkor mellé lépek, kitárt karral, hogy óvatosan egy ölelésbe zárjam. Ha nem reagál, akkor én sem mehetek, csak nyelhetem vissza a kibuggyanni képtelen könnyeimet. Egy kis részem pedig még mindig reménykedik, hogy holmi engedélyadás helyett ő fog visszalépni mellém, és élni a lehetőséggel, amit kínáltam neki... bármilyen formában. Komolyan, ennél a pontnál már annak is örülnék, ha ledöfne, amíg szabad akaratából teszi. Bár immár elég nyilvánvaló, hogy erre nem fog sor kerülni...

Natasha, a beszélgetéshez teljesen oda nem illően, hangosan felnevet Steve szavaira. - Я? Раньше я менял обработчиков, вы этого не делали, дорогая* - vág vissza késlekedés nélkül, és a mosolya hiába édes, pengeként vág. Steve szúrása, ha talál is, nem látványosan teszi: Natasha éppenséggel még inkább felemeli a fejét, büszkén kirázva néhány kósza tincset az arcából. - Двойной агент? Нет. Я черная вдова. Я - легенда, которую ты должен бояться** - jelenti ki. A titulus, amit szitokszóként, billogként próbáltak rásütni, fénylő páncél és erős vár inkább, valami, ami az övé és büszke rá, mert tudja, hogy ami mögötte van, azt nem szégyellni kell, hanem tisztelni és félni.
Nekem pedig fogalmam sincs, mi zajlik közöttük, őszintén a testbeszédük alapján tippelni sem merek, miről van szó, az orosztudásom meg sosem volt elégséges ahhoz, hogy az igen-nem-kérlek szentháromságon túl különösebben felfogjak bármit. Rájuk hagyom. Megvan nekem a magam baja, ők rendezzék le maguk között - most, hogy tudom, Nat nem jelent fenyegetést Steve-re, legalábbis így ítélem meg a helyzetet, az én figyelmem bőven lazul. Talán ez is hozzájárul aztán a kisebb összeroppanásomhoz, a tudat, hogy nem vagyunk közvetlen veszélyben.

Működik a nyugtatás, de még mennyire. Száraz, könnytelen zokogás tör fel a torkomon, de nem merem annyira elengedni magam, hogy tényleg elsírjam magam - marad a becsukott szemű, megkapaszkodós illúzió, és ha csak néhány percre is, de úgy érezhetem, mintha minden rendben lenne, mintha mi ketten a helyünkön lennénk, és rajtam nem a Kapitányi uniformis feszülne, és Steve nem lenne csupán árnyéka régi önmagának.
Aztán megint felpörögnek az események, Natashának hála, megszabadulunk néhány nyomkövetőtől - fogamat csikorgatom a látványukra, bassza meg a SHIELD, mármint gondoltam, hogy van a ruhában, na de akkor is -, Steve is szinte már békésen tűri a procedúrát, igaz, csak azért, mert azt mondom neki.

