the future will be wonderful
 
HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share | 
 

 Role reversal AU, Stucky

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2
SzerzőÜzenet
James B. Barnes
Admin
avatar

Play by : Sebastian Stan
: :
Hozzászólások száma : 119
Csatlakozás dátuma : 2017. Apr. 15.
Kor : 99
Tartózkodási hely : on the run
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli


TémanyitásTárgy: Re: Role reversal AU, Stucky   Csüt. Okt. 19 2017, 01:15


Captain Barnes & Soldier Rogers


*Az a helyzet, hogy borzasztóan le vagyok maradva, már ami ezt a huszonegyedik századot illeti. A SHIELD ugyan tartott nekem holmi felzárkóztató gyorstalpalót, de maradjunk annyiban, hogy az még dióhéjnak is szűkös volt - ó, a drágák még az amerikai atombomba ledobását is kihagyták az infócsomagból, sejtvén, hogy igencsak zabos lennék miatta, úgyhogy még zabosabb lettem, amikor magamtól fedeztem fel a nyugati front eseményeit -, és hiába igyekeztem éjt nappallá téve tömködni a lyukakat, még mindig ömlik befelé rajtuk a víz, olykor kifejezetten elsüllyedéssel fenyegetve. Nem csoda hát, hogy Steve válaszára az első gondolatom mindössze annyi: mi a halál az a Wakanda? Aztán, még kevésbé artikuláltan: szűzmáriaszentjózsefbasszamegakurvaéletet. Hydra. És vibránium. Steve elmondása alapján nem is kevés. Egy pillanatig sem hiszem, az alapján amit láttam, és amennyire ismerem őt, hogy Steve karjának javításaihoz olyan nagy mennyiségű anyag kellett volna, mint amennyi rendszeres szállítmányokat feltételez. Ez... problémás lehet. Lesz. Eldörzsölök egy koszfoltot a homlokomon, és próbálom összeszedni azonnal szanaszét szaladó gondolataimat. - Ennek vége, a Hydra nem szerezhet több vibrániumot, és amijük van, azt is el kell majd venni tőlük - jegyzem fel, csak így mentálisan az egyre szaporodó jövőbeli teendők közé. És én még azt hittem, hogy a SHIELD Tesseract-hajtotta fegyvertervei a legrosszabbak. Ó, anyám, gyűlölöm a saját naivitásomat. - Most nem érte semmilyen sérülés, ugye? Nem lesz baj, ha egy darabig kimaradnak a diagnosztikák. - Hogy kérdezem, magamat nyugtatom, vagy úgy általánosságban igyekszem nem idegösszeroppanást kapni, az egyelőre még magamnak sem világos. Néhány pillanatig megengedem magamnak, hogy úrrá legyen a kétségbeesés, és a tenyereimbe hajtom az arcom, körmeimet a bőrömbe vájom, nagyokat nyelve fojtom el az ingert, hogy üvöltsek, hogy sikoltsak, hogy kifordítsam a négy sarkából a világot. Kevés vagyok én ehhez. Steve az igazi Kapitány. Ő azonnal tudná, hogy mit tegyen. Ő nem zavarodna össze, nem rémítené meg a feladat, nem vesztené el a fejét a felfedezésekkel szembesülve, és főleg nem kívánná, hogy valaki más vegye át az irányítást.
Sosem éreztem magam kevésbé hazugnak az uniformisban, mint most, ezzel az egész roncshalmazzal szembesülve. Miért gondolta bárki, hogy jó ötlet felvenni a pajzsot, pláne nekem adni? Lehetetlen Steve példájához felérni. Nem fog menni. Nem akarom, soha nem akartam ezt a szerepet, nem kellett volna hallgatnomm Peggyre, miért is hagytam, hogy meggyőzzön...
Feljebb csúszik a kezem, hogy az arcom helyett a hajamba markoljak. Én... tényleg... nem akartam ezt. Azt hittem, azzal teszek jót, azzal tisztelem meg Steve-et, ha felveszem a pajzsot - az ő emlékére, az ő kedvéért. És itt kötöttünk ki mindketten, egy számomra ismeretlen jövőben, mindketten megfosztva a saját identitásunktól valamiképpen, belekényszerítve valaki más életébe, akik nem a valódi mi vagyunk. Csak azért, mert nekem ostoba módon majdnem ki kellett zuhannom egy vonatból... és mégis mi értelme volt megmentenie, hogy alig egy hét múlva már önként zuhanjak, csak vonat helyett repülőgéppel? Persze, ha nem teszem meg, akkor az egész keleti partot a földdel tették volna egyenlővé a Vörös Koponya bombái. Akkor talán minden elveszett volna.
Lassan kiegyenesedem, próbálok mély lélegzeteket venni. Igen, erre kell koncentrálnom: arra, amit elértem, nem a hiányosságokra. Nem engedhetem meg magamnak az összeomlást, nem úgy, hogy Steve-nek szüksége van rám. És neki nem egy nyafogó roncsra van szüksége, hanem haározottságra és iránymutatásra és az egykori legjobb barátjára. Rám. Én pedig mindig is képes voltam erős maradni, ha róla volt szó. - Jól van. Jól van - bólintok is saját magamnak, és pontosan ezt fogom tenni most is.

- Oké, további változások: mostantól nincs likvidálás, nincs gyilkosság. Főleg nem ilyesmiért, jézusom. - Rendesen el vagyok szörnyedve, nem azon, hogy kivel tetették meg, hanem általánosságban az elven. A saját embereiket is kiirtották, csak mert már nem voltak 'a program hasznára'? Jézusom. És ezt a parancsot nyilván hamar át fogom gondolni, mert nagyon nem praktikus a mi munkánkkal és életvitelünkkel, de első sokkomban nem vagyok taktikus, csak leszögezem, amit gondolok.
A kérésem közel sem úgy sikerül, ahogy tervezem, a dadogást azonnal a legrosszabbként értelmezem, és már repül is a két vállára a kezem. - Steve? Jól vagy? Ez fájdalmat okoz? Ha nem jó, nem kell így hívnod! - A tehetetlenség, amit a szenvedéseivel szemben érzek, megint teljes erővel vág képen. Megvárom, amíg rám figyel. - Oké, oké, figyelj. Hívhatsz Barnesnak, vagy Jamesnek, vagy Buckynak, vagy parancsnoknak, vagy akár seggfejnek is, nem számít. Válassz ki egyet és használd azt, jó? - Hát persze, idióta vagyok. Akármit babráltak a fejével, az emlékezetével, időről időre fájdalommal árasztotta el, én meg lehet, hogy barom módon arra utasítottam, hogy okozzon magának fájdalmat, talán felidéz benne a nevem valamit amit nem lenne szabad, vagy mittudomén, nem vagyok agysebész meg pszichiáter meg gonosz világuralomra törő náci tudós, hogy pontosan tudjam. De az biztos, hogy nem ez volt a célom a kérésemmel, egyszerűen csak kiidegelt az uramozás, de azt annyiféleképpen meg lehet kerülni...
Egyáltalán nem vagyok meggyőzve, hogy valóban érti amit szeretnék mondani, nem pedig csak katonásan nyugtázza a felettes újabb baromságát parancsot, de ennél többet aligha várhatok most el, úgyhogy bólintással reagálok, és annyiban hagyom. Majd meglátjuk, majd kiderül.

A harc szerencsés végkimenetellel és részünkről sérülés nélkül végződik. Áldom a harctéri ideget, ami általában elhomályosítja az emberek józanságát és csőlátásra szűkíti az amúgy csodálatos agykapacitások zömét is, így a drágáknak sosem jut eszükbe lábon lőni Amerika Kapitányt. Nem mintha számítana vagy halálos lenne - aha, dehogynem, sok kicsi sokra megy, és tudtommal egy szuperkatona is ugyanolyan prímán el tud vérezni, mint egy sima példány -, de mégiscsak. Ki akarja, hogy lábon lőjék?! Na ugye. Steve-et beérni szintén nem nagy macera, lévén, hogy meglehetősen tempósan jön velem szemben. Nem tudom teljesen véka alá rejteni az örömöm és lelkesedésem, és legnagyobb megkönnyebbülésemre ő sem reagál rosszul a közelségemre, úgyhogy kihasználom az időt és az alkalmat, az eredetileg csak gyors simításnak induló mozdulat egyre inkább elnyúlik. Előbb a halántékra csúsznak fel az ujjaim, élvezve a bőr melegségét, aztán lejjebb, az álla vonalát öleli a tenyerem, s a hüvelykem szinte akaratlanul cirógatja végig az alsó ajkát, miközben pillantásom csaknem megbabonázva követi a saját merészségemet. Hetven évvel ezelőtt, ha bárki meglátott volna minket ilyesmit tenni, hadbíróság elé kerültünk volna. Sosem vesztettem el úgy a fejem, ahogy most nem is először teszem. A gondolat kellően kijózanít, hogy visszahúzzam a kezem, mielőtt valami még illetlenebbet tennék. Ha más nem, az a gondolat hatékonyan lehűt, hogy Steve kötelességként fogná fel és engedelmességből nem tiltakozna, márpedig én biztosan nem fogok semmi... komolyabbal próbálkozni, amíg nem vagyok benne teljesen biztos, hogy képes nemet mondani rá, amint a leghalványabban is kényelmetlenné válik számára a szituáció.
A visszakérdezésére zavartan krákogok, és a pajzs élét (ufóvér, FÚJ) babrálom körömmel. - Öh. Végül is... - Én simán otthagytam volna őket. Ejnye, Bucky, hát ezért nőttél fel a nagy világválság idején?! Szégyenteljes pazarlás. - Rendben, de együtt megyünk - kötöm ki. Még hogy én kieresszem Steve-et a látóteremből még egyszer. Még mit nem. - Gyűjtsd csak be, ami kell, őt meg addig add csak ide - nyúlok az alélt hydrásért, és különösebb ceremonialitás nélkül 'zsák krumpli' stílusban most én dobom a vállamra, hogy felbaktatván Steve nyugodtan kotorászhasson. Kövezzenek meg, de a mai nap után igazán nem ahhoz van a legtöbb kedvem, hogy hullákból szedegessek ki dobókéseket (arról nem is beszélve, hogy mi mindent gyűjthet még be Steve, ha az 'ínséges időkre felkészülés' jár a fejében), úgyhogy csak nekidőlök az egyik kéménynek, és elnézem a mozgását, és összevetem azzal, amire emlékszem. De Steve mozgása mindig is utánozhatatlan volt, az én szememben legalábbis, sokkal könnyedebb és kecsesebb, mint az összes trampli katonáé körülöttünk. (A szérum előtt, na az egy más kérdés, de olyan ferde gerinccel csoda, hogy járt.) Miután végzett a kotorászással, visszaadom neki az embert a sisakomért cserébe, és indulhatunk lefelé...
... ahol nem ússzuk meg Natashát. Mert miért is lenne bármi egyszerű ezen a rohadt napon, nem igaz?! Steve félhangos kérdése kellően megdöbbent ahhoz, hogy az első pillanatokat ne reagáljam le megfelelően, a nőnek van ideje fegyvert rántani, Steve-nek meg (atyaég!) arra, hogy engem arrébb taszítson és az ájult fickót Nat felé hajítsa. Az Özvegy épp csak annyira tud kitérni, hogy őt magát ne érje a bombaként zuhanó teher, csupán a fegyvert tartó kezét. A falnak csapódó hátam miatt kiszoruló szusz kissé elfúlóvá teszi a felkiáltásomat, de hála minden szentnek és szentségtelennek, Steve ugyanúgy reagál rá.
És amíg a Tél Katonája vigyázzba vágja magát, ahogyan tennie kell egy leállást sürgető utasításra (basszus!), addig Natasha már rántja is elő a következő fegyvert a másik kezével (basszusbasszusbasszus!). - NATASHA, LE A FEGYVERT! - acsargok rá nem titkolt indulattal, a gyomrom mélyéből tör fel a kiáltás.
Nat tekintete rám villan, aztán a mereven álló Steve-re, és nem tudom megmondani, milyen érzelmek szaladnak át gyors egymásutánban az arcán, mikromásodpercek alatt, mielőtt ismét ráncba szedné magát, de alighanem a számomra érthetetlen orosz megszólalás is közrejátszik bennük, meg abban a tényben, hogy Steve szavai végeztével a föld felé fordítja a pisztoly csövét. El ugyan nem teszi, de... oké, nekem ennyi bőven elég. Elég, hogy előlépjek, és beálljak a páros két tagja közé, remélve, hogy így most már nem indítom be Steve védelmezői ösztöneit, ugyanakkor ha kell, akár a testemmel is elbarikádozva őket egymástól. Kicsit azért oldalt fordulok, hogy a takarás rovására ugyan, de legalább a szemem sarkából lássam mindkettejüket egyszerre.
- Я не твой любовник, звезда моя. больше никогда.* - Sokért nem adnám, ha lenne legalább valami halványlila fogalmam (így mondják manapság, nem igaz?), hogy mi a fene zajlik itt és mit mondtak egymásnak. És miért. És egyáltalán. Ezek ismerik egymást?! Vagy mi vaaaan? Le vagyok maradva. De egyik sem tűnik túl sokkosnak a másik láttán és mindkettő azonnal 'támadás a legjobb védekezés' alapon reagált, mintha egymás képességeit és veszélyességét is ismernék. Natasha ráadásul kvázi név szerint megnevezi Steve-et, még ha csak kódnév is. Hát remek.
Megint az orrnyergemet dörgölöm, részben a tehetetlenségtől, részben meg mintha ezzel serkenthetnék a gondolataimat, amik még mindig készségesen köröznek akörül, hogy EZEK ISMERIK EGYMÁST?! Koncentrálj már, Barnes, a fenébe is!
- Nat, mit keresel itt és honnan tudtad...
- Nyomkövető a ruhádban - vágja el, mielőtt akár befejezhetném. Egy pillanatra rám siklik a tekintete - komoly, kihívó, halálos -, és tudom, hogy nagyon oda kell figyelnem minden szavára, még akkor is, ha ezután visszatér Steve szemmel tartásához, miközben hozzám intézi a beszédét. - Nem hibáztathatsz, hogy kíváncsi lettem, miután teljesen kifordultál magadból, otthagytad a csapatodat a csatában egy ismeretlen kedvéért - Thor mesélt -, le akartál lépni megint, és mindezek után még Pierce-ről is kérdezősködtél. Majd itt talállak a rohadt Tél Katonájának társaságában, akit dróton rángatsz. Egy perced van megmagyarázni. Mi folyik itt, James?
Felsóhajtok. - Nem lehetne egy zuhany után?
A pillantása nem enyhül, továbbra is jégdárdákat szór ránk. - Ötven másodperc.
- Oké! - emelem fel üres kezeim megadóan. - Röviden? Ő itt Steve, a gyerekkori legjobb barátom, hetven éve meghalt, legalábbis azt hittük, akit a Hydra átvert, de most már vége, mert megint hozzám tartozik, szóval ki fogjuk irtani a csápos szektát, helyrecsavarjuk a fejét, visszaszerezzük a vibárniumot, meg ilyesmik. De csak zuhany után, jó? - hadarom el egy szuszra. Talán sikerült kellően megdöbbentenem Natashát, vagy csak annyira értelmetlenek a szavaim, hogy rám bámul vagy tíz másodpercig, aztán vissza Steve-re.
Natashának a Katonához intézett válasza alatt csak értetlenül tudok pislogni, de a szavai végén bíztatóan biccentek, főleg Steve-nek. (Ugyan ötletem sincs, mi zajlik köztük, de ha sikerül valamit megoldani vele, akkor beszélgessenek csak, én mindenképpen szeretném elkerülni a baráti vérontást.) А ты? Какая у вас история? Он не говорит по-русски...** - Bár nem hiszi, hogy a Katona egyetlen szóval is meghazudtolná az elhangzottakat, Natasha profi kém, és a fogalmazásból, az előadásmódból, a mikrogesztusokból sok mindent leszűrhet még úgy is, ha a szavak egyeznek. És a Tél Katonája múgy sem arról híres, hogy olyan fenomenálisan hazudna...
A választól függően, ha a nő kap és legalább részben kielégítőnek találja, lassan felemeli a szabad kezét, tenyérrel előrefelé, miközben a másikból a fegyvert szintén lassan visszacsúsztatja a tokjába. Ezután viszont nem mozdul közelebb, láthatóan nem akaródzik neki kockáztatnia. (Ha nem elégséges a válasz, akkor továbbra is marad a pisztoly, bár még mindig föld felé fordított csővel.) - Miért érdekelt Pierce? - kérdezi inkább.
Válasz helyett Steve felé biccentek. - Steve? - szólítom is meg, jelezve, hogy szeretném, ha erre ő felelne. Valószínűleg az a legegyszerűbb. És bár Natashát immár harcostársnak, nem pedig 'hölgynek' tekintem elsősorban, de még így is illetlenség volna azt a tengernyi káromkodást elereszteni előtte, ami a torkomba tolul a puszta név minden említésekor.*


NOTES: I won't let you go again. <3



*Nem vagyok a kedvesed, csillagom. Többé nem.
**És te? Mi a TE történeted? Ő [James] nem beszél oroszul...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Steve Rogers
Admin
avatar

Play by : ✯ Chris Evans
: :
Hozzászólások száma : 98
Csatlakozás dátuma : 2017. Jun. 19.
Kor : 99
Tartózkodási hely : ✯ Top Secret
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli


TémanyitásTárgy: Re: Role reversal AU, Stucky   Vas. Okt. 22 2017, 07:48

2012.05.04. "The Incident" | The Battle of New York, Manhattan, New York City, USA
"It's the things we love most that destroy us,"
+18 A parancsnok kissé ugrál a feladatok kiosztásánál. Nem nevezi meg, hogy pontosan mire céloz; így lövésem sincsen időben mikorra kívánja belőni azt, hogy állítsam meg a további utánpótlást illetve a meglévő készleteket szerezzem meg a számára. De nem az én dolgom a gondolkodás, legfeljebb ha megengedi. Majd nyilván később tájékoztat a részletekről, ha már itt az idő.
- Ahogy óhajtja, Uram. - Ismétlem engedelmesen, miközben mentálisan felvésem a jövőbeni teendők listájára a Karpov felkutatása mellé. - Nem, a fegyver funkcionális és bevethető állapotban van. Igenis, értettem! - Ismétlem el ezredszer is a belém programozott metódust. Amúgy is a következő küldetés előtt, a krio után lesz szükség újabb ellenőrzésre. Különösebben nem izgatom magam a tényen, miszerint jelenleg nem látja a parancsnok szükségét ellenőrzésnek. Az előző űrlények elleni küldetésem során nem sérültem meg, így valóban szükségtelen még a diagnosztika.

Várakozóan nézek a parancsnokra, aki láthatóan pihen. Legalábbis a fejét a tenyereibe hajtva nagyokat nyelve sóhajt. Tekintetem nem ereszti, most hogy nem néz a szemembe leplezetlenül bámulhatom és meg is teszem. Látom, ahogy a hajába túr; de még nem néz föl, így jobban megnézem magamnak őt és a rajta lévő uniformist. Furcsa borzongás kezd a gerincem mentén végigkúszni tőle, ahogy tekintetem a csillagra téved mely fehéren világít a kék és piros színű egyenruháján. Helyre igazítom magamban a korábbi téves feltételezést, mely szerint az egyenruhám kigúnyolása volna az övé. Pont, hogy igenis passzol az enyémhez, mintha a parancsok hozzám öltözött volna vele. Tökéletes csapat benyomását keltjük: parancsok és a fegyvere. A gondolattól mosolyognom kell és ez így helyes. Azonnal alázatosan lesütöm a tekintetemet, amint elkezd felegyenesedni; hogy még véletlenül se találkozzanak egymással a lélektükreink. Nem akarom felbosszantani azzal, hogy engedély nélkül bámulom.

Nem értem, hogy miért dicsér meg. Nem csináltam semmit. ~Vagy azért teszi, mert tudom a helyem?!~ Nehéz kiigazodni ezen a szokatlan parancsnokon és a dicséretein. Egyáltalán furcsa, hogy ennyiszer megdicsér egyáltalán. Figyelmesen hallgatom és memorizálom az új változtatásokat, melyeket életbe léptet. Adaptív vagyok, úgy idomulok ahogy a parancsnok elvárja. Azonban a meglepődés, amit az új elvárásai okoznak utat tör magának és az egyébként érzelemmentes maszk eltűnik arcomról és döbbenten kérdezem.
- Ni-nincs tö-több likvidálás... ? - Hebegek ijedten. - Uram... - Teszem hozzá gyorsan, nehogy azt higgye tiszteletlenség beszél belőlem. Mélyről jövő, gyomrot borsónyivá redukáló, zsigeri félelem lesz úrrá rajtam. Ha nincs több likvidálás az csakis egyetlen dolgot jelenthet. Haszontalan vagyok és minden, amire nincs már többé szüksége a parancsnoknak azt megsemmisítenek.

- U-uram... a... a... fe-fegyver... fu-funkcionális... és... és... be-bevethető... á-állapotban van. - Akadozik a nyelvem, úgy érzem forog velem a világ. Nem ismerem, nem engedélyezett számomra a könyörgés azon formája ahogy egy ember tenné az életéért. Én pusztán a magam módján, hangsúlyokkal tudok operálni és az előre belém programozott mondatokat - melyek szerintem idevágnak - ismételgetem papagáj módjára. A HYDRA nem ismer irgalmat, kín és fájdalom árán válthatta valaki meg magát vagy lelhetett végső békét a halálban. ~De én élni akarok!~ Nem értem, hiszen nevet adott nekem és most mégis mindent elvenne tőlem. Nem értem, hogy mit rontottam el. Nem hibáztam, mégis büntet. Bár ez nem jelent újdonságot, a parancsnokok kényük-kedvük szerint töltötték ki rajtam a haragjukat vagy vezették le rajtam a frusztrációikat... de véget vetni az életemnek egyik sem akart sosem. Mindig is értékes voltam, ezt mindegyik elismerte. A szolgálat volt csupán a dolgom a létezésemért cserébe, elégedetté kellett tennem az aktuális parancsnokom. Ám úgy tűnik, a mostanit a legnehezebb és félek úgy buktam el, hogy fel sem ismertem. Akkor pedig valóban végem.

Aztán mintha mi sem történt volna az új parancsok egyikének adaptálásakor faggatni kezd, miközben megérzem a vállamon a kezét. Nagyokat pislogok, hogy a korábban szemembe szökő könnyek eltűnjenek és csak azután válaszolok, hogy magabiztosnak érzem a hangomat.
- Nem... nem fáj semmi Bucky. - Zavartan nézek rá, félig oldalra billentett fejjel. Nem értem miért mondja ezt. ~Akkor mit kíván? Hogy szólítsam meg?~ Nem tudom értelmezni a mondandóját. Nekem teljesen mindegy, hogy miként szólítom meg őt... de időbe telik átállnom az új megnevezésre. Néha óhatatlanul is a régi szavakra áll rá a szám. Úgy nézek rá, mint aki dilissel beszél. - A fegyver eszköz a parancsnoka kezében. A fegyver gondolkodás és feltétel nélkül engedelmeskedik a parancsnokának. - Felelek még mindig a belém kódolt dialektusokban. Felfoghatatlan számomra az, amit kíván tőlem. ~Teszt? Csapda?~ A szabad akarat vagy a döntés szabadsága tilos ismeretlen és értelmezhetetlen fogalom számomra. De hála égnek megjelennek a katonák és nincs idő tovább ezzel törődni, így ismét bebizonyíthatom a parancsnoknak hogy tévedett; mert igenis hasznos vagyok és értékes.

A jutalmat, amit a kapok az utolsó másodpercekig lehunyt szemmel élvezem ki. Nem sok jutott ilyesféle gyengédségből az elmúlt 70 évben, hogy őszinte legyek. Egészen olyan vagyok, amikor a halántékomon simít végig az ujja; mint a kutya, akinek épp a füle tövét vakargatja a gazdája. Meg is döbbent a tény, hogy minden érintése mennyire mást mint az elődeié, hogy mennyire jól esik. Hihetetlen. De aztán mint minden jónak vége szakad, az ujjai az ajkamra tévednek és bár reszketeg, vágyakozó sóhaj szakad fel belőlem, mégis pár pillanat múlva a múltból bevillannak emlékképek. Képek, melyeket szándékosan nem töröltek ki, hogy mindig emlékezzek rá mit műveltek velem. Hogy mindig emlékeztessen rá: nem számít mire vágyom vagy mit akarok, csak egy eszköz vagyok a kezükben amivel bármit megtehetnek. Megmerevedek, miközben engedelmesen nyitom széjjelebb a számat; így az ajkaimon végig simító ujját könnyedén be tudom venni a számba. Lehunyt szemmel, arcomon egyre növekvő pírral kezdem el lassan nyalogatni és szopogatni az ujját.

Nem merem abbahagyni a dolgot, csak komótosan lassuló tempóra váltok, lassan elé térdelek és néha nagyot nyelve várom a folytatást. Várom, hogy elvegye a kezét és megoldja a nadrágját; hogy kinyilatkoztassa szolgáljam végre, ahogyan az elődeivel is tettem. Hogy aztán végül megadja, ami jár nekem. Hiszen most csak magunk vagyunk, ketten; úgysem lát senki, az alélt katonát számításba sem veszem. Ahogy várom, el is húzza a kezét; ám nem hallom az övének csatját vagy a nadrágját a földre hullani. Várakozva maradok még egy darabig úgy, ahogy vagyok előtte térdelve és csak aztán nyitom ki a szemeimet. Csak akkor egyenesedem fel, amikor azt mondja menjünk le. Kérdésemet kötően jóváhagyóan bólintok arra, hogy együtt menjünk vissza a felszerelésért. Engedelmesen adom át a foglyot, bár határozottan furcsálom, hogy a parancsnok akarja vinni a HYDRÁst éppen úgy ahogy én vettem a vállamra. Nem kell körülnézzek, pontosan tudom ki az a kettő és merre helyezkednek el, akik torkából kihúzom a pengéket. A halott katonák ruhájába letörölve a rajtuk maradt vért a helyükre rakom őket, majd a sisakomat is megkeresem és a fejembe nyomva állok neki a parancsnokét is felkutatni.
Menet közben persze a parlagon heverő fegyvereket és a hozzájuk tartozó muníciót is begyűjtöm, egy kupacba halmozva őket. A hullákat alaposan átkutatva mindösszesen csak 12 fegyvert és a hozzájuk tartozó tartalék tárak megmaradt részét szedem össze, majd várakozóan nézek a parancsnokra.
- Ezekkel mi legyen? - Várom a döntését, majd aszerint cselekszem amit mond. Én személy szerint minél többet magamra erősítenék belőle, hogy magunkkal tudjuk vinni. ~Jól fog jönni az majd még az ínségesebb időkben...~ Fut át az agyamon a gondolat, miközben átvizsgálom a zsákmányt. A többségnél a rendőrségen is használatos szolgálati maroklőfegyver volt - nyilván, mivel rendőröknek álcázták magukat -, de akadt köztük nagyobb hatótávolságú, mesterlövészeknél használatos puska is, igaz csak elvétve egy-két darab. Amikor végzünk és kezemben a sisakjával elé állok, ahogy elveszi tőlem én átveszem tőle a még mindig alélt katonát cserébe. Amúgy is nekem kellett volna cipelnem, nem a parancsnoknak. Szótlanul indulok meg lefelé, hogy mielőbb kijussunk az épületből. Nem akarom megvárni, hogy itt térjen magához a fickó.

Persze távozásunk nem zökkenőmentes, a kis vörös nőszemély utunkat állja akiben néhai kedvesemet ismerem fel. Igaz, hogy kissé megöregedett ~Ki is nyírna, ha tudná hogy ezt gondolom róla!~ de ugyanaz a tűz lobog a szemeiben, ami vörösebb a haja színénél is. Bevallom, nem ilyen fogadtatásra számítottam tőle. ~Hiszen ismerem!~ Felismertem, de ő úgy tesz mintha azt se tudná hogy kit rejt a sisak. Bár a fegyvert rám szegezi a nő, a parancsnok útban van; nem tehetek mást mint megvédem félre lökve az útból. Aztán felgyorsulnak az események és bár a fegyverét nem tudta elsütni, engem mégis gúzsba kötnek önnön szabályaim. A parancsnok szólott, én pedig tehetetlenül pislogok hol a nőre, hol a felettesemre. Muszáj elvonnom a figyelmét a parancsnokról, neki nem eshet baja. Amíg Natalia velem foglalkozik, addig nem kell attól tartanom, hogy vele fog. A terv beválik, ahogy megszólítom máris rám fókuszál és óh egek, de dühös! ~Vajon miért dühös rám?!~ Nem emlékszem, van ami homályba vész és erről semmi emlékem.

A parancsnok azonban elrontja, ő is ráripakodik ~Natasha? Ki az a Natasha? Ő Natalia! Az ÉN Nataliám!~ ráadásul indulatosan. Frusztráltan fújom ki a levegőt és nyitom ki a szemet, egyenesen a nőre és a rám meredő puskacsőre nézve melyet végül mégiscsak a föld felé fordítva leenged. A parancsnok azonban nem jól méri fel a helyzetet - sajnos nem először nem képes objektív mérlegelésre - és közénk áll. Nem nyugtat meg a tudat, hogy nála a pajzsa legfeljebb egy kicsit. Ismerem az Özvegyet, hiszen én tanítottam mindenre. Gyors, pontos és kiszámíthatatlan. Halálos. Muszáj valamit tennem.
- О, давай, девочка! Не делай этого!* - Igyekszem ismét magamra vonni a figyelmét Gyevocskának. Látom, ahogy a parancsnok újfent az orrnyergét dörgöli. Ez visszatérő cselekvés tőle, általában megfigyeléseim szerint az elégedetlenségét jelzi. Kivételesen nem tehetek arról, hogy kudarcot vallottam. A parancsának muszáj engedelmeskednem, ha akarok ha nem. Nem lehetek engedetlen, viszont ha nem vagyok engedetlen nem tudok kitörni a mozdulatlanságomból és nem védhetem meg. Igazi 22-es csapdája, nem de?!

A parancsnok újfent közbe vág, számon kérve a nőt. Én pedig némán figyelek, a számomra érthetetlen illetve eddig ismeretlen információkat iszom magamba és próbálom értelmezni. A tény, hogy nyomkövető van a ruhájában nem meglepő bár számomra új információ. Az enyémben is nyilván van, azonos az egyenruhánk kialakítása. A HYDRA mindig is ügyelt arra, ami a tulajdona. A nő engem néz, de továbbra is a parancsnokhoz beszél. Érdekes. Viszont amint Pierce neve felmerül, megvonaglik a ideg az arcomon egy másodpercre Sasháért, mielőtt ismét képes volnék rendezni a vonásaimat. ~Már nem ő a parancsnokod Katona!~ Emlékeztet egy kis hang, de ez nem teljesen igaz. Az a furcsa kettős helyzet állt elő, mint oly ritkán: két parancsnokom van egy időben. Amint Barnes befejezi az átírást a szék segítségével, kizárólagosan ő lesz a parancsnokom. Az Özvegy ultimátumot ad a parancsnoknak, aki beszélni kezd. Most már nem csak a nő tekintete szór villámokat, hanem az enyém is felé amiért beszédre kényszeríti a parancsnokomat. ~Ez a mi titkunk! Ez a mi küldetésünk!~ Úgy érzem, hogy valami intim dologtól fosztott meg ezzel, ami csak a kettőnké volt.

Ahogy beszélni kezd Barnes és ahhoz a részhez ér miszerint a HYDRA átvert ismét megvonaglik az arcom és el kell fojtanom a késztetést, hogy oroszul káromkodjak fennhangon. ~Sasha sose tenne ilyet!~ Fut át rajtam a sértett, védelmező gondolat.
- Я знаю, но ты не мой обработчик. Я не должен отвечать вам!** - Válaszolok a nőnek. Hiába emlékszem rá régről, hiába volt az én Nataliám, belőlem ugyan egyetlen szót sem fog kiszedni hallgatok mint a sír. A parancsnok amúgy is összefoglalta helyettem is a lényeget. A pisztolyt nem teszi el, én pedig ugrásra késszé merevítem izmaimat, hogy amint szabadulni tudok a kényszerű állapotomból a parancsnokot tudjam fedezni magam mögé rántva. A nő egyre többet kérdez, én pedig a parancsnok tekintetét keresem és próbálok így, némán üzenni neki hogy ne feleljen a kérdésére. De a parancsnok engem szólít, muszáj felelnem a nő kérdésére. - Sasha... - nyelek egyet, mert szinte úgy érzem, hogy elárulom és parancsot szegek. Talán így is teszek. - Sasha a parancsnokom, ahogy Bucky is. - Próbálok lavírozni, hogy minél kevesebbet mondjak és így eleget is tegyek Barnes parancsának, de védjem is Piercet.

• • 1926 • Zene •  Love  • © • •


* 'O, davay, devochka! Ne delay etogo!' ~Ugyan már, kislány! Ne csináld!
** 'YA znayu, no ty ne moy obrabotchik. YA ne dolzhen otvechat' vam!' ~Tudom, de nem te vagy a parancsnokom. Nem kell válaszolnom neked!
//Oké, ebbe még én is belehaltam egy kicsit. Upsz

_________________
CAPTAIN AMERICA
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 
Role reversal AU, Stucky
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Marvel Universe :: Egyéb játékok :: A Váz-
Ugrás: