the future will be wonderful
 
HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share | 
 

 Role reversal AU, Stucky

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
James B. Barnes
Admin
avatar

: :
Play by : Sebastian Stan
: :
Hozzászólások száma : 85
Csatlakozás dátuma : 2017. Apr. 15.
Kor : 99
Tartózkodási hely : on the run
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :

TémanyitásTárgy: Role reversal AU, Stucky   Szomb. Aug. 12 2017, 20:41

The Battle of New York, 2 weeks after defrost
Bucky!Cap and Winter Soldier!Steve

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
James B. Barnes
Admin
avatar

: :
Play by : Sebastian Stan
: :
Hozzászólások száma : 85
Csatlakozás dátuma : 2017. Apr. 15.
Kor : 99
Tartózkodási hely : on the run
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :

TémanyitásTárgy: Re: Role reversal AU, Stucky   Szomb. Aug. 12 2017, 20:46


Captain Barnes & Soldier Rogers


*Nem kellett volna eltörnöm az ügynöknő karját. Mentségemre legyen mondva, nekik meg nem kellett volna megpróbálniuk átverni.
Viszont Fury karját el kellett volna törnöm. Vagy az arcát. Vagy bármit.
*
Nem értem, hogy merészelték titokban tartani. Amikor Peggy rábeszélt, hogy felvegyem a pajzsot, megegyeztünk, hogy a háború végéig (de csak addig!) nem tudhatja senki, hogy Steve-et elveszítettük. Mit tett volna a morállal, ha kiderül, hogy Amerika Kapitány éppen olyan halandó, mint bárki más? Ha meghallják, hogy Ő meghalt, csak hogy megmentse a legjobb barátját, és lezuhant helyette az Alpok egyik szakadékába? Nem engedhették meg. Phillipsnek kapóra jöttem. Legalábbis azután, hogy látta, amint puszta kézzel aprófává hasogatom egy egész iroda minden felszerelését gyászomban.
Carter ügynök rábeszélt. A Kommandó támogatott.
Schmidt bázisát elfoglaltuk.
A Vörös Koponyát megöltem.
Aztán a jégnek vezettem a gépet.
*
Alaposabban kellett volna megölnöm magam. Az ötödik napra már egészen biztos vagyok ebben a konklúzióban.
De az sem segítene a tényen, hogy a SHIELD, hogy vesznének meg, kitörölte a legjobb barátomat a történelemből. Steve Rogers mintha soha nem is létezett volna.
A Smithsonian kiállítást akar rendezni belőlem. James Barnes, mint beteges kölyök Brooklynban. James Barnes, amint keresztülmegy az Újjászületés Projekten. James Barnes, amint kiszabadítja a csapatokat Azzano-ban. Mindent, amit Steve tett, mindent, ami az ő érdeme volt, az én számlámra írtak. Mintha soha nem is lett volna más az uniformisban.
A nap további részét a WC-kagyló fölé görnyedve töltöm.
*
Amikor Fury arra kér, hogy megint vegyem fel a pajzsot, elküldöm a fenébe. Csak egy kicsit vulgárisabban...
Két órával később repülőjegyet találok az ebédlőasztalomon Angliába.
Bár rühellem, hogy ilyen egyszerűen manipulálható vagyok, de Peggy az egyetlen, akivel beszélhetek, úgyhogy felhasználom a jegyet.
Jó beszélni vele. Vissza már egyenesen a SHIELD-hez megyek. A kilencvenhat éves brit hölgyek rendkívül meggyőzőek tudnak lenni.
*
Az a helyzet, hogy sok szarságot láttam már életemben. Láttam, hogy a negyven kilós legjobb barátomból hegyméretű szuperkatona lett. Láttam, ahogy egy megalomániás őrült szó szerint letépte a saját arcát. Láttam, hogy túléltem hetven évet egy jégkockába zárva.
De még sosem láttam egy vörös-arany, emberszabású robotot, ami lézert lő a tenyeréből, harcolni egy zöld köpenybe és arany szarvakba öltözött istennel, miközben utóbbi egy varázspálcát lóbál.
Francba, a világ kurvára fura lett.
A quinjetből Loki hátára vetődöm, kiütve az asgardit, és a pajzs élét a sisak meg a ruha szegélye között kibukkanó bőrébe nyomom a nyakánál. - A helyedben lent maradnék, pajtás, különben kurvára búcsút mondhatsz a fejednek - morranok rá, az elmúlt napok minden frusztrációjával a hangomban.
Amerika Kapitány ismét bemutatkozott a világnak, az égből alázuhanva Németországban, hogy sakkban tartson egy újabb diktátorjelöltet.
*
Hiába vétózom meg, hogy Lokit a főhadiszállásra vigyük, nincs másik ötletük, ahol tarthatnánk.
*
Túl öreg vagyok én ehhez a szarsághoz.
*
Amikor valami megalomániás seggfej New Yorkot veszi célba, akkor személyesen is megsértődöm. Mivel a drágalátos Tornya is erősen érintett lett a mókában, Tony is személyesen megsértődött. Natasha mindannyiunknál jobban a szívére vette Coulson halálát. Thor és Banner pedig... nos, nem kellett senkit bíztatni, hogy egy kicsit odacsapjunk néhány mocsok űrlénynek.
Csak előbb valamit kurvára kezdenünk kellett Bartonnal, hogy hozzáférjünk a portálhoz. Romanoff vállalkozott rá, én pedig kiosztottam a többiek feladatait.
Nem érdeklődtem a nőtől, hogy halad, csak bíztam benne, hogy előbb vagy utóbb befordulhatok a sarkon anélkül, hogy nyílvesszőkkel tűzdelt sündisznóvá válnék. Szerencsére addig is van jó néhány utca, amire nem lehet a Stark-toronyból rálátni, úgyhogy bőven válogathatok, hol verjek szét űrlényeket. (Vagy, esetenként, veressem össze magam általuk. Hogy a francba nincs a civileknek semmi önvédelmi ösztönük? Mi a francért flangálnak az utcán, amikor űrlények támadnak a Földre? Rohadt életbe már.)
És ez az a pillanat, amikor a körülöttem gyülekező űrlények elkezdenek hullani. Puskalövésektől. Irtom őket, amíg egy sem marad, és csak aztán nyúlok a fülesemhez. - Natasha, megvagy Bartonnal?
- Negatív! - vágja rá néhány másodperc késéssel, és a szót kísérő zajokból nyilvánvaló, hogy az íjász még nem adta fel az ellenállást. (Vagy épp hevesen szexelnek a tetőn. A mai nap bizarrságai után már semmin nem lepődök meg, komolyan.)
Vagy mégis. - Akkor ki segített nekem? - teszem fel a kérdést a semminek, aztán arrafelé lódulok, hogy Thor felvihessen arra a tetőre, ahol a titokzatos lövészt sejtem.
Épp elég nagy a káosz anélkül is, hogy ismeretlen tényezőkkel kelljen foglalkozni. Gyorsan tisztázom, ki az illető, és már apríthatjuk is tovább az ostromlókat.*


NOTES: Tudom, hogy nem a legjobb, és nem is beszéltük meg, bocsi. P.s.: csak beformáztam, ugye? Smile

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
Steve Rogers
Admin
avatar

: :




Play by : ✯ Chris Evans
: :
Hozzászólások száma : 67
Csatlakozás dátuma : 2017. Jun. 19.
Kor : 99
Tartózkodási hely : ✯ Top Secret
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :





TémanyitásTárgy: Re: Role reversal AU, Stucky   Vas. Aug. 13 2017, 22:02

2012.05.04. "The Incident" | The Battle of New York, Manhattan, New York City, USA
"It's the things we love most that destroy us,"
A lszom. Álmodom. Ezt onnan tudom, hogy nem a krióban vagyok. Ha ott lennék, akkor nem lennének a rémálmok. Akkor nem lenne semmi csak a sötétség. De most minden itt van. Az arcok és emlékképek kavalkádja, mely sosem hagy nyugtot. De a gondolataim ezerrel cikáznak, akár a villám oly gyorsasággal pörögve próbálják összerakni a megannyi üvegszilánk darabkáiból a valóságot. ~Az igazságot.~ Homályos képek, elmosódott benyomások. Egy cipős paszta szaga, a bőr cserzett illata tódul orromba. Egyenruhák durva tapintását érzem, felismerem katonai mind. ~Eső szag van.~ Döglött kukacok halott szagát érzem. Gyűlölöm az eső szagot. Megrázom a fejem, elhessegetendő a képeket, de hasztalan. Van, amit képtelen vagyok elfelejteni pedig szeretném.

- Rogers kapitány. - Hallok egy távoli hangot. Egy köpcös töpörödött férfi ráncos arccal magasodik fölém. Apró vakond szemei előtt kör alakú lencsés szemüveg, ósdi fém keretbe foglalva. Már épp rákérdeznék kiről beszél, amikor hirtelen eltűnik minden. ~Mi történik?~ Nem értem. Zavarodottan kapom oldalra a fejem. Elmosódott képek. Zuhanás és halálfélelem. Hideg van. Fülembe az oroszok reszelős hangja hallatszik. Rólam beszélnek, tanakodnak számomra érthetetlen nyelven. Valamit belém nyomnak, amitől szédelgek. ~Meg fogok halni?!~ Szédülök és hányinger környékez, ahogy észreveszem a hiányzó karomat. Ordítani akarok, üvölteni a fájdalomtól, a hiányától mégsem teszem. Leszedáltak. Semmit sem érzek. Csak sodródom a semmibe, ahol még több emlék ölel körbe.

Felébredek. Ismét két kézzel. ~Most sikeresen megleptek.~ Új kezemben gyönyörködöm, próbálok fogni vele, mozgatni. Aztán meghallom őket. Németek. Felismerem, az a káromkodós beszédüket. Gyűlölöm őket. Még, ha új fémkezet alkottak is nekem a régi, leszakadt karom helyett. ~Pusztulniuk kell!~ Gondolkozás nélkül rontok a hozzám legközelebb álló felé és roppantom el fém kezemmel a gégéjét. A kis köpcös rém elégedett.
- A HYDRA új ökle. - Mondja és bezárat valahová. Hideg van, fázom. Hirtelen minden eljegesedik, megfagy körülöttem. Kiáltanék, de megdermed a világ... örökre.

Üvöltve ébredek fel, önnön verítékemben fetrengve. Felkavarnak a képek, gondolkozás nélkül kapom elő a párnám alá rejtett késemet, miközben magam elé tartom védekezően és pásztázom körbe a cellámat a nem létező ellenséget keresve. Amikor rájövök egyedül vagyok, lassanként megnyugszom. Bár többé nem mozdulok, ökölbe szorított kézzel meredek magam elé, mégis kibiztosítva szegezik rám a belépő katonák a fegyvereiket. Valaki érkezik, az emberek izgatottá válnak körülöttem, de engem ez hidegen hagy oda se figyelek. Ahhoz túlságosan mélyen járok már a tudatom sötét bugyrainak félhomályában. A férfi megáll előttem, zsebébe süllyeszti a szemüvegét és pusztán egyetlen parancsot ad ki:
- Töröljék és indítsák újra. - És aztán jön a szék. Üvöltök a kíntól, de tudom ez szükséges. Ördögi kör: Kiro. Sokk. Küldetés. Kikérdezés. Sokk. Kiro... Vég nélkül. Amikor végzünk a szőke férfi ismét megszólal: - Доброе утро, cолдат* - Az orosz szavak eljutnak végre tudatomig és készségesen felelek, szinte azonnal válaszolva a parancsnokomnak.
- Я готов отвечать.** - Várakozom, hogy elmondja a küldetés részleteit.

Mutat pár videót, majd szónokol pár szót arról, hogy a munkám ajándék az emberiségnek és hogy én alakítom a történelmet. Most pedig ismét be kell avatkozzak, mert a társadalom a rend és a káosz határán táncol. Ahhoz, hogy a HYDRA megadhassa a világnak a szabadságot rám van szükség, megint.
- A jövő hozzánk tartozik, menj és tégy rendet! - Adja parancsba végül, hogy a földönkívüli inváziót állítsam meg. Bármi áron. Bólintok, miközben várom, hogy a technikusok befejezzék a kezem átnézését. Tökéletesen kell funkcionáljak, hogy teljesíteni tudjam a feladatomat. A parancsot megkaptam, amint utamra engednek megyek és felszerelkezek. Nagy hatótávú lőfegyverre lesz szükségem és rengeteg töltényre. A taktikai egység velem tart, de a tetőre nem viszem őket magammal. Egyedül dolgozom, nem tűrök meg senkit magam mellett.

The Battle of New York. Az incidens, ahogy a HYDRA nevezi. Kettőezer-tizenkettő, május negyedike. Egy napja, kilenc órája, tíz perce és hét másodperce hogy felébresztettek és a csatamezőre küldtek. Mert ez háború, én már csak tudom. Ezek a mocskos rusnyaságok annyian vannak, mint a sáskák és amerre járnak mindent elpusztítanak maguk körül. Bár az is igaz, hogy a mocsok űrlényeken kívül más is okozott kárt New Yorkban... az újdonsült dilis, pojácáknak öltözött gárda akik nem átallják Bosszúállóknak hívatni magukat szembe szállt velük. ~Idióták, csak megöletik magukat.~ Különben is, én már előbb itt voltam, mint hogy ők egyáltalán észbe kaptak volna. Közel 70 éve tartok rendet a káoszban, újra és újra beavatkozom ha a HYDRÁnak és a világnak szüksége van a segítségemre. És most van, mert jelenleg vesztésre állunk. Csak hogy az én szótáramból kimaradt a bukás szó, én mindig sikerrel viszem véghez a küldetéseimet. Nem fognak a földönkívüliek sem meggátolni ebben. A cél mindig szentesíti az eszközt.

Talán ezért is van, hogy kihasználom őket ahelyett, hogy lelőném. ~Az ellenségem ellensége a barátom.~ Fut át rajtam egy régi mondás. Nem tudom, hogy miért jutott eszembe, de némi mérlegelés után úgy döntök átmenetileg össze kell fognom velük. Úgy talán van esélyünk. Látom, amint a talpig amerikai zászlónak öltözött, pajzsos fickóra ~Egek, minek fest céltáblát magára?! Aztán meg csodálkozik, ha meg is találja a baj!~ vetődnének ám gondolkozás nélkül húzom meg a ravaszt és tüzelek. Lassan hullani kezdenek, mint a legyek a férfi körül az űrlények, bár ő sem rest és a pajzsával meg puszta kézzel kezdi gyepálni őket míg egy sem marad állva. Végül, miután megbizonyosodtam róla, hogy rendben van sietve távozom. Most már nélkülem is meglesz, nincs túlerőben az ellen. Hatalmas ugrásokkal szelem át a tetőket, közben pedig jelzek az egységnek is a fülesemen át, hogy lassan fogytán van a munícióm, ideje lenne ha küldenék a következő adag tárakat a töltényekkel.

De persze nincs olyan szerencsém, hogy ne zavarnának meg a munkámban. A férfi, akinek segítettem ahelyett, hogy folytatná az alienek gyepálását a nyomomba szegődik. Oroszul káromkodom egy cifrát, minden jót kívánva a felmenőinek. Most nagyon nincs időm a kisded játékaira. Manhattan negyed házainak tetején ugrálva próbálom lerázni a férfit, gyorsabb tempóra kapcsolva miközben aki az utamba kerül a Chitaurik közül leszedem a fegyveremmel. Nagyon remélem, hogy nem akar feltartani és le tudom rázni; különben kénytelen leszek golyót repíteni az ő fejébe is. Hirtelen kerül elém a semmiből, mintha ide hajították volna... én pedig ledöbbenek. Amikor lövöldöztem nem néztem meg jól magamnak, most viszont a kiköpött másomat látom amerikai zászlónak öltözve. Míg én a HYDRA vöröslő jelét viselem a mellkasomon, addig ő egy fehér csillagot. Ugyanaz az egyenruha, ugyanaz a sisak. Lejjebb engedem a fegyveremet döbbenetemben. ~Mi a fészkes franc?!~
• • 1024 • Zene •  Love  • © • •


* 'Dobroye utro, soldat.' ~Jó reggelt, Katona.
** 'Ya gotov otvechat.' ~Várom a parancsot.

_________________
CAPTAIN AMERICA
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
James B. Barnes
Admin
avatar

: :
Play by : Sebastian Stan
: :
Hozzászólások száma : 85
Csatlakozás dátuma : 2017. Apr. 15.
Kor : 99
Tartózkodási hely : on the run
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :

TémanyitásTárgy: Re: Role reversal AU, Stucky   Hétf. Aug. 14 2017, 16:05


Captain Barnes & Soldier Rogers


*Meglehetősen elegem volt a világból. Mondjuk ez permanens lelkiállapotom volt azóta, hogy a felébresztésem (kiolvasztásom, brr) után Fury beszélt velem, ahogy a konstans gyomorgörcs is állandó társamul szegődött, de egy invázió mindent még pocsékabbá tud tenni, ha engem kérdeztek. Nem mondom, hogy nagy reményeket tápláltam ahhoz, hogy csatlakozom a SHIELD-hez (már ha csatlakozom, mert ezután nem tennék rá nagy összeget), de ez még azt is alulmúlta.
Egy: nem elég, hogy már megint (még mindig?) egy háború, de űrlényekkel. Francba az egésszel. Kettő: lehet, hogy a SHIELD felkészült Amerika Kapitányra, de nem arra, hogy harcba küldje. A rohadt egyenruha még csak nem is megerősített anyagból készült. Érzésre inkább habszivacs volt benne, és mit véd a habszivacs egy golyó vagy egy kés ellen? Baromira semmit. Vagy azt akarták, hogy gyorsan megpusztuljak - és ha a hetven éves jegelést túléltem, akkor sok sikert ehhez a projekthez, mert minden nyomorúság ide vagy oda, garantáltan nem fogom olcsón adni a bőröm -, vagy csak simán idióták voltak és ők is USO-lányt akartak faragni belőlem. (Pedig az nem is én voltam. És nem is leszek soha.) Még egyszer: francba az egésszel!
De tartozom Steve-nek annyival, hogy végigcsináljam. Ő nem azért harcolt, hogy cserben hagyjam. Nem azért áldozta fel magát, hogy csalódást okozzak neki. És különben most már itt volt ez az új, csapatnak némi jóindulattal nehezhető társaság, és New York minden lakója és Peggy bizalma is...
Néhány percig sikerül teljesen elvesznem az erőszak furcsán gyönyörű koreográfiájában, kizárni minden mást a fejemből és a környezetemből, de az efféle áldás sem tarthat sokáig. Inkább előbb, mint utóbb kénytelen vagyok megint szembenézni a ténnyel, hogy a felszerelésem UFO-trutyiban úszik (remélhetőleg csak a vérük, istenem, kurvára add, hogy csak a vérük legyen), hogy a csapat a még mindig nyitott portál miatt baromira ki fog purcanni a túlerő nyomásától, és hogy akármerre fordulok, rohadt űrlények sziszegnek rá mindenhonnan. És mégis a középső ujjam többszörös bemutatása helyett keresztülrohantam az utcán, egy sima mozdulattal letéptem egy autó ajtaját, és nem túl finoman kirángattam onnan a bent rekedt civilt, miközben a pajzzsal blokkoltam az irányunkba érkező lövedékeket. (Ha Steve kezelte volna a pajzsot, akkor valószínűleg képes lett volna mindeközben még úgy is irányítani, hogy visszaverje a lövedékeket az ellenségre, de belőlem hiányzott az ő könnyed atletikussága, úgyhogy beértem azzal, hogy nem mázolódom szét véres pacaként valamelyik falon.) Amint a civil egy épületen belül volt, és már nem kellett miatta aggódnom, egyszerűen lelőttem azt, aki eddig engem próbált kicsinálni. (Ami viszont örömteli: a SHIELD hajlandó volt némi egyezkedés után pisztolyokat és lőszert biztosítani nekem. Steve nem kért volna. De én nem Steve vagyok és soha nem leszek ő, úgyhogy a világ jobb, ha felkészül egy lövöldöző Amerika Kapitányra.)
(Meg késekre. A kések hasznosak.)
(Meg kéne tanulnom kardozni is. Azzal nem kéne olyan közel mennem.)
(Ez kurvára nem a megfelelő időpont ilyesmiken agyalni. Nem kis sansszal úgyse élem túl a mai napot. Fő az optimizmus, Buck!)


Aztán jött a titokzatos lövész, és amúgy is zilált gondolataimat még inkább szétforgácsolta. Bár a lövések gyorsaságából és abból, hogy igen nehéz szögből érkeztek (én is mesterlövész voltam, fel tudom mérni a terepet!), megállapíthattam, hogy egy profival van dolgom, mégis aggaszt a dolog. Minden segítség jól jön, de ha kiderül, hogy mondjuk egy elborult civil nézi agyaggalamboknak az idegeneket, akkor utána könnyen kerülhetünk mi is a célkeresztbe és azt... finoman szólva nem díjaznám. (Tudom, én mire lennék képes egy háztetőről. Kiszámolhatom a károkat, amiket okoznék. Sokat és nagyot.) Egy ismeretlen tényező felbukkanása különben is egy taktikai rémálom az amúgy is káoszos szituációban.
Szóval nem hagyhatom annyiban. Még jó, hogy a csapatunkban van egy istenség, aki tud repülni, így meglehetősen hamar feljutok a tetők magasságába, és kihagyhatom a lépcsők jelentette kardió-edzést. (Ilyen flancos szavakat tanultam, mióta a jövőben voltam. Bár Peggy szerint nem kéne a jövőként gondolnom rá, ha már itt vagyok. És egy olyan idős hölgyet, mint ő, csak nem küldhettem el a fenébe.) Amíg repülünk, úgy mellesleg igyekszem leszedni annyi támadót, amennyit csak lehet, mert miért ne. (Éljen a hamis náci szuperszérum, aminek köszönhetően simán kiszámolom menet közben a szögeket és felmérem a távolságokat. Nem hibázok. Minden golyóm a sisak és a testpáncél közötti résen át fúródik a lények húsába. Illetve csak remélem, hogy az tényleg páncél, nem, mondjuk, a bőrük. Ugh. Rossz gondolat.)
Amikor Thor ledob, az utolsó pillanatban eszembe jut, hogy a pajzzsal fogjam fel a landolást, hiszen a vibránium elnyel minden rezgést. (Steve ösztönösen tudta volna.) Gyakorlatilag azonnal, az érkezést immár szükségtelenül kigurulva pattanok fel a titokzatos lövésszel szemben, és ez az a pillanat, amikor végre megnézem magamnak.
Mintha gyomron vágtak volna valami kifejezetten keménnyel, kifejezetten erősen. Az öltözéke mintha teljesen Amerika Kapitány uniformisának kifigurázása lenne: fekete a kék helyett, vörös sávokkal, és a csillag helyén... a csillag helyén... dermedten bámulom a gyűlölt jelképet. Hydra.
De hát a Hydra megsemmisült. Elpusztítottuk az utolsó bázist. Megöltem a Vörös Koponyát. (Oké, technikailag a kék kő ölte meg, de ne hasogassuk a szőrszálakat. Akkor is láttam atomjaira szakadni.) Lassan feljebb vonszolom a tekintetem és a sisak alatt... megint megáll bennem az ütő.
Nincs semmi a világon, amire jobban emlékeznék, mint a kéknek erre az árnyalatára. Amióta az eszemet tudom, ez a kékség állított irányba, ez adott keretet az életemnek. (És a halálomnak.)
Megismertem akkor is, amikor drogoktól kábultan feküdtem egy félhomályos szobában a kísérleti asztalon, akkor is, amikor rémálmokból riadtam fel, akkor is, amikor rémülten lógtam a vonat kiszakított oldalán és elkaptam a kezét és láttam, ahogy lezuhan helyettem... minden lelassul és lezsibbad néhány pillanatra.
- Steve? - bukik ki belőlem önkéntelenül, bár tudom, hogy abszurd. Steve még a gondolatát is gyűlölné, hogy a csápos náci szekta jele akár csak a közelében legyen, nemhogy a szíve fölött viselve. És nem mellesleg Steve meghalt, mert...
Akkor vág pofán a gondolat.
Ha én túléltem a zuhanást...
Szűzmáriaszentjózsefésjézuskrisztusazégben.
- Barton velünk van - szól Natasha hangja a fülesben, de ebben a pillanatban, isten látja lelkem, egy szót sem fogok fel belőle. Azt sem nagyon regisztrálom, hogy jelentett. (Nekem.)
Nem merek megmozdulni. (Ez csak valami... rémesen kifordult vágyteljesítő álom, ugye?) - Steve - lehelem viszont, már sokkal magabiztosabban. Még mindig nem értek semmit, de minél tovább bámulom őt, annál biztosabb vagyok benne... és annál inkább forog velem a világ.*


NOTES: You will torture me the way I tortured you in our other game, won't you? Smile Damn, it works.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
Steve Rogers
Admin
avatar

: :




Play by : ✯ Chris Evans
: :
Hozzászólások száma : 67
Csatlakozás dátuma : 2017. Jun. 19.
Kor : 99
Tartózkodási hely : ✯ Top Secret
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :





TémanyitásTárgy: Re: Role reversal AU, Stucky   Szomb. Aug. 26 2017, 08:01

2012.05.04. "The Incident" | The Battle of New York, Manhattan, New York City, USA
"It's the things we love most that destroy us,"
N em akarom elhinni, hogy a S.H.I.E.L.D. komolyan bejátszotta ezt... ezt a szánalmas, gyönge másolatot rólam... rólam, a Tél Katonájáról, a vezérről, az egyetlen sikeres és kíméletlen gépezetről. ~Hogyan is gondolhatták ezt komolyan?!~ Felmérem a kettőnk közti távolságot a pillanat tört része alatt és kiszámolom milyen szögben kéne forduljak a támadáshoz. A tetőn minimális lehetőség van a fedezékre, csak egy-egy kémény van mindkettőnk közelében, ahová leguggolhatnánk. De én nem fogok. Nincs. Az. Az. Isten. ~Nem hunyászkodhatsz meg! Különben is TE vagy az erősebb, fél kézzel legyőzhetnéd!~ Próbálom a fejemben lévő hangot elhallgattatni. ~A feladatra koncentrálj, Katona! Nem érsz rá ilyen kicsinyes dolgokra, neked feladatod... küldetésed van!~ De nem igazán sikerül, ahogy sosem sikerült. Mindig velem van, mindent kommentál azzal az idegesítő okoskodásával mintha mindent jobban tudna nálam.

Tekintetem végigméri a férfit, szemeim résnyire szűkülnek össze. Egyáltalán nem tetszik, amit látok. Gyönge pontokat keresek, rést a pajzsán... A pajzs. Szinte vonzza a tekintetemet és egy pillanatra ismerős, deja vu szerű érzés lesz úrrá rajtam. Mintha én már fogtam volna a kezembe ezt a pajzsot. ~De az lehetetlen!~ Pedig emlékszem rá, ahogy elhajítom mint valami elcseszett frizbit és az ellenfélről visszapattan a kezembe. A férfi a szemembe néz végre, én pedig megvetően meredek rá egészen tíz kemény másodpercig; amikor is az acélkék tekintete megváltozik. Úgy néz rám, mint aki holtat... de minimum valami szellemet látott. Szavak nélkül is tudom jól, hogy ez mit jelent. Felismert. ~De az lehetetlen!~ A sisak is rajtam van, kizárt dolog, hogy tudja ki rejtőzik alatta. És valahol a lelkem mélyén már, ha van egyáltalán olyanom tudom jól, hogy mégis felismert. ~De honnan?!~

Életemben most látom először, még sosem találkoztunk ebben a törlések ellenére is biztos vagyok... és mégis, ott a bizonytalanság érzete. A bizonytalanságé, amit nem engedhetek magamnak meg. ~Egy gép mindig pontosan, precízen működik a protokoll szerint.~ Emlékeztetem magam. Muszáj fókuszálnom valamire, valamire ami segít összpontosítani. Ám a felém érkező kérdés megzavar teljesen.
- Ki a fene az a Steve? - Önkéntelenül hagyják el a szavak a számat. Egy pillanatra döbbenet fut át rajtam tőle, de nem engedhetek meg magamnak több hezitálást. A fejemben lévő hang majd kiugrik a bőréből ~Örömében?! Nem értem, mi a frásznak örül ez a fletnis odabent ennyire?!~ de még mielőtt kitörhetne visszatuszkolom oda, ahová való... az elmém sötétjébe. ~Nyughass végre!~

Bár tudom, hogy óvatlanság tőlem... a tekintetem mégis oldalra rebben a név hallatán, mielőtt ismét rá emelném a kezemben szorongatott, eddig leengedett fegyveremet.
- Ne akadályozz! Ne állj az utamba! - Figyelmeztetem az előttem állót. Hangom semmi jót nem ígérő mélységet hordoz amikor megszólalok. Van benne valami fenyegető, egyenesen baljóslatú. A bennem lévő szuper katona szérumnak hála kristálytisztán hallom a fülébe felharsanó női hangot, amint épp jelent neki. ~Tehát fontos ember, magas rangban. Talán tiszt lehet vagy egyenesen ő a vezetőjük.~ Szűröm le egyből. A mellkasán, az egyenruháján lévő díszítésből - már, ha hinni lehet neki és nem csak díszből van ott vagy megtévesztésből - azt szűröm le, hogy kapitányi ranggal bíró személy áll előttem. De mégsem szólítom meg, még csak rá sem kérdezek. Csak állok szemben vele, ugrásra késszé merevedő izmokkal. Az ujjam a ravaszon, lövésre készen.

Valami azonban mintha megkötné gúzsba a kezeimet és nem hagyná, hogy végezzek vele. Teszek egy lépést hátra, majd jobbra előre és ismét hátrálok egy lépést vissza bal irányba. Ha valaki most távolról látná mit művelek azt hinné épp tánclépéseket téve gyakorlok valami mások fülének érzékelhetetlen dallamra. Igen, táncolok. A halál ígéretét hordozza minden mozdulatom, képtelen vagyok meghazudtolni mindazt amit a HYDRA lényembe beleoltott. Kibiztosítom a fegyveremet és futva indulok el felé, hogy minden jóságos vagy gyöngéd érzelem nélkül tegyem meg mindazt, amit belém programoztak: öljek, gyilkoljak és ne álljak le, amíg a célpontom nem lélegzi ki tüdejéből az utolsó sóhajokat. Gyilkos vagyok, akárcsak régen... A háború gyermeke.

Ismét a nő hangja szakítja meg a feszültséggel teli pillanatot.
- Kapitány vetted? Ismétlem, Barton velünk van. - A hang egyre türelmetlenebbül cseng, ahogy hozzáteszi. - Kapitány, ott vagy? - Szinte kiérzem a kétségbeesést a hangjából, amit türelmetlenségnek álcázva próbál leplezni. Megtorpanok.
- Ki a fene az a Steve? - Kérdezek vissza összezavarodva, miközben érzem valamit megpendít bennem ez a szó. Ismerősnek hangzik, mégsem emlékszem rá mi ez. Nem értem mi történik velem. Visszhang támad bennem, a tudatalattim vadul ordibálva jelez be ezúttal ismét triggerére akadt; ám én mégsem tudom értelmezni az elmém mélyéből felöklendezett jeleket. Lefagyott a Windows. Reboot. Időt kérek. A pillanat pedig elmúlik, fémes balommal reflexből a férfire szegezem a fegyveremet. - Válaszolj! - Utasítom, ezúttal orosz helyett angolul. Nem sok választ el attól, hogy ha nem válaszol szuvenírt hagyva lábon lőjem noszogatás gyanánt.

• • 1024 • Zene •  Love  • © • •


//Formázás később várható!

_________________
CAPTAIN AMERICA
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
James B. Barnes
Admin
avatar

: :
Play by : Sebastian Stan
: :
Hozzászólások száma : 85
Csatlakozás dátuma : 2017. Apr. 15.
Kor : 99
Tartózkodási hely : on the run
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :

TémanyitásTárgy: Re: Role reversal AU, Stucky   Szomb. Aug. 26 2017, 09:57


Captain Barnes & Soldier Rogers


*Körülbelül három másodperc, vagy még annyi sem kell hozzá, hogy a vak is lássa, nem egy elborult civillel van dolgom. A felfedezésem annál sokkal, de sokkal rosszabb, és még mielőtt igazán befogadnám a látványt, már tipródom, mert a HYDRA-jelkép láttám legszívesebben azonnal lelőném. Reflexből. Szerencsére azért az agyam időben felzárkózik és emlékeztet, hogy bármennyire foghúzós is ezt elismerni, de a fickó segített nekem, nekünk, és ha választanom kell, hogy űrlények vagy Hydra... na jó, ilyen választás elé ne állítson senki, mert nem tudom, mit tennék, de a lényeg, hogy egyelőre személy szerint a mesterlövész semmit rosszat nem tett ellenem. Az egész szituáció úgy van elcseszve, hogy csak na.
De lehet, hogy nem is tudja, milyen jelképet visel. Hiszen a Hydra hetven éve eltűnt, megsemmisült. Talán csak találta azon a flancos interneten és megtetszett neki.
Ennyire még én sem vagyok naiv.

Aztán az egész... jelentőségét veszíti. Eltörpül a felismerés mellett, minden más gondolatom elszáll, leragad annál az egy névnél, a környezetem megszűnik létezni, a testbeszédem és a tekintetem és mindenem azt sikoltja, hogy ez Steve, és néhány pillanatig teljesen, abszolút védtelen vagyok és képtelen feldolgozni a helyzetet.
Leeresztem a fegyverem, a pajzsot, mindent. Most tényleg olyan vagyok, mint amivel őt vádoltam folyton, egy rohadt nagy céltábla, a csillag szinte vonzza a tekintetet a közepére. A lelkemben számomra is értelmezhetetlen, felismerhetetlen, kaotikus érzelmek hurrikánja. Az arcomon a sokk és a döbbenet, a számból zsibbadtan pereg ki az oly nagyon ismert és hiányolt név.
A visszakérdezése olyan, mint ütés a gyomorszájba, kiszorítja belőlem az összes levegőt és a vonásaim elfacsarodnak, tennem kell egy lépést hátra - mintha felpofozott volna, nem ismer meg... vagy tévednék?
A kétely átsuhan rajtam. Láttam őt meghalni. Hogy lehetne itt? Űrlények potyognak az égből. Simán lehet valaki más, az ő arcával.
De ahogy a gondolat felmerül, félre is dobom. Talán irracionális, talán csak a hiánya miatt a képzeletem űz csalárd tréfát velem, de igenis felismerem őt és biztos vagyok a dolgomban. Nem tévesztem össze, nem tévesztem el. Ez Steve. Lehet, hogy a tekintete meggyötörtebb, mint valaha, de az övé. Lehet, hogy egy leheletnyit vékonyabb, mint amilyenre emlékszem, de a tartásából nem veszett ki a dacos keménység. Lehet, hogy csillag helyett csápos szörnyet hord a mellkasán (és erre még vissza kell térnünk később, MI A FENE STEVE?!), de ugyanolyan büszkén viseli, mint a korábbit. (Azt, aminek mása most rajtam feszül.)
"Te vagy az, Steve", akarnám mondani, de még túl bénult vagyok hozzá, és a következő pillanatban el is lehetetleníti, amikor rám dörren, mintha, nem is tudom, nekitámadtam volna.
- Az utadba? Steve... - kérdezek vissza döbbenten, és szinte összemosódnak a szavak a számban, a szívem pedig duplaszaltót vesz örömében pusztán attól a ténytől, hogy KIMONDHATOM a nevét és neki és... oh. - Ugyanazért vagyunk itt. Meg akarod védeni az embereket...? - Bár a végén eszembe jut kérdővé emelni a hangsúlyomat, de tudom, hogy ez a helyzet. Steve mindig megment mindenkit. Ebbe halt bele... Emiatt veszítettük el egymást hetven évre. Nincs bennem semmi kétely, hogy ő áll velem szemben megint, hiába hezitál, hiába lépdel ide-oda, mintha táncolna, mintha ki akarna kerülni, mintha el akarna futni...
Talán őt is épp annyira földhöz szögezi ez a váratlan találkozás, mint engem.
Mindenesetre a szerencsénk eddig tartott ki. Mögé rebben a tekintetem, ahol épp egy rusnya dög mászik át a tető peremén, a méretéhez és a páncélzatához képest szinte hangtalanul. - Steve! - bukik ki belőlem a figyelmeztetés, és emelem a fegyverem - nem a pajzsot, abba inkább kapaszkodom -, hogy nyakon lőjem a merészet. Pontosan célzok, hacsak Steve direkt be nem lép a tűzvonalba és/vagy meg nem előz (ami a megfordulással együtt igazi bravúr lenne, de nem teljesen elképzelhetetlen őt ismerve... leszámítva, hogy Steve rohadtul utálja a lőfegyvereket és sosem szerette használni őket, jézusom), és muszáj... muszáj kimondanom, miközben a tekintetét keresem a magaméval. - Én mindig melletted leszek, haver - szorul össze a torkom és kúszik sok, túl sok, elviselhetetlenül és kibogozhatatlanul sok érzelem a hangomba, de ugyanakkor a helyzet és Natasha hangja a fülemben arra is emlékeztet, hogy egy potenciális világvége kellős közepén vagyunk és nem ignorálhatok mindent, még Steve kedvéért sem.
Illetve... főleg az ő kedvéért nem tehetem. Hiszen miatta öltöttem fel az egyenruhát is.
A fülemhez emelem a kezem, hogy a többiekhez szóljak. - Kicsit elfoglalt vagyok! Folytassatok mindent a terv szerint! - szólok bele, jóval ingerültebben, mint ildomos lenne, de azt hiszem Romanoff ezt már igazán megszokta tőlem. Ingerült és morcos vagyok, amióta csak felébredtem ebben a században és a csapat tagjai közül neki volt a legtöbb lehetősége ezt megtapasztalni.
Aztán Steve kérdése megint kizökkent, és egy kicsit megint olyan, mintha csak mi ketten lennénk valami buborékban, a világ pedig elpusztulhat körülöttünk.
Elteszem a pisztolyom, és tenyérrel felé emelem felszabadult kezem. - Te vagy Steve Rogers. Amerika Kapitány. - Annyira abszurd az egész helyzet, hogy válaszolok. Mintha nem lenne totális őrület. Mintha az ember minden nap emlékeztetné a legjobb barátját, hogy kicsoda, és ez hozzátartozna a dolgok rendes menetéhez. - Bucky vagyok, Steve. A legjobb barátod. Együtt nőttünk fel. Te... - belefulladok a szavakba, amiket kimondhatnék, elhallgatok. Az utcákon és a levegőben a pokol tombol, de egy kicsit bennem is. Szinte észre sem veszem, hogy éppen fegyverrel fenyegetnek, mert ami a bensőmben zajlik, az sokkal kínzóbb és sokkal halálosabb, mint egy fejlövés lenne.
- Be tudom zárni a portált - hallatszik egy új hang a fülesben, kizárásos alapon Barton, és legszívesebben üvöltenék, mert nem tudok egyszerre két helyen lenni, és Steve-re akarok koncentrálni, csakis rá, de a körülmények messze nem ideálisak ehhez.
- Csináld! - vágom rá, fülemhez kapott kézzel. Istenem, tűnjenek el az ostromlók és akkor lesz időm... akkor Steve-vel... egy pillanatra sem veszem le róla a szemem és készen állok rá, hogy utánavessem magam, ha valamiért a futás mellett döntene. Nem veszíthetem el még egyszer!
- Még ne! Előbb át kell adnom egy szuvenírt! - szól közbe Stark, az ő hangja eltéveszthetetlen, és máskor nyilván tiltakoznék és kérdezősködnék és magamnál tartanám a vezetést, de most... Steve IS prioritás.
A csapatban pedig úgyis ideje lenne megbíznom, úgyhogy nem is felelek tovább. Oldják meg, basszus. Adjanak nekem néhány percet... csak ennyit kérek.
- Tényleg nem emlékszel rám, Steve? Hogy a kivert fogainkat hordtuk Ms. Nixonnak, mert cukrot adott érte? Hogy tizenegy évesen telerajzoltad a szobám falát és borzalmasan nézett ki? Hogy hozzám költöztél Ms. Sarah halála után? Hogy belökdöstük egymást a folyóba minden nyáron? - El kellene hallgatnom. Hülyeségeket beszélek. Nem ez a megfelelő időpont, nem ez a megfelelő helyzet, valahogy ez az egész annyira elcseszett...
Váratlanul felemelem a pajzsot, mert elönt a düh az egész szituáció és önmagam és Steve és mindenki iránt. - Vagy ha rám nem is emlékszel, erre talán igen?! - veszem le a kezemről a hülye vibrániumot, és lököm felé teljes erőből. Úgy, hogy el tudja kapni. Tudom, hogy el fogja kapni. A Kommandóval mindig azzal piszkáltuk, hogy jobban bánik azzal a pajzssal, mint egy szép hölggyel, és valószínűleg soha nem is fog egy nőt sem annyira szeretni, mint azt a "túlméretezett tányért". Steve és a pajzs valahogy... egyetlen elválaszthatatlan egység volt, legalább annyira, amennyire annak gondoltam a mi párosunkat is. - Ez a tiéd volt! A ruha is! Erre sem emlékszel?!
Nem felejthetett el mindent.
Nem hagyom neki.*


NOTES: Shit shit shit XD I love this XD

[/
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
Steve Rogers
Admin
avatar

: :




Play by : ✯ Chris Evans
: :
Hozzászólások száma : 67
Csatlakozás dátuma : 2017. Jun. 19.
Kor : 99
Tartózkodási hely : ✯ Top Secret
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :





TémanyitásTárgy: Re: Role reversal AU, Stucky   Szomb. Aug. 26 2017, 16:48

2012.05.04. "The Incident" | The Battle of New York, Manhattan, New York City, USA
"It's the things we love most that destroy us,"
P ár pillanatig tökéletes célpontot nyújt, ha akarnám simán lelőhetném. Na nem, mintha nem tudnám könnyedén megtenni egyébként is. Minden porcikám azt üvölti, hogy most cselekedjek. Most, amikor lent van a pajzsa, a fegyvere... amikor tökéletes céltáblaként virít előttem, pont mint az az ocsmány fehér csillag a mellkasán. ~Minek visel ilyet bárki is? Talán a csillag közepére kéri a golyókat, hogy ilyen hetykén viseli? Ki találta ki egyáltalán ezt a ruhát?!~ Elbeszélgetnék vele, négyszemközt egy ablaktalan szobában, némi fegyver társaságában amiért gúnyt mertek űzni a HYDRÁból, belőlem, az egyenruhámból. Ugyan a saját uniformisommal sem vagyok teljesen kibékülve, de az legalább vörös és fekete. Szeretem a karmazsin színt, a vörös létező mind az 50 árnyalatát. Mindent, ami szép pirosas színű... mint a frissen kiserkent vér.

De nem csak ő fagy le, én magam is hezitálok. Nem értem magamat. ~Program meghibásodás?~ Nem úgy reagálok az előttem állóra, mint ahogyan kellene... mint bárki másra. ~De ő nem bárki más!~ Makacskodik a hang a fejemben.
- Hallgass már el! - Mordulok rá és észre sem veszem, hogy hangosan is kiszöknek a szavak a számon, nem pusztán csak a fejemben teszem helyre a kontárkodó gondolatfoszlányt. Mert nem több Ő, csak a múlt árnya, egy kósza gondolat. Mégis olyan mint valami fránya kopogószellem, újra és újra visszatér borsot törni az ember orra alá csak, hogy ne unatkozzon. Hogy melyikünket kívánja így szórakoztatni - saját magát vagy engem - azt sűrű homály fedi... a titkait még előlem is rejtegeti.

A hátráló mozdulatát érzékelem, azonnal lekövetem a mozgását és én magam lépek felé - a táncunk nem szakadhat meg - egyre csak közeledem felé, miközben azon gondolkozom vajon miképp tudnám lefékezni önmagamat; belsőmben komoly harc dúl, mindeközben. ~Ki a fene az a Steve?~ Gondolom két lépés között, kezemben már a fegyveremet érzem. ~Ő nem csak felismert, Ő ismer engem!~ Emlékeztetem magamat, arcomon megrándulnak az izmok. ~Ki Ő? És ÉN ki vagyok?!~ Most először merül fel bennem, hogy fogalmam sincsen ki is vagyok valójában. Eddig sosem volt rá szükségem, hogy tudjam így nem is érdekelt. De mindez nem számít, mert jövök... jövök megállíthatatlanul. Könyörtelenül közelítek a férfi felé a fegyverrel, de mégsem emelem rá a célkeresztet. Mozdulataimban nincs semmi bizonytalanság, nem torpanok meg, Egyre csak közeledem felé, akár a halál.

A járásom nem emlékeztet régi önmagára, a lelkemben dúló harctól darabossá válik; többé már nem olyan ruganyos, mint rég. Minden mozdulatom sugallja veszélyes, sőt vad vagyok; akár egy szilaj paripa, aki betörhetetlen és csakis a saját feje után halad! Mégis, ahogy egyre közeledem felé, ahogy egyre élesebben vagyok képes kivenni arcának vonásait és látom azt a kéklő tekintetét... valami lassan békére, nyugalomra lel bennem. Erőt merítek ebből az érzésből, a fegyvert melyet eddig hol rá szegeztem, hol leeresztettem immáron a hátamra visszateszem. Tudom, jól hogy nincsen rá szükségem. Ránézek, a tekintetét keresve. Fogalmam sincsen hogyan hívják és mégis tudom, hogy ismerem. Nem tudom, hogy ki Ő és és igazából ráérek még megtudni, hogy miért érzem úgy jelenleg a világom közepét, Napját jelenti. De látnom kell, egész közelről. Beszélnem kell vele, hallanom a hangját és végre választ kapni a zavarba ejtő kérdéseimre. Megnyugvást akarok a lelkemnek.

De már nincs sok hátra, még pár lépés és elérem a férfit. Nincs hová bújjon. A kérdésére megtorpanok. Nem értem mit nem ért ezen.
- Feltartasz. - Mondom, mogorván. A fejem kezd egyre jobban sajogni, a benne lévő káosztól lüktetve pulzál már az ér is a halántékom két oldalán. - Mennem kell! - Térek ki a válasz elől. Nem tartozik rá, a küldetésem paramétereivel egyedül a feletteseimnek tartozok elszámolással. És ő nem a parancsnokom. ~Nem a parancsnokom! Miért nem a parancsnokom?!~ El akarok futni, de ugyanakkor mégsem mozdulok. Pedig azt kellene tennem, itt hagyni és irtani tovább az űrből jött ellent ahogy Pierce is megmondta. Elkapom a tekintetét - már nem néz rám - és kiélesedett érzékeimnek hála rájövök már nem vagyunk egyedül a tetőn. Ha nem kiáltana fel, akkor is azonnal mozdulnék... oldalra fordulok, kezemben pedig már az egyik tőröm villan és a rusnya dög nyakába mártom, amikor a lövés eldörren.

Egy pillanatra nem tudom eldönteni, hogy melyikünket érte a lövés, de amikor az alien terül ki mögöttem és nem én, alig hallható, megkönnyebbült sóhaj tör fel belőlem. Hogy aztán bennem is rekedjen az a kevés levegő, ami még a tüdőmben maradt. A gerincem mentén borzongat végig jeges verítékkel az érzés, halálra váltan fordulok felé.
- Скажите мне еще раз!* - Szólok rá önkéntelenül is az oroszt részesítve előnyben. Hallom, ahogyan parancsokat osztogat. ~Mennem kéne...~ Gondolom, de ez a mondat a földhöz szegez. Muszáj újra hallanom. - Mondd újra! - Ismétlem el angolul is, hangom ezúttal már parancsoló, utasító és egyben sürgető is. De nem azt ismétli el, csak elteszi a pisztolyát és értelmetlenül fecseg. ~Azt hiszi így nem lövöm majd le?!~ Szerencsétlen áldozatok mindig az hiszik, hogy kidumálhatják magukat és nem fogom likvidálni őket.

- Hazudsz! - Kiálltok rá felcsattanva. ~Én nem lehetek! Téved!~ Dühít, hogy fogalmam sincsen miről beszél. És mégis, valahol a lelkem legmélyebb bugyraiban harangokat kondít meg ezzel az egyszerű névvel. Bucky. A név visszhangot ver lelkem állóvízét felkavarva teljesen; felkorbácsolja a haragomat miközben mélyen megérinti a lelkemet. - POFA BE! - Rivallok rá, az általa említett név oly mértékben kiakaszt, amire még én se számítottam. Teljesen kiveszik belőlem a korábbi határozottság, mozdulataim bizonytalanná válnak, darabossá. A döbbenet az arcomra fagy, másodpercekig - talán percekig is - kiesem a ritmusból, megtorpanok mindattól amit mond; hogy aztán üvöltve támadjak rá a vibrániumból készült kezemmel. Képtelen vagyok leállni, csak habzó szájjal acsarogva támadok újra és újra töretlen lendülettel.

Meg-megtorpanok, kiabálok vele újra és újra két ütés között - már a fegyvert is félretettem és puszta ököllel igyekszem arcának esni - és egyre csak azt hangoztatom, hogy hallgasson el. Nem érdekel, hogy miről beszélnek az adóvevőkkel... nem érdekel, hogy meg tudják állítani az inváziót. ~Nem érdekelnek az alienek, mindenki b@x@ meg!~ Mint valami bika előtti vörös posztó: Bucky nevének felemlegetése ködfátyolként borítja el az elmémet. Tekintetemmel egy másodpercre sem eresztem, farkasszemet nézünk egymással ugyanis ő is hasonlóan tesz. Azt állítja ismertem egész életemben és tagadni akarom a puszta lehetőségét is annak, hogy ez valóban így lenne. De érzem igazat beszél. Nem tudom kicsoda, nem emlékszem mindarra amiről beszél, de azt nagyon is tudom valahonnan ismerem. Ebben biztosabb vagyok, mint az életem.

Bucky. A név millió sebet tép fel, olyasmiket amikről nem is tudtam hogy léteznek egyáltalán bennem és inkább tagadnám körmöm szakadtáig az egészet, mintsem elismerjem ennek igenis van részéről létjogosultsága. Holott belül mélyen - ahová a HYDRA keze sosem tudott elérni - némán üvöltözöm. Szét akarok szakadni. Emlékezni akarok mindennél jobban és mégsem. Félek tőle, hogy ismét emlékezni kezdek dolgokra és törölni fogják a felszínre törő emlékeimet. Nem akarom ismét azt a kínt, a tüzet újra ahogy szinte élve főzik meg az agyam minden egyes kib@xott alkalommal.
- Hagyd abba, elég volt! - Rivallok rá akadozó nyelvvel miközben mozdulataimban, ütéseimben egyre kevesebb az erő.

A fejemben pedig a fájdalom még számomra is elviselhetetlen szintűre fokozódik. Kezeim abbahagyják a püffölését, helyette a sisakomat oldom meg és miután megszabadultam tőle, a fejemre tapasztom mindkettőt. Térdeimre rogyva igyekszem minél kisebbre kuporodni össze mozdulatlanul ott ahol épp vagyok; míg a pokoli fájdalom el nem múlik annyira, hogy meg merjek mozdulni újra végre. Váratlanul érkezik a pajzs, melyet felém hajít; a levegőben szinte hallani se lehet a suhanását, oly hangtalan. Kezem mégis oly természetességgel kapja el gondolkozás nélkül, mintha hozzám lett volna mindig is nőve. Újra megcsap a már korábban érzett ismerős deja vu érzése, amit nem tudok hová tenni még mindig. Nem értem az egészet. ~Mi a fészkes franc folyik itt?!~  


• • 1245 • Zene •  Love  • © • •


* 'Skazhite mne yeshche raz!' ~Mondd újra!

_________________
CAPTAIN AMERICA
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
James B. Barnes
Admin
avatar

: :
Play by : Sebastian Stan
: :
Hozzászólások száma : 85
Csatlakozás dátuma : 2017. Apr. 15.
Kor : 99
Tartózkodási hely : on the run
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :

TémanyitásTárgy: Re: Role reversal AU, Stucky   Szomb. Aug. 26 2017, 20:18


Captain Barnes & Soldier Rogers


*Immár meg sem fordul a fejemben, hogy bánthatna, hiába van a kezében akkora puska, mint én magam. Ő nem. Steve sosem. Egymásra meredünk és ugyan nem ismer fel, de valami... benne is zajlik. Látom. Miután szó szerint az egész életünket egymás társaságában töltöttük, jobban ismerem őt, mint saját magamat. A testbeszéde, az arca minden rándulása árulkodóbb, mint ha tükörbe néznék. Na meg még meg is szólal... egy pillanatig azt hiszem, nekem, és zavartan összevonom a szemöldököm, hiszen épp nem mondtam semmit, miért kellene elhallgatnom, aztán rájövök, hogy ez nem nekem szólt. Steve saját magával vitatkozik. Nem tudok mit kezdeni ezzel az információval (sem). Annál több eszem van, mint hogy rákontrázzak, hiszen ismerem barátom makacsságát, és a csakazértis-mentalitását, és ha ki is csúszna a számon, hogy márpedig figyeljen csak befelé, akkor juszt se csinálná. Öngólt nem lövünk.
Épp elég, hogy a hátralépésemet érzékelve ő azonnal mozdul előre, hogy tartsa a távolságot, én pedig magamat észrevéve visszakozom, és visszaplántálom magam az eredeti helyemre. Nem merek igazán elindulni felé, az előzmények ismeretében és úgy, hogy ő még a saját nevét sem ismeri fel, de sosem hátrálnék előle. Csak figyelem, az arcát, a szemét, úgy iszom be a vonásait, mint sivatag az esővizet, betelni képtelenül, és ahogy közeledik, nagyon lassan felfelé kunkorodik a szám széle, merészelek reménykedni, talán megmozgat benne valamit a jelenlétem, talán mégis megismer, talán érzi a vonzást, azt a megmagyarázhatatlan gravitációt, ami olyan helytelen volt közöttünk mindig, s aminek olyan lelkesen adtuk meg magunkat mégis.
Az ösztöneim és minden harctéri tapasztalatom azt sugallja, hogy meneküljek. Hogy ennek nem lesz jó vége. Hogy a felém közeledőben nem lehet megbízni. Ha csak egy kicsit is józan lennék és az eszemre hallgatnék, akkor védekezni próbálnék vagy megóvni magam.
De nem vagyok eléggé józan ilyesmihez, és az észérvek helyett az érzelmekre hallgatok, márpedig azok sosem tudnák Steve-et fenyegetésnek tekinteni és félni tőle. Hiába lett nagyobb vagy erősebb nálam, hiába láttam őt ölni, vagy épp lehetetlen kunsztokat végrehajtani, nem lett félelmetes a szememben. Most sem. Ahogy elteszi a fegyvert, tovább melegszik a mosoly az arcomon, és aprót, alig láthatót biccentek bíztatóan. Jól van, megy ez.
Vagyis menne, ha épp nem egy rohadványos űrlény-invázió közepén lennénk, hogy dögölne már meg végre az összes! Steve, ha lehet, még gyorsabb, mint amire emlékszem. Még jó, hogy az én célzásom viszont pont olyan jó, mint amilyenre emlékszem... így ugyanakkor, amikor ő is belemártja a ki-tudja-honnan elővarázsolt kést a chitauriba, én is keresztüllövöm. Előrebotladozom néhány lépést, miközben félrehajítom a pisztolyt. Kifújom a levegőt, amit óhatatlanul bent tartottam, amíg meg nem bizonyosodtam róla, hogy minden szuper, és tényleg nem sebesítettem meg szándéktalanul a szerelmemet legjobb barátomat.
Csak hogy aztán döbbenten elnyíljon a szám, amikor valami ismeretlen nyelven rám sziszeg. Ooookééé, eddig is idegborzoló volt a helyzet, de kezdek egy kicsit besokallni. - Mi a franc? - bukik ki belőlem rendkívül kulturáltan, miközben aktívan ráncolom a szemöldököm és kénytelen vagyok belátni, hogy amikor azt hiszem, ennél sokkosabb már nem is lehetek, az események rögtön rám cáfolnak, hogy dehogynem. Talán ez is a náci szuperszérum egyik kevésbé áldásos mellékhatása, hogy még a pocsék dolgokat is extrém mértékben érezzük. Az angol felszólításra hezitálok egy pillanatig, míg rájövök, mit akar, aztán felszalad a szemöldököm, és megismétlem magam. - Én mindig melletted leszek, Stevie. - Hagyom, hogy a hangom megteljen mindazzal, amit ez a mondat jelent. - Nélküled nem megyek sehová. Fedezem a hátad. Nem kell egyedül végigcsinálod - ismétlem el a sokszor elhangzott mondatokat. Mert hiába voltunk mi egy többé-kevésbé romlott környék lakói, vagy egy haladó szellemiségű kevert fajú egység tagjai a háborúban, még ott sem volt ildomos nyíltan hangoztatni érzelmeket két fickónak. Úgyhogy kifejeztük magunkat másképpen. Így. És ezek a mondatok egytől egyig ugyanazt jelentették: "Törődöm veled. Fontosabb vagy nekem, mint én magam. Szeretlek." Persze nem csak botrány lett volna, ha ezt és ilyen formában bárki meghallotta volna, de ráadásul olyan idétlenül nyálas is lett volna... főleg, amíg megvolt a magunk módszere a vallomásra, ami nem igényelt többet hétköznapi szavaknál.
- Nem hazudok - ingatom meg a fejem, mert nem merem levenni róla a tekintetem, mintha azzal megtörnék valami varázslatot és eltűnne, mint Hamupipőke éjfélkor a bálról. - Bucky vagyok. Ismersz, ismertél egész életedben. Tudod, hogy nem hazudok - jelentem ki, hozzá képest higgadtan. Mondjuk, tekintve, hogy már torkaszakadtából üvölt - kezdek attól tartani, ha nem még több chitaurit, akkor a csapatot vonzza ide ezzel a hangerővel -, nagyjából minden higgadtnak számít hozzá képest, úgyhogy a morgós élt ignorálhatom a hangomban.
Arra mondjuk nem számítok, hogy nekem esik. Épp csak annyi időm van, hogy magam elé rántsam a pajzsot, így annak a közepébe csattanjon az ökle valami gyomorforgató, fémes döndüléssel, amilyet még sosem hallottam - mi a fene? -, és eléggé örülök, hogy a pisztolyomat már korábban eltüntettem a képből, mert őszintén, mit kezdenék vele? Lelövöm Steve-et?! Nincs az az atyaúristen a világon!
De azért azt se szeretném hagyni, hogy bucira verjen. Úgyhogy védekezem. Úgy, ahogy őt tanítottam annak idején - alkarral felfogni és elvezetni az ütést, kitérni -, úgy, ahogy ő tanította később nekem - fel a pajzsot, a megfelelő szögben, fordítsd ki és lökj vissza vele -, és... tudom, hogy ez nem megoldás, de más választásom nem igazán van. Hagynám magam? Na azt már nem! Steve egyetlen ütése képes falakat átvinni, szóval nem hiszem, hogy ha teljes erőből a képembe vágna, akkor nem a tarkómon jönne ki az orrom. Ráadásul gyorsabb is nálam, ezt kénytelen voltam felfedezni már ezen a tetőn, és basszus, nagyon nem nézünk ki jól, hiába teszek meg minden tőlem telhetőt, és amikor épp nem az arcom elé emelem a pajzsot, akkor egyszerre frusztrált és könyörgő tekinteteket vetek felé, és amikor épp levegőhöz jutok, sorolom a közös emlékeket, hátha számít bármit. "Basszus, Steve. Ajánlom, hogy később ezt kurvára megbánd, különben igencsak sértődött leszek", gondolom sötéten, és nagyjából ennyire van kapacitásom azon túl, hogy ne haljak meg. Nem tudom, mi akasztja és állítja meg végül. Valahol vicces, hogy ahogy lelassul, még Ő követeli meg Tőlem, hogy hagyjam abba. - Franc, Rogers, bocs, hogy védekezek! - hörrenek vissza, mert neki is el kell ismernie a tényt, hogy egész végig egyetlen egyszer sem támadtam meg, nem ütöttem vissza, csak annyi volt a célom, hogy ne tegyen kárt bennem... mármint, ne nagyobbat, mint ami elkerülhetetlen. Kábé így is olyan érzés, mintha ezhernyi hajszálrepedés lenne az alkarom csontjaiban a blokkolt ütései erejétől.
Még jó, hogy legalább a csapat miatt nem kell aggódnom. A kommlinkeken keresztül végighallgathattam, hogy a kedves főnökeim nukleáris töltetet lőttek New York Cityre, amit Stark igyekszik a portálon keresztül az űr-anyahajó felé kézbesíteni éppen, miközben Natasha azon aggodalmaskodik, hogy mi lesz vele, Barton és Thor és Hulk pedig ezenközben is elfoglaltak azzal, hogy annyi alient iktassanak ki, amennyit csak lehetséges. Más körülmények között ott lennék a földön és nekik segítenék, de most csak annyit tehetek, hogy megbízom benne, hogy képesek kezelni a helyzetet nélkülem is. (Feladatkiosztásban mindig is jobb voltam, mint Steve, aki személyes küldetésének vette, hogy a világ összes gondját a saját széles vagy kevésbé széles vállain cipelje.)
Steve feladja, hogy engem próbáljon legyőzni. Helyette a sisakjához nyúl, leszedi azt. Én hátrébb botladozom, hogy egy kis teret és lélegzetet nyerjek a kifullasztó összecsapás után - igen, ez fárasztóbb volt, mint az egész korábbi ostrom együttvéve, tekintetbe véve az érzelmi részét -, és óvatosan figyelem. Szeretnék odamenni és tenni valamit, segíteni valahogyan, de nem az életem árán, köszönöm szépen. Arra szükségem lesz, miután Steve józan esze visszatér, akármerre kalandozott is el. Szüksége van rám, megint és mindig. Van, ami sohasem változik, évszázadtól függetlenül.
Látszólag teljesen magába zuhan, és na, ez olyasmi, amit soha nem voltam képes tétlenül nézni. Odahajítom a pajzsot. Elkapja és olyan otthonosan fogja, mintha soha el sem vált volna tőle. Ez meggyőz végre.
Én is eldobom a sisakomat - nincs nehéz dolgom (MERT NEM IS EGY RENDES SISAK, basszameg a SHIELD!), egy mozdulat, aztán térdre vágom magam, és úgy közelítem meg Steve-et. Nem hiszem, hogy jól reagálna rá, ha fölé tornyosulnék, úgyhogy szándékosan kisebbé és sebezhetőbbé teszem magam. Mert bízom benne, hogy nem fog megint nekem esni, nem fog bántani. A pajzzsal a kezében nem.
Amint elég közel érek, kinyújtom a kezem, hogy a vállára tegyem. - Itt vagyok, Steve. Itt vagy. Bucky vagyok. Élünk. Megoldjuk, bármi is ez. Mindig melletted leszek, Stevie. Mindketten élünk... - mormolom, megnyugtatónak szánom a szavakat, és csak remélem, hogy hagyja, hogy hozzáérhetek. Mert az érintés még a szavaknál is sokkal, sokkal fontosabb a kettőnk kapcsolatában, a kettőnk kommunikációjában, akarva-akaratlanul mindig egymás személyes terében éltünk, össze-összeértünk így vagy úgy. Steve kedvenc rajztémája is a kezünk volt - sokkal inkább, mint az arc, vagy az ember maga -, mert "a kezekben benne van minden, Buck", hangoztatta mindig, és mi tényleg e szerint éltünk. Úgyhogy remélem, hogy ha a megszokott szavak eltaláltak hozzá, akkor az érintésem még inkább el fog.*


NOTES: Shit shit shit XD I love this XD

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
Steve Rogers
Admin
avatar

: :




Play by : ✯ Chris Evans
: :
Hozzászólások száma : 67
Csatlakozás dátuma : 2017. Jun. 19.
Kor : 99
Tartózkodási hely : ✯ Top Secret
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :





TémanyitásTárgy: Re: Role reversal AU, Stucky   Pént. Szept. 01 2017, 00:41

2012.05.04. "The Incident" | The Battle of New York, Manhattan, New York City, USA
"It's the things we love most that destroy us,"
N em értem, hogy mi zajlik bennem. ~Viselkedj Katona, viselkedj!~ Fegyelmezem meg magamat gondolatban. Nem akarom, hogy megint a székben kössek ki büntetésből vagy valami sokkal rémesebbet találjanak ki nekem újfent. A fejemben a hang persze ismét zümmögni kezd, a férfi közelsége láthatóan komoly hatással van rá is. Nem hagyom elmenni, szinte táncolva tartom a távolságot köztünk mindig tartva a távolságot. Egy pillanatra akkor torpanok meg csupán, amikor tesz felém egy lépést, de aztán én is közelebb merészkedem hozzá. Zavar, hogy szótlanul bámul minta az emlékezetébe próbálna mélyen vésni minden vonásommal egyetemben. De ez nevetséges feltételezés. Hiszen nem is ismerjük egymást. Vagy legalábbis én azt hiszem, míg egyre több jelét nem adja annak, hogy tévedtem. Egy ismerős mosoly az arcán, amitől elfog az érzés hogy én ezt már láttam tőle korábban. ~Lehetetlen!~ Igyekszem logikusan gondolkozni, már amennyire lehetséges ebben a lehetetlen helyzetben.

Metszőn tekintek rá, de hiába. Megmagyarázhatatlanul vonz hozzá valami, ami ijesztő. Ijesztő, hogy képes vagyok egyáltalán bármit érezni még. Azt hittem, az érzések már rég kivesztek belőlem... törlésekkel ezelőtt. ~Jelentenem kell, hogy meghibásodtam!~ Emlékeztetem magam, ha végeztem a küldetéssel kötelességem jelentést tenni az állapotomban történt változásról. De nem akarok. Tudom, hogy tiltott dolog éreznem, mindig megbüntették ha jelét észlelték... könyörület, félelem, mindent kiirtottak belőlem apránként. Vagy legalábbis mostanáig azt hittem, de ez a férfi?! ~Ki a fene lehet?!~ Fogalmam sincsen. Sem azt nem tudom, hogy miként volt képes ennyire felkavarni. Kissé kaotikusak a gondolatok a fejemben. Zsibonganak mind, kezd belefájdulni a fejem is. Ám nem mozdulok, jelét sem mutatom ennek. ~Egy gépnek nincsenek érzései. Ne érezz! Ne érezz! Ne érezz! Nyomd el! Nem láthatják meg!~ Mantrázom magamban, befelé fordulva ahogy mindig. Mindig megbüntették, ha bármi jelét mutattam... megtanították, hogy az érzések rosszak. Kiirtandóak. És most, hogy megint érzek... hogy megint vannak érzéseim miatta ~Ez is a TE hibád!~ kedvem lenne a képébe kiáltani, hogy elrontott. Miatta romlottam el, miatta lettem haszontalan. Már nem bírom ellátni a feladatomat, selejtes vagyok.

Próbálok rámordulni, elijeszteni, elzavarni... de meg sem moccan. Csak áll ott, mint valami cövek. Idegesítő. Nem látok félelmet a szemében, egészen más érzelmek kavarognak most benne. Mosolyog rám, s mintha biccentene is alig láthatóan. ~Ennyire halálvágyó talán?!~ A földön kívülit közös erővel pillanatok alatt lerendezzük, így most már tudok foglalkozni vele nyugodtan. A férfi komoly problémát jelent, tudom... érzem, még ha meg sem tudom pontosan fogalmazni a miérteket. De a nekem címzett mondata mélyen talál be, mélyebben mint amennyire a programozásom el tudott jutni, mélyebbre mint aminek a létezéséről tudtam. A hangocska pedig izgatottan ujjongani kezd újfent. Mintha értené, tudná mi is folyik itt. ~Mi a franc?!~ Ismétlem meg a férfi hangosan is kimondott felhördülését. Szerencsére az angol felszólításnak megadóan tesz eleget és nem kell tovább tépnem a számat érte vagy testi erőszakot alkalmazni, hogy szó szerint kiverjem belőle a válaszaimat.

Érzem a borzongást a gerincem mentén, amit a szavai kiváltanak. Egyszerre fájdalmas és jóleső. ~Fene a mazochista formámba!~ Döbbenten bámulok rá teljesen elfelejtkezve arról, hogy mi is volna a feladatom. Beszél hozzám, de a szavak csak nem állnak össze egy egésszé, valamivé ami számomra is értelmes volna pedig kiválóan megértem az angol nyelvet. Mert, hogy neki ez jelent valamit az nyilvánvaló, nagyon is sokat. Elég a szemébe néznem, hogy tudjam mekkora érzelmi vihar dúl benne. Legalább akkora mint én bennem. Arcélem pedig megremeg a hirtelen jött fájdalomtól ami egyaránt éri a testem és a lelkem. Azt mondja én vagyok Amerika Kapitány, mire tagadóan kezdem rázni a fejemet. ~Nem, nem, NEM! Téved! Nem lehetek én az! Én a Tél Katonája vagyok! Nem, nem nem! Hazudik, csakis ez lehet!~ De mélyen, legbelül érzem nem hazudott. Ez ahhoz túl fontos neki, hogy hazudjon róla. Hiába hordja ő az uniformist... Mégis, forr bennem az indulat. Az ökölbe szorított fém karomat rá emelem és be akarok mosni neki egyet vele.
- FOGD BEEE! - Kiáltom, felé lendítve a kezemet és lesújtva rá, taszítva rajta egyet.

Amint ezt a számomra egyszerre ismerős és mégis ismeretlen nevet említi, történetet vonva köré... emlékeket... megremegek, hogy aztán a sokkba fagyjak bele amint bevillan egy kép róla, rólunk. Ahogy rám néz, azokkal a zavarba ejtően kék szemeivel és arcán semmit sem látni, rezzenéstelen az arckifejezése. Időbe telik míg megértem miről is magyaráz nekem. Iszonyat költözik a szemembe, amint meghallom a szavait és oly mértékben csap pofán a régi, szépiásan megsárgult emlékkép, hogy azonnal eleresztem mintha pestises volna. "Mert én melletted leszek az idők végezetéig." Ezt mondta nekem, amikor az anyámat temettük és senkim se maradt... nos rajta kívül. Az emlék húsba maróan fáj több okból is, fölé magasodva vagyok még mindig ám most elhátrálok tőle iszonyatomban. ~Mit tettem Bucky?! Miért nem állítottál le?!~

Már emlékszem, emlékszem a nevére. James Buchanan Barnes. ~Hogyan is felejthettem el?!~ A barátomat, a legjobb barátomat, aki a világomat jelentette akkor és jelenti most is. Nem értem miként történhetett ez meg velem, velünk. Ennek egyáltalán nem így kellett volna történnie. Minden amiről Bucky beszél, minden amit mond lassan derengeni kezd: először homályos felvillanásokból, majd képekből apránként áll össze a fejemben minden jelenetről, amiről beszél. Mégis, a protokoll próbál utat törni magának, visszavenni az irányítást, a fejemben a nyomás egyre elviselhetetlenebbé válik, a fájdalom egyre nagyobb területen van jelen. ~Nem értem, erre hogyan... miért emlékszem? Miért most?~ Annyi éven át voltam sötétségben, ezt vettem természetesnek és most kénytelen voltam szembesülni a ténnyel, semmit sem tudok magamról. ~Kicsoda Steve Rogers? Ki vagyok én?! Bucky, miért nem emlékszem semmire?~ Érzem, ahogy a rettegés gyökeret ereszt bennem és facsargatni kezdi a szívemet. Fogalmam sincsen, hogy mi történt és mit tettek velem amitől mindent elfelejtettem. Hogy ki is vagyok valójában. Mert a Tél Katonája már biztosan nem, ezek után nem... ahogy Steve Rogers sem, őrá ugyanis nem emlékszem.

~Hogy jutottunk ide?! Mi, akik világi cimborák voltunk, hogyan szakíthattak el így egymástól a másik ellen fordítva?!~ Nem értem, azt gondoltam bárkinek ártani tudok, csak neki nem, történjék bármi. ~Ezért még a HYDRA megfizet!~ Fogadkozom magamban, és ha én valamit megfogadok addig nem nyugszom míg nem álltam a szavamat. Iszonyattal nézek rá, szemeim könnyeimtől párásak, a torkom kiszáradva és nem találom a hangom. Fogalmam sincsen, hogy mit mondhatnék erre. Amit érzem kéne, azt valahogy nem merem. A kimondott szónak ereje van, nem lehet semmissé tenni ha egyszer rálépek az útra és fennhangon is kimondom, eszembe jutottak dolgok.
- Nem... - Kétségbeesett hangom kacos, úgy érzem menten összetapad a szám, ahogy tétován mégis megszólalok. - Nem akarlak... nem tudlak megölni... Bucky! - Mondom ki először a nevét hangosan. Aztán a térdeimre zuhanok és összeomolva zokogok. Hosszú, szőkés hajam takarja ugyan a földet bámuló arcomat - elrejtve a férfi elől meggyötörtségemet -, de mellkasom láthatóan rázkódik az eddig elfojtott érzelmektől melyek most erőt vettek rajtam felülírva minden belém plántált gyilkos, őrült parancsot és késztetnek férfiakhoz méltatlan módon sírásra. ~Elbuktam.~

Kétségbeesetten nézek Buckyra tőle remélve segítséget, a lábaim is felmondják a szolgálatot és az érzések és emlékek - melyek létezéséről sem tudtam - most maguk alá temetnek a fájdalom pedig körül ölel. A fejem szét akar hasadni, képkockák váltják egymást egyre gyorsuló ütemben; én pedig a fejemet fogom kétségbeesetten, ám a fájdalom csak nem akar elmúlni. ~Valaki segítsen!~ A pajzs pedig repül felém, de hiába kapom el reflexből mégsem érzem úgy, hogy ez segítene. A fájdalom fokozódik, nem múlik el. A könnyeimtől már nem is látom, hogy közeledik... egyszer csak ott van mellettem már Ő is. A pajzsot eleresztem, kezeim ismét a fejemre tapadva és rázom jobbra-balra mintha elhessegethetném vele a fájdalmat. Enyhülést akarok, bármi is az ára.
- Fáj... Buck... segíts... a fejem... szét szakad a fejem... - Préselem ki magamból nagy nehezen a szavakat apránként, szinte már sziszegve a fájdalomtól az összeszorított fogaim közül. Ahogy hozzám ér, mintha ostorral vágott volna végig rajtam, testemet remegés fogja el. Ösztönösen, gondolkozás nélkül kezdek szűkölve hátrálni - végigtörölve a gatyámmal a háztető minden mocskát - s meg sem állok, míg a lejáró ajtaját nem érzem a hátam mögött. - Ne! Ne bántson! Nem akarom... ké-kérem! - Könyörgöm összekuporodva a sarokba, miközben kezeimet továbbra is a fejemre szorítom.

• • 1313 • Új Videó & Új Zene •  Love  • © • •

_________________
CAPTAIN AMERICA
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
James B. Barnes
Admin
avatar

: :
Play by : Sebastian Stan
: :
Hozzászólások száma : 85
Csatlakozás dátuma : 2017. Apr. 15.
Kor : 99
Tartózkodási hely : on the run
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :

TémanyitásTárgy: Re: Role reversal AU, Stucky   Pént. Szept. 01 2017, 18:52


Captain Barnes & Soldier Rogers


*Bár látszólag egyáltalán nem reagál rám jól, jobban ismerem annál, semhogy ez eltántorítana. Na meg... az ő lelki- és elmeállapotától függetlenül ott van az enyém is, és bár jelen pillanatban az éppenséggel fejreállt, de akkor is Steve felé vonz és ha akarnám, sem tudnám figyelmen kívül hagyni ezt a tényt.
Igen, számomra csak néhány nap - alig több, mint egy hónap - telt el az elvesztése óta, de még így is... azóta is... minden nap meghaltam egy kicsit a hiányába, és az egész felébredünk-a-következő-évszázadban dolog sem tett jót a mentális állapotomnak. Hirtelen visszakapni őt, bármilyen formában, úgy tűnik, mint egy váratlan és meg nem érdemelt ajándék a magasabb hatalmaktól.
Nem tudnám megmondani, hogy ez az egész érzelmi vihar benne lejátszódik-e, mert neki arcizma sem rezdül, amennyire meg tudom állapítani, de a szeme... a tekintete... az közel sem olyan hdieg és élettelen, mint amilyenné a vonásait rendezte. Ha nem is tudom megállapítani, pontosan mi megy végbe benne, azt tudom és látom, hogy valami történik. Csak remélhetem, hogy olyasmi, ami számomra kedvező irányba lendíti majd az eseményeket... mondjuk ha nem, az sem számít. Kellően makacs vagyok, hogy tudjam: úgysem fogom hagyni, hogy ne oldjuk meg, akármi is ez az egész szarság, amibe keveredtünk, végtére... róla és rólam van szó.
Tulajdonképpen még reagál is az apró jeleimre, a finom gesztusokra, amiket direkt vagy önkéntelenül teszek, még ha nem is mindig úgy, mint amire számítok vagy mint amit remélek, de nem is az a lényeg. Mondjuk nem tudom, mi a lényeg. Azon kívül, hogy itt van? A gondolataim valahogy minduntalan ehhez az egyhez térnek vissza és képtelen vagyok igazán másra koncentrálni. (Ezért nem lesz belőlem soha jó Amerika Kapitány, még egy egész Földet érintő ostrom közepén is képes vagyok a személyes szarságaimat helyezni előtérbe a kötelességemmel szemben... Félresöpröm a gondolatot, hiszen a fülesnek hála tudom, hogy a csapat nélkülem is kezeli a helyzetet.)
Én azon vagyok kiakadva, hogy ismeretlen nyelven szólt rám, ő meg azon, hogy én kiakadtam. Hát rohadtul szép kis kompánia vagyunk, mondhatom. De a pillanatnyi félreértéseket a régi szavak mindkettőnkben visszhangzó emlékei azonnal félresöprik. Mert reagál rá! Ezt nem tagadhatja le, látom, a borzongását, a döbbenetet az arcán és a szemében, a rándulást az ujjaiban, és nem tudom, hogy számára éppen szögeket verek a rázárult koporsófedélbe minden egyes hanggal, vagy éppen kihúzkodom őket, hogy kiszabadítsam onnan. - Ne rázd a fejed, Rogers, amikor igazam van, tudod, hogy azt utálom! - vigyorgok rá, fejemben egymásba hurkolódó képsorokkal, amikor pontosan ezt tette, én pedig addig csiklandoztam érte, amíg rá nem jött egy asztmaroham. (Nem mi voltunk a legnagyobb észlények, nyilván.) És hadd tegyem hozzá, hogy a szérum tényleg mindent felerősít, úgyhogy az eleve csiklandós Steve Rogers kétméteres humán tankként is képes volt kislányosan sikoltozni, ha csiklandozásra került a sor. Felemelem szabad kezem és játékos fenyegetéssel megbillegtetem ujjaim, bár ezúttal nem áll szándékomban ténylegesen megindulni felé és beváltani a mozdulat jelezte fenyegetést. Ahhoz túlságosan következetesen tartotta tőlem a távolságot, nem akarom elrontani, elijeszteni...
És milyen jól tettem, hiszen minden egyes megjegyzésem tovább hergeli, és abszolúte nem kell hozzá sok, hogy túlhevüljön és ordítson és nekem essen. Hát ez... remek.
Pont ez kellett a napon megkoronázáshoz.
A legjobb barátom és életem szerelme, amint megpróbál agyonverni.
Egyre több szimpátiát érzek Romanoff irányába az egész Barton-ügylettel kapcsolatban. (Apropó, ha épp nem lennék Steve-vel és a csodás pofázmányom nem-beveretésével elfoglalva, esetleg felelhetnék nekik, de így kicsit nehézkes a dolog.)
Azért megteszem, ami tőlem telik, és én lepődöm meg rajta a leginkább, hogy ez tulajdonképpen... elég. Elég ahhoz, hogy Steve ne tehessen bennem nagy kárt, hogy elvezessem az ütései többségét, hogy a karomon maradjon a pajzs. Persze, kapok néhányat a képemre - az egyik szemem valószínűleg néhány óráig használhatatlan lesz, és felhasadt az ajkam, és valószínűleg elrepedt a bal járomcsontom, az alkarom állapotáról nem is beszélve, de összességében... simán megúszom, ahhoz képest, hogy a világ első és legjobb szuperkatonája próbált meg elintézni.
Amíg meg nem állította saját magát, mert én nem tettem meg, az biztos. Én csupán védekeztem. Felbámulok rá - megszoktam már, hogy ő a magasabb, ha nem is sokkal -, és képtelen vagyok nem mosolyogni. mosolyogni.
De... ez nem lesz jó így. Látom, ahogy elpárásodik a tekintete - jesszus, Rogers, csak ne sírj, bármit megteszek, csak ne sírj, könyörgöm -, és nem tudom, hogy ettől a düh vagy az elkeseredettség növekszik bennem gyorsabban, de valószínűleg mindkettő elég jó tempóban izmosodik meg és szorít gombócot a torkomba, lelohasztva a mosolyt a képemről. Az aggodalom a szívemet facsarja, miközben megint elveszettnek érzem magam és szeretném, ha valaki (STEVE) megmondaná, hogy mégis mit csináljak, mert én nem tudom... honnan is tudhatnám, ez az egész egy őrület, egy szép- és egy rémálom bizarr keveréke... Szinte önkéntelenül teszek felé egy apró lépést, majd állok meg önmagamat rajtakapva a tetten - Steve úgy fest, mint aki a szakadék szélén egyensúlyozik, és nem tudom, nem billentem-e a rossz oldalra bármelyik mozdulatommal. Ugyanakkor szinte darabokat szakít ki belőlem, olyan erős a segíteni vágyás is.
- Steve... - motyogom, és bármennyire magabiztosan soroltam korábban a tényeket, az emlékeket, azt, aki mi voltunk, most mégis elcsuklik a hangzom. A múlttal sokkal könnyebb megbirkózni, mint a jelennel. - Persze, hogy nem. Nem is kell. Persze hogy nem akarsz - voksolok a nyugtatása mellett, mert isten a tanúm, láthatóan ráfér. (És különben is, mi ez a fixáció a megölésemmel, jézusom, Stevie. Ennyire nem horkolhattam hangosan.) Ám vagy ez, vagy a saját beismerése túl sok neki és ahogy térdeire esik, már nem tudom távol tartani magam. Miközben én is térdre ereszkedem, a fülesemhez nyúlok.
- Jelentést! - szólok bele, a korábbi ingerült határozottsághoz képest most egészen lágyan. - Mindenki él, űrlények döglöttek és győztünk. Tony enni akar. Hol vagy, James? - felel azonnal Natasha - hálás vagyok, hogy éppen ő, és bólintok egy aprót magamnak.
- Az mindegy. Mennem kell, Natasha, ez a dolog... nem tűr halasztást. El fog tartani egy ideig. Ne keressetek, ez parancs. Kapitány, vége. - Bűntudatom van, amiért hátrahagyom őket éppen most? Naná. Meggátol ez abban, hogy mostantól minden figyelmem osztatlanul Steve-é legyen? A legkevésbé sem. A csapat meglesz nélkülem is, különben sem valószínű, hogy szűkös határidőn belül megint meg kellene menteni a világot, nem igaz? Ha hetven évig elvoltak Amerika Kapitány nélkül, akkor bírják ki még egy darabig. Amíg vissza nem kaphatják az igazit, az eredetit. Vagy ha ők nem is, legalább én... A szavaim befejezése után kiveszem a fülemből a kommunikációs eszközt, összetöröm az ujjaim között, és eldobom a maradékát. Megvannak a prioritásaim. Steve az egyes számú, és nem hagyom magam eltéríteni tőle többet.
Közelebb mászom hozzá, még mindig a lehető legkevésbé fenyegető tartásban, és igyekszem nem hagyni, hog összetörjön a saját szívem attól, hogy ilyen állapotban látom. Mert soha, de soha nem láttam még őt ennyire... elveszettnek. Sem negyven kilós srácként a halál kapujában, sem az anyja elvesztésekor, sem a háború forgatagában... soha. Ő nem a sírós fajta, de most valami átszakadt, meghasadt benne, és nem tudok eleget, hogy értsem, pontosan mi történik. Ám a legfontosabb világos: Steve-nek szüksége van rám. - Itt vagyok, Stevie... itt vagyok, segítek... persze, hogy segítek, mindig... - motyogom, lázasan kattognak a fejemben a fogaskerekek és próbálom eldönteni, hogy mit tehetek... mit tehetnék még...
Viszonzom a pillantását, tekintetemben törődés és szeretet és a saját fájdalmam, amit az ő állapota okoz, a mellkasom mintha abroncs szorítaná össze, az ujjaim és a gondolataim egyaránt zsibbadtak a tehetetlenségtől, ugyanakkor minden idegvégződésemben energia cikázik, ami azért sikolt, hogy segítsek, hogy tartsam meg, hogy mentsem meg, hogy hozzam helyre, akármi is ez. A pajzs elfelejtve hever mellettünk, már egyikünknek sem elég fontos, hogy figyelmet fordítsunk rá, amikor ott a másik hús-vér valójában, és nem tudom tovább türtőztetni magam, jobb kezem a vállára simítom, miközben ballal megpróbálom lefejteni az egyik karját a saját fejéről, hogy közelebb húzzam magamhoz és megpróbáljam a mellkasomhoz vonni, védelmező ölelésbe. Nem tudom, mi történik, nem tudom, mi fáj ennyire, mi az, ami képes ezt kiváltani belőle, de akármi is, el akarom űzni és helyrehozni. Ha az egész világot kell egyenként orrba vágnom érte, akkor is.
És kis híján hátrahőkölök, amikor felszűköl és szabadulni akar az ölelésemből. Egy pillanatra elengedem, majdnem hagyom, hogy elhúzódjon, de aztán inkább még szorosabbra vonom az ölelésemet, és a kezem a válláról a hajába siklik, gyengéden morzsolgatva a tincseket az ujjaim között, és finoman dörzsölgetve a fejbőrt ott, ahol a legjobban szerette valamikor régen, egy-egy élettel ezelőtt talán. - Shh, shhh, minden rendben, Steve, nyugodj meg, minden rendben, nem bántalak, nem bántanak, vigyázok rád, semmi baj, nem hagyom, hogy bárki bántson - suttogom lázas igyekezettel, és mindent de mindent megteszek, hogy ennél többre ne is gondoljak, ne hagyjam magam elkalandozni a miértek és hogyanok és mit tettek veled? kérdések irányába. Hányinger kerülget így is. - Biztonságban vagy, Stevie, nem hagyom, hogy bajod essen, vigyázok rád, mint régen. Minden rendben, senki nincs itt, csak mi ketten. Tőlem nem kell félned, ugye? - Eltávolodok annyira, hogy a szemébe nézve meggyőződhessek róla, hogy hallja és érti, amit mondok - vagy arról, hogy nem, de azzal sem tudok sok mindent tenni, mint hogy ismételgetem magam és várok -, hogy megnyugtassam magam, hogy én nem vagyok fenyegetés számára - mit fogok tenni, ha azt látom, hogy mégis? -, aztán megint a mellkasomra vonom, hogy a szívverésem ismerős dallama is megnyugtassa. Így vészeltük át a háborút, egymás életét hallgatva, egymás ölelésében, semmiségeket suttogva a másik fülébe. Ezt tette ő velem Azzano után, és ezt tettem meg érte én, amikor az átélt borzalmak egyre jobban kikezdték őt. Remélem, hogy most is segít valamennyit. Remélem, hogy képes lesz egy kicsit lehiggadni, eszére térni, legalább annyira... legalább annyira, hogy megint megismerjen...*


NOTES: Awww! This hurts so fucking much! <3

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
Steve Rogers
Admin
avatar

: :




Play by : ✯ Chris Evans
: :
Hozzászólások száma : 67
Csatlakozás dátuma : 2017. Jun. 19.
Kor : 99
Tartózkodási hely : ✯ Top Secret
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :





TémanyitásTárgy: Re: Role reversal AU, Stucky   Vas. Szept. 10 2017, 00:43

2012.05.04. "The Incident" | The Battle of New York, Manhattan, New York City, USA
"It's the things we love most that destroy us,"
R ogers. Arcom önkéntelenül is megvonaglik a kiejtett szó hallatán, ahogy a név visszhangot ver a lelkem mélyéig felkavarva újfent. ~Emlékezz Katona, emlékezz!~ Ösztönzöm magam, de hiába. Ismerős a név, mégsem emlékszem rá; pedig a jelek szerint fontos lenne. ~Miért? Miért vigyorog ennyire?~ Nem értem, a hangja szigorú volt és fegyelmező; mégis az arcán örömöt vélek felfedezni. ~Érthetetlen. Miért elégedett ennyire, ha közben helytelenül cselekedtem?~ Összezavar, összezavar teljesen ezzel az egésszel. Belém programozták a megfelelni akarást, arra kondicionáltak, azért élek hogy másokat elégedetté tegyek és szolgáljak. Bár nem a parancsnokom, sőt ha nem volna ez a földönkívüli vészhelyzet valószínűleg a kiiktatandó célpontom lenne a maskarás haverjaival egyetemben... mégis, mégis ott van a tény, hogy elégedetté akarom tenni... valahogy... azt hiszem.

Az ujjait mutogatja felém incselkedve ~Mit akarhat ezzel?! Értenem kéne? Ez valami kódjel?~ ám én mégsem értem. Oldalra billentett fejjel nézek rá, mint valami kajla fülű, értetlen Beagle kutya, aki a gazdáját próbálja meg értelmezni. Aztán persze kiprovokálja, hogy péppé verjem. ~De, ha egyszer az Istennek se hallgat el?!~ A nagy dührohamot, a tagadást pedig felváltja idővel a beismerés és az elfogadás miután rádöbbenek minden, amit mesél igaz volt, talán egy régi szép időben egy elfelejtett életben, ahol mi ketten elválaszthatatlanok voltunk. De nem ma, nem itt és nem most. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy érezzek. A programozás utat tör ismét, én pedig tagadni próbálom ezerrel mindazt ami a valóság az igazság és elmém megbosszulja a dolgot. Egyre inkább hasogatni kezd a fejem, a nyilalló szúrás egyre erősödik, ahogy egyre csak mondja a magáét vég nélkül.

Érzékelem, hogy lelohadt a mosolya, de jelenleg lassan már kettőt látok belőle - ha egyáltalán látok bármit is az elhomályosuló tekintetemmel -, ahogy a nyomás fokozódik a fejemben és az elme feszül ellent az akaratnak, fizikai tüneteket produkálva. Olyan ez, mintha minden amit töröltek belőlem, megpróbálna visszatérni ahogy beszél hozzám és ingerel. Mintha vissza próbálná vonni a törléseket, a folyamat pedig éppen annyira fájdalmas mint amikor anno megtették az ellenkezőjét. Tesz felém egy lépést, mond egy szót ismételgetve... minden cselekedetétől csak még rosszabb lesz. Úgy érzem magam, mint aki penge élen táncol egy szakadék felett és nem tudni, hogy átérek-e a túloldalra épségben. Tisztában vagyok vele, hogy nem szabad éreznem, sem parancsot megtagadnom; ~Egyáltalán hogyan vagyok rá képes?! Csak egy gép vagyok, semmi egyéb!~ hogy ennek biztosan büntetés lesz a vége mégpedig mérhetetlen. De képtelen vagyok elviselni a fájdalmat, talán az egyetlen fajta ez, amit képtelen vagyok tudatosan elzárva tartani... ha a fájdalom forrása a fejem. A székben is üvöltözök; ott az egyetlen hely, ahol megengedett az hogy üvöltsek a kíntól.

Már meg sem próbálok ellenkezni a név hallatán - túlságosan leköt önnön nyomorúságom - viszont megremegek, amikor megszólal újfent. A "Jelentést!" parancsot mindig a törlés követi és a krio. nem tehetek róla, de zsigeri borzongás fut tőle végig rajtam és most nem vagyok elég összeszedett ahhoz, hogy a fájdalomtól való félelmet elzárjam a megfelelő dobozába és képes legyek a testemet tudatos kontroll alatt tartva mélyre eltemetni mindent ezzel kapcsolatban. Nem tudok törődni azzal, hogy épp a szemem láttára - már ha látnék valamit a saját könnyeimtől - töri össze a kommunikátorát, amit kiszedett a füléből. Semmivel sem tudok törődni, csak ezzel a pokoli fejfájással... mintha ütvefúróval próbálnának léket verni a koponyámba a halántékom mindkét oldalán. Hallom a hangját, de nem hoz enyhet amit mond... legfeljebb a lelkemnek ~Van egy gépnek egyáltalán lelke?!~ esik csak most jól.

A nem várt ölelése az egyetlen, ami meglepetésként hoz magával némi enyhet. Van benne valami ismerős és jóleső, még akkor is ha erőszakkal feszegette le egyesével az ujjaimat a fejemről hogy magához tudjon ölelni végre. Gondolkodás nélkül kapaszkodom a nyakába ahogy régen, egy elfeledett másik életben... amikor még én voltam kettőnk közül a kisebb. Ösztönösen markolok a ruhájába a fém kezemmel, miközben a jobbom a nyakát öleli át és arcomat a válla és a nyaka találkozásába fúrom, mélyet szippantva az illatából. Ez nyugtat meg végül apránként; bár kezdetben kissé erőteljesebben markolom azt a halál ciki uniformisát vagy hagyok szuvenírül némi kék-zöld foltot a tarkója alatt a nyakánál, végül már egészen megnyugodva szuszogok. A fájdalom oly nyomtalanul tűnik el, ahogyan jött és én kiélvezem ezt a pár néma percet, mielőtt a vállamra tenné a kezét és minden ismét elromlana újfent.

Próbálok elhúzódni tőle, ám csak pár másodpercig érezhetem úgy hogy sikerült tőle elhátrálnom a falig... máris visszahúz és még szorosabban fog, mint korábban. Fullasztó öleléséből nem tudok kiszabadulni, pedig a tiltás ellenére - az engedetlenség főben járó vétség és megtorlást von maga után mindig - megpróbálok mégis abban a reményben, hogy ha korábban sikeresen legyűrtem, most is újra legyőzhetem. Már a kezét érzem a hajamban, tudom hogy mi jön... megmerevedek és összeszorítva a szememet és a számat, némán tűrök miközben észre sem veszem hogy megint eleredt a könnyem. ~Csak legyünk túl rajta mielőbb! Mire vár még? Mire?!~ Hiába hallom amit mond, nem hiszek neki. Sose értek hozzám ilyen óvatosan, kivéve ha akartak valamit... és hamarosan már minden volt az, csak gyengéd nem amit velem tettek. Megborzongok attól, amit csinál velem. Én talán nem emlékszem a múltra, de a testem igen. Ellazul a karjában, minden merevség és görcs kiveszik a tagjaimból a rég nem érzett, ismerős mozdulatok hatására.

Azt mondja, hogy biztonságban vagyok vele... de mind ezt mondta, amikor megpróbált magához édesgetni, amikor kettesben maradtam vele. ~Aztán ha nem ment szép szerével...~ Hiába ismételgeti, nem fogom jobban elhinni neki mint bárki másnak. Pedig szeretném. A kis hangocska odabent erre ösztökél, hogy hagyjam a harcot másra és Buckyval menjek el a lakására... De nem hallgathatok rá, nem hallgathatok rájuk. ~Infantilis bolond, hát nem látod, hogy csak ámítás amit mond?!~ Korholom a hangot, ami egyre erősebben üvölti a férfi hangját torka szakadtából mindhiába. ~Nem hiheti el, túl szép amit mond!~
- Csak legyünk rajta túl mielőbb... Uram! - Válaszolok nagyot nyelve, miközben lesütöm a szememet. Tudom, hogy elfogadhatatlan és helytelen a könyörgés, mégis megteszem és reménykedem benne, hogy ezúttal kegyes és gyors lesz. De mindeközben feladom a küzdelmet ellene, amúgy is értelmetlen szélmalom harc volna. Tegyen velem, amit csak szeretne. Nem ellenkezem.

Várom, hogy megfordítson és meghalljam az öv csatjának a semmi mással össze nem keverhető hangját, amint megoldja a nadrágját... de mégsem ez történik. Helyette a mellkasára von, erővel kényszerítve hogy ott is maradjak ezúttal ne pedig meneküljek. Pedig a pánik ismét megkörnyékez, míg meg nem hallom az ismerős dallamot... a szívverésének ütemes ritmusát. Én pedig döbbenten tapasztom a fülemet a mellkasára, pontosan a szíve fölött, elkerekedett szemekkel hallgatva a dübörgést. Van benne valami ismerős, valami megnyugtató, valami... ~Bizalom?! Szeretet?!~ Nem tudnám pontosan megfogalmazni, csak hogy olyan régi, elfeledett érzések, melyek bár hiányoznak mégis le kellett mondanom róluk évtizedekkel ezelőtt. A törlések kiöltek belőlem mindent, vagyis eddig a napig azt hittem. A napig, amíg James Buchanan Barnes fel nem bukkant újra az életemben felkavarva mindent...

• • 1121 • Új Zene •  Love  • © • •

_________________
CAPTAIN AMERICA
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
James B. Barnes
Admin
avatar

: :
Play by : Sebastian Stan
: :
Hozzászólások száma : 85
Csatlakozás dátuma : 2017. Apr. 15.
Kor : 99
Tartózkodási hely : on the run
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :

TémanyitásTárgy: Re: Role reversal AU, Stucky   Vas. Szept. 10 2017, 02:21


Captain Barnes & Soldier Rogers


*Nem tudom úgy olvasni a reakcióit, mint egykor. Nem tudom, mit jelez a fájdalom a tekintetében, az alig észrevehető tikkelés a szeme alatt, a rándulás a szája sarkában. Nem tudom, legalábbis nem igazán, hogyan kellene áthidalni a távolságot kettőnk között.
Ez a tény kést forgat a szívemben. Alig két hete még...
Nem. Nem két hete. Hetven évvel ezelőtt volt. Elveszítettem, ő meghalt, mert már akkor sem tudta, mi a jó neki feláldozta magát helyettem, és most mégis itt van, de mégsem. Olyan értetlenül néz vissza rám, olyan üres tekintettel, mintha nem is mi ketten állnánk itt, hanem két idegen, de mégis... mégis, mégis, mégis. Az a tekintet, az az arc eltéveszthetetlen számomra.
Mit tettek veled?! Sikoltozni kellene. Összetörni. Hadba vonulni az egész univerzum ellen, akár. De egyiket sem tehetem meg - most rajtam van az uniformis, most én vagyok a szimbólum, és ez a státusz megköti a kezem és egy kicsit a lelkem is. Mert az ikonok nem zuhannak magukba és zokognak háztetőkön. A jelképpé emelt emberek kihúzzák magukat és megoldják a problémákat. Hát ezt teszem én is. Valami elromlott velem, vele, kettőnkkel - hát helyre kell hozni. Ennyire egyszerű. Ennyire végtelenül, kibogozhatatlanul bonyolult.
Leeresztem a kezem az értetlenségével szembesülve, és letükrözöm a fejbiccentését. Még Carter tanította nekünk - a másik testbeszédét másolni segít, hogy bizalmi reakciót váltsunk ki, magyarázta -, és nem vagyok rest efféle trükkökhöz nyúlni, legalábbis amíg jobb ötletem nincsen. Talán ezt értelmezte gúnyként (a mosolyommal együtt, mert hogy a viharba ne vigyorognék rád, Rogers, amikor előmásztál a sírból is a kedvemért?!), és támadt nekem, de nem számít, hiszen... végül leáll vele.
És mintha minden, amit mondok, csak rontana a helyzeten. Látom a kínját, nem kell kimondania, még csak kimutatnia sem. Tapasztalat és gyakorlat teszi... mert Steve mindig ilyen volt. Amióta az eszét tudta, beteg volt, és fájdalomban élt, de nem akart a terhünkre lenni, úgyhogy nem szólt róla. Sem a mindennapi nehézségekről, amiket a félrekalapáló szíve, a túlságosan görbe gerince, vagy az asztmatikus rohamok okoztak; sem a fellángoló betegségekről, amikor akár egy hidegebb szélroham is okozhatott magas lázat, csillapíthatatlan köhögést, hasogató izomfájdalmakat. Steve sosem panaszkodott.
Úgyhogy Ms. Sarah meg én megtanultuk anélkül észrevenni a jeleket. Az enyhe plusz görbületet a hátában, ahogy próbálta óvatosabban tartani magát. Az árnyalatnyi változást, ahogy sápadtabbá vált a bőre. A mikroméretű rándulásokat, amiket egy-egy meggondolatlan mozdulat váltott ki. Az enyhe biccentést, ahogy a kevésbé lüktető oldalára fordítva tartotta a fejét. Az anyai szem persze mindezt még nálam is hamarabb kiolvasta, de lassan én is szakértő lettem. És most ugyanez a tudásom köszön vissza, hogy lássam: nincs jól, fájdalmai vannak.
Szeretnék segíteni, minden porcikámmal ezt kívánom, csak éppen fogalmam sincs, mit tehetnék, hogyan enyhíthetnék a