Steve szabadkozására megrázom a fejem, amitől frankón imbolyogni kezd az egész világ a szemem előtt, kezd rajtam tényleg kijönni a sokk, úgy tűnik. - Nem azért mondtam - szabadkozom, én. Nem kellett volna megszólalnom, össze kell szednem magam és megint úrrá lenni a helyzeten, visszakerülni az irányítói pozícióba ebből a fránya, lebegős, földtől elrugaszkodott sokk-állapotból. A talpamra koncentrálok, arra, ahogy állok, szilárd talajon, nem repülök én sehová, és ahogy teszek egy lépést, majd még egyet. Csak Steve szavaira torpanok meg és nézek vissza rá. - Megsérültél? - Ez az első, rettegő gondolatom. Megsérült, és én észre sem vettem. De hát mikör történhetett volna ez? Nemrégiben még teljesen jól volt. Persze nemrég még az én világom sem fordult ki a négy sarkából. Mi az a nemrég egyáltalán. Nyelek egy nagyot, és próbálom visszaterelni a gondolataimat a helyes mederbe. - Van bármilyen... fizikai problémád, mármint a funkcionalitással? - próbálok pontosítani, próbálom felmérni, hogy miről is van szó. A nemleges válasza után megrázom a fejem. - Sajnálom, Steve, de attól tartok, teljesen megfelelő paraméterekkel funkcionálunk mindketten. Amúgy sincsenek technikusok, egyelőre csak mi ketten vagyunk, meg a csapatom a háttérben, amíg nem tudjuk, pontosan kiben bízhatunk. - Még mindig próbálok mindent elmagyarázni, megértetni mindent, ami történik. Előbb vagy utóbb jó lenne, ha eljutnánk arra a szintre, amikor már bele is szól a dolgokba, nem csak elfogadja, amit mondok, de ezt nem siettethetem. Azt hiszem. - Gyere, sétáljunk - invitálom, mert szükségem van rá, hogy haladjunk, legalább földrajzilag, ha máshogy nem megy. Valószínűleg pár utca múlva, ha már kiértünk a legromosabb részekről, el fogok kötni egy kocsit. Nincs kedvem Brooklynig caplatni. De előbb... - El tudod mondani, pontosan mit értesz nem megfelelő paraméterek alatt? - Amennyire szeretném, hogy Steve megértse a dolgokat, legalább annyira vágyom arra is, hogy én jobban megértsem őt. Látnom, tudnom kell, hogy mi a probléma, mert segíteni akarok. És mentemben hagyom, hogy a kezünk össze-összeérjen minden lépésnél, megadva a lehetőséget, hogy... nevetséges, tudom, de láttam párokat kézenfogva sétálni a huszonegyedik században, és nem csak másneműeket... hogy ha akarja, összekulcsolja az ujjainkat.
Ha megteszi, akkor egy kicsit később döntök a kocsilopás mellett. Ha nem, akkor az első adandó alkalommal. Dög fáradt vagyok, na, pereljenek be, ufókkal harcoltam. Többek között...
A vezetés Brooklynba egy káosz és összemosódik a fejemben. A szemem sarkából New York akár olyan olyan is lehetne, mint az emlékeimben, de ha rendesen odanézek, akkor nyilvánvalóak a különbségek, és amennyire ez elvarázsol máskor, most épp annyira fárasztó és zavaró. Jó lesz majd a csend és nyugi.
A megadott címtől pár utcányira leparkolok, aztán elbaktathatunk, ahova kell. A ház egy régi (vagy legalábbis régi stílusú) téglaépület, legalább fél tucat lakást foglal magában. Nekünk a második emeletre kell mennünk, egy másfél szobás, első ránézésre komfortos, noha kissé poros és takarításra szoruló, na meg rumlis lakásba jutunk. Az egybenyíló konyha-nappalin kívül egy hálószoba (az ablakából ki lehet lépni a tűzlétrára, amit nosztalgikusan nagyra értékelek, még ha nem is bízom benne, hogy a rozsdás tákolmány ténylegesen elbírná a súlyunkat) és egy apró fürdő az ideiglenes birodalmunk. Viszont a jelek szerint egyik oldalról sincs szomszédunk, ami megint csak nagy megkönnyebbülés. Hogy alul-felül mi a helyzet, azt nem tudnám megmondani, de különösebben nem is érdekel. Zuhany! Meleg vízzel! És működik!
Mennyország.*


NOTES: sorry for being so late Smile <3



//*Ya? Ran'she ya menyal obrabotchikov, vy etogo ne delali, dorogaya. - Nekem? Én többet is cseréltem már, mint Parancsnokot korábban, ellentétben veled, kedvesem.
**Dvoynoy agent? Net. YA chernaya vdova. YA legenda, kotoruyu ty dolzhen boyat'sya. - Kettős ügynök? Nem. A Fekete Özvegy vagyok. A legenda, amitől félnek.//
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar
▪▪ Play by : ✯ Chris Evans
▪▪ : :
▪▪ Hozzászólások : 147
▪▪ IC hozzászólások : 44
▪▪ Csatlakozott : 2017. Jun. 19.
▪▪ Kor : 100
▪▪ Tartózkodási hely : ✯ Top Secret
▪▪ Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

Admin

Jelvények
Csoport: Canon Canon
Összesítő: Steve

 #33•• TémanyitásTárgy: Re: Role reversal AU, Stucky   Vas. Május 20 2018, 14:08

2012.05.04. "The Incident" | The Battle of New York, Manhattan, New York City, USA
"It's the things we love most that destroy us,"
A zt mondja próbáljam meg. ~De mit jelent megpróbálni?~ Őszintén szólva fogalmam sincsen. Ám ez nem fog eltántorítani attól, hogy minden idegszálammal azon legyek hogy elégedetté próbáljam tenni a parancsnokomat. Sokkal jobban vágyom az elismerésére mint az elődjeiére és tudom, érzem hogy ez helytelen; mégsem tudok tenni ellene... áhítozom arra, hogy lássam az elégedett mosolyt felragyogni az arcán vagy hogy a szeme csillogjon a büszkeségtől.
- Mindent meg fogok tenni, ami tőlem telik... - Ez ígéret és fenyegetés is egyben, bár utóbbit még talán egyikünk sem fogta igazán fel. Ugyanis én mindig állom a szavamat, akkor is ha ez negatív következményekkel jár rám nézve. Most pedig arra tettem fogadalmat, hogy ha a szituáció úgy hozza a saját parancsnokomnak is ellent fogok mondani felülbírálva a döntéseit. Ez pedig újabb - valószínűleg pokoli - fájdalommal fog járni majd, míg rá nem jövök miként írjam felül magamban a korábbi protokollok maradványait a szék nélkül.

Figyelem, ahogy beszél és próbálok értelmet keresni abban a káoszban, ami a fejemben van jelenleg. Sok ismerettel rendelkezem, be tudok olvadni az emberek közé most is ám báránybőrbe bújt farkas vagyok a juhok között, aki sosem lesz olyan mint ők. Én magam vagyok a nyers, pusztító erő és sosem oly gyönge mint az áldozataim. A HYDRA gondoskodott róla, hogy majdnem minden gyöngeséget kiírtsanak belőlem és ne legyen oly Achilles sarkam, amit felhasználhatnak ellenem... Vagyis ez így nem teljesen igaz. Pontosan tudták, hogy mit kell tenniük, hogy megalázzanak és éreztessék a semminél is kevesebb vagyok nélkülük. De ez szükséges volt, hogy tudjam hol a helyem... hiszen csak egy fegyver vagyok. Egy fegyver, mely cél nélkül értelmetlen volna és haszontalan. Én pedig azért élek, hogy a parancsnokom hasznára és védelmére legyek. Most épp az övére, hiszen kinyilvánította az igényét, hogy akar engem. ~Engem!~ Valamiféle furcsa, jóleső melegség árad szét ettől a gondolattól a mellkasomban. Majdnem olyan, mintha büszke lennék. ~De az képtelenség, hiszen én nem vagyok ember!~

- Már voltam korábban fedett küldetésen, nincs gondom a beolvadással. - Húzom ki büszkén - kissé talán sértetten - magam, tudatva a parancsnokkal nem ismeretlen a kérése teljesen számomra. Ám az más volt, ő sokkal többet kér tőlem mint egy mezei fedett akció. Nem kivégezni kell valakit, majd eltüntetni minden nyomot mind magamról mind az illetőről ideértve akár a családját is, ha van. Ha véget ért a küldetésem, minden esetben megszűntem önálló döntéseket hozni. Hiszen amint visszatértem az aktuális parancsnokomhoz, az már az ő feladata volt... az enyém pedig csupán a kiadott parancsok maradéktalan végrehajtása, ahogy egy jó fegyver tenné. Én pedig igyekeztem elégedetté tenni a parancsnokomat és beteljesíteni a küldetést, mely értelmet ad az életemnek: az emberiség hasznára válni, rendet teremteni a káoszban. De Bucky mást akar, már ha jól értem. - Uram, ezek szerint azt akarja, hogy mindig hozzam meg önállóan a döntéseket mielőtt cselekszem? Akkor is, ha Ön jelen van? - Puhatolózom óvatosan, tőlem szokatlan módon. Egyáltalán nem vagyok sem oly határozott, sem oly nyers mint szoktam lenni Katonaként.

Kissé ellentmondásosnak érzem a dolgot, hiszen egyfelől azt mondja ne kérdőjelezzem meg Őt, viszont a döntéseit igen. Nyakatekertnek érzem a kivitelezését a dolognak, de nem én volnék a Tél Katonája ha nem birkóznék meg ezzel a helyzettel is valahogyan... apránként. Nincs olyan küldetés vagy parancs, mely kifoghatna rajtam ezt az elmúlt 50 év is bizonyítja. A mosolyától mintha a bennem lévő görcsösség is enyhülne, izmaim a feszes, merevvé vált tartásból valamelyest felengednek. A meggondolatlanul feltett kérdésemre előbb a torkát köszörüli, mintha kényelmetlen volna számára a kérdésem ám mégis ad választ, mely hatására dupla fokozatba kapcsol a szívverésem.
- Segítsen... segíts Bucky... - Kérem mohó vággyal a hangomban, mely szól egyrészt annak hogy meg akarom érteni a dolgot - mert ez nyilvánvalóan túl bonyolult ahhoz, hogy gépként fel tudjam fogni hiába nem vagyok ostoba -; másrészt pedig betudható annak, hogy olyan akarok lenni mint az a Steve akire szüksége van és akire vágyik. ~Aki valaha voltam?!~ Furcsa gondolatok gyűrűznek be a fejembe, lassan kúszva fel elmém sötétjéből. A mélységben, elzárva régóta tanyázik valami ~Vagy valaki?!~ ami susmorog a fülembe mióta csak a HYDRA megalkotott engem. Hol erősebben, hol halkabban de egyre csak mondja a magáét, vég nélkül. Most azonban elégedetten hallgat, mint valami jól lakott macska.

Már épp rákérdeznék, hogy mit jelent neki Steve ám anélkül kezd bele hogy kérnem kellene; nekem pedig összeszorul a torkom és a gyomrom a hallottaktól, miközben mohó vágy gyúl bennem. Vágy az iránt, hogy én legyek ez az ember az életében... a legfontosabb, az egyetlen... Olyan, mintha újabb életcélt találtam volna magamnak a meglévők mellé, csak ezt önként választottam nem belém lett programozva. Aztán a dolgok újabb, kellemetlen fordulatot vesznek és az intimmé váló pillanat szilánkokra törik akár a leejtett és összetörött tükör. Saját gondolatimba veszek, miközben arcomra is kiül mindaz a világfájdalom ami a belsőmet facsargatja szavaitól. Most sokkal inkább vagyok emberi, sebezhető és törékeny... mégis egyenrangú társa mint bármikor korábban mióta találkoztunk a tetőn. Ahogy kiejti a nevet, a nevemet arcom grimaszba rándul a fájdalomtól; mert most még ezt is fáj hallani a hangján, el akarok rejtőzni hogy ne lásson így, hogy senki se lásson gyöngének ~Nem lehetsz gyönge, meglátják! Kihasználják és visszaélnek vele!~ Lüktet bennem egyre a belső hang, ám mégsem vagyok képes mozdulni egy tapodtat sem. Lassan nézek rá, miközben próbálom rendezni a vonásaimat és elrejteni - több, kevesebb sikerrel - a bennem dúló érzelemvihar jeleit.

Kérdésére bólintok némán, lehunyt szemmel várom a közeledését. Igazság szerint nem merem kinyitni a szememet. Fogalmam sincsen, hogy mi fog következni így igyekszem lélekben felkészíteni az elmémet és magamat is a várható fájdalomra. Ezek után Natasha közbevágása valamelyest segít visszabillennem abba a katonás, magabiztos énembe, mellyel találkozhatnak mások. Bár még mindig emberibbnek tűnök a mindig érzelemmentes Tél Katonájához képest, immáron az a bizonytalanság mely tagjaimban volt korábban kiveszőben van hála égnek belőlem. A nő láthatóan nem érti vagy nem akarja érteni miről is beszélek, így válasz nélkül engedem eltűnni a semmibe az első mondatát.
- Не маленькая девочка, ты ошибаешься. Легенда, которую ты боишься, это я!* - Felelem, immáron mosolyogva miközben elégedetten figyelem a büszkévé váló tartását. Tetszik a válasza, nagyon is... kissé úgy érzem újra, hogy mi nagyon is egyformák vagyunk. ~Pont mint régen, Oroszországban...~ Bár ettől még nem fogok kevésbé megbízni benne ha Buckyról van szó. A parancsnokom védelme elsődleges számomra.

Talán ezért is rohanok oda hozzá, és igyekszem megtenni mindent azért, hogy megnyugtassam látva a kiborulását. Sosem láttam még parancsnokot ilyen sebezhetőnek, védtelennek mint őt most... kivéve talán, amikor haldokoltak az elődei. De ez most más, más mert a szívemet facsargatja valami láthatatlan kéz a látványától és ösztönösen cselekszem, nem mint a Katona hanem mint Steve, az ő Steveje. És működik a dolog, amitől nekem is kedvem támad felzokogni ám mégsem teszem. Kettőnk közül valakinek muszáj stabil támasznak megmaradnia és most én kell legyek ez a valaki. ~Hiszen a múltban oly sokszor volt támaszom, ideje visszaadni a kölcsönt...~ Nem tudom, ez a gondolat honnan tört elő bennem ám tény, hogy segít megacélozni magam és fókuszálnom Barnesra. Nehezen eresztem el, ám ügyelek rá hogy a büszkesége ne sérüljön míg megtámogatom és mindketten felállunk. Ahogy Natalia visszatér, más másra fókuszálok. Míg a nő végez a ruhám poloskátlanításával és kiszed minden nyomkövetésre és megfigyelésre alkalmas eszközt belőle, végig Bucky arcát fixírozom. Próbálok leolvasni róla bármit, amit csak enged érzelemként kiülni az arcára. És látom, hogy neki se tetszik ahogy a vörös démon ügyködik rajtam. Hát, nekem sincs túlzottan ínyemre pedig egy másik időben több is volt köztünk annál, mint amit most megengedek neki.

De ahogy telik az idő, változik a világ és változunk mi magunk is. Én sem vagyok már az aki korábban voltam és ez mióta Bucky lett a parancsnokom ez még inkább igaz rám mint valaha. Amint a nő magunkra hagy elhurcolva magával a korábban már ártalmatlanított HYDRA katonát, egy megkönnyebbült sóhajra ragadtatom magam. Örülök neki, hogy megint csak kettesben maradtam a parancsnokkal.
- Az Özvegy veszélyes, biztos benne parancsnok hogy ez nem csapda? - Kérdezem tőle, aggódva. Nincs pontos információm a nő jelenlegi ténykedései felől és mint kettősügynökben akkor sem bízhatok meg 100%-osan ha tudnám hogy a mi oldalunkon állna. Dolgozhat ugyanis bárkinek, nekem viszont a parancsnokom védelme az elsődleges. - Megnézhetem azt a címet? - Kérdezem remélve átadja nekem a fecnit, amire a Brooklyn-i címet írta a nő. Már indulna, ahogy kocogásra invitál ám ahogy érzékeli mozdulatlanságom és szavaimat megtorpan. A visszakérdezésére néhány másodpercig magam elé bámulok üvegessé váló tekintettel, majd a kalkuláció után válaszolok csak, visszaváltva a Katona érzelemmentes és rideg tónusába.

- A harcok során a fegyver maradandó fizikai sérülést nem szenvedet, azonban ismeretlen eredetű hibák léptek fel a működés során. A fegyver 76%-ban operatív, karbantartás... mielőbb szüksége. A programozási hibák nem hátráltatják a feladatteljesítést, bár a fegyver funkcionális. Mielőbbi átvizsgálása javasolt a technikusok által. - Hallgatok el a végére, majd lesütött szemmel várom az ítéletet amint ismét önmagam vagyok. Régen sem szívesen ismertem be a gyengeségeimet, ez a tuladonságom a Tél Katonájaként sem változott. Sőt! A HYDRÁnál a tökéletességre idomítottak, hogy sose hibázzak és a programozásom nem tűrt meg semmiféle engedetlenséget vagy eltérést ez ügyben. Csak akkor nézek Jamesre, amikor ismét kérdez. - Nem, nincsen. De ez bonyolult... ez nem fizikai jellegű. Én... én önállóan gondolkodom és érzek U-uram. És tudom, hogy ez tilos és nem szabadna... Ki-kiírtották belőlem, de mégis újra... Khm... E-egy érző, gondolkodó fegyver hasznavehetetlen és veszélyes... még a saját parancsnokára nézve is. - Ismerem el újra a padlót fixírozva.

A sétára való invitálásnak másodszor már engedek és követem, ha elindul. A kérdésére némi töprengés után válaszolok csak ismételgetve a HYDRA belém nevelt agymosott szövegét:
- Fegyver vagyok. A fegyver eszköz. A fegyver nem érez. A fegyver szolgál. A fegyver engedelmeskedik. A fegyver a HYDRA tulajdona. A HYDRA hozza el az emberiségnek a szabadságot, amit megérdemel. A fegyver az eszköz, amely az emberiség szabadságát szolgálja... - Motyogom mantraként a belémprogramozott szöveget, ám az össze-összeérő kezünk menet közben teljesen elterel. Szinte érzem, ahogy az elektromosság szikrákat vet bőrömön az érintése nyomán. ~Esküszöm, hogy egy pillanatra azt hittem meg akarja fogni a kezem!~ Ahelyett, hogy továbbra is a HYDRA bemagolt formuláit szajkóznám mint valami papagáj, immáron saját szavaimmal válaszolom meg a nekem szegezett kérdést. - Va-vannak emlékeim, érzéseim, gondolataim és ké-kérdéseim... - Félve felelek csak a kérdésére, hiszem pontosan tudom a beismerésem büntetést fog maga után vonni; hiába nem vágyom a kínra vagy a szenvedésre, abban lesz osztályrészem érte és örülhetek ha csak ennyivel megúszom a megtorlást.

Ha hagyja a parancsnok, besegítek a kocsilopásba és fém kezemet valamint késeimet bevetve pillanatok alatt bele is tudunk pattanni egybe. Nem akarnám feleslegesen felkelteni a figyelmet a riasztók esetleges beindításával. Alapból nem hagynám vezetni a parancsnokom, de (amennyiben nem mutatt volna meg a címet korábban) mivel ő ismeri a pontos útvonalat így hagyom őt a volánhoz ülni.** Amint megérkeztünk a közelbe, taktikai megfontolásból pár utcányira parkolunk le; majd gyalogosan folytatjuk utunkat. A ház egy legalább száz éves, öreg téglaépület, afféle századelei tömbház melyet a külföldről beözönlő munkás családok számára létesítettek a negyedben. Furcsa deja vu lesz úrrá rajtam, de a hátam borsózásán kívül más konkrét dolgot nem vált ki belőlem a helyszín látványa. A lépcsőházba belépve előre megyek, magam mögé parancsolva Buckyt és úgy közelítek lassan és óvatosan a második emelet felé. Még mindig bennem él a gyanú, hogy ez akár csapda is lehet és eszerint járok el ahogy térképezem fel a helyet. Belépve némán jelzem a férfi számára, hogy várjon míg én átkutatom a lakást és amikor üresnek találom szólok csak, hogy bejöhet.
- Tiszta. Másfél szoba, egymásból nyíló ajtók, egy kijárat. A belső szoba ablaka a tűzlétrára néz, másodlagos menekülési útvonalként megjelölendő. A pozíció jól védhető, óvintézkedés és fokozott figyelem javasolt. - Darálom, kissé talán újfent túl Katonásan és gépszerűen, miközben várok a parancsnok jóváhagyására.

• • 1920 • Új Zene •  Love  • © • •


* 'Ne malen'kaya devochka, ty oshibayesh'sya. Legenda, kotoruyu ty boish'sya, eto ya!' ~Nem kislány, tévedsz! A legenda, amitől félnek az ÉN vagyok!

////** Ha Barnes megmutatta a Brooklyn-i címet, Rogers fog vezetni és ebből nem enged!

_________________
CAPTAIN AMERICA
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

 #34•• TémanyitásTárgy: Re: Role reversal AU, Stucky   

Vissza az elejére Go down
 
Role reversal AU, Stucky
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Marvel Universe :: Egyéb játékok :: A Váz-
Ugrás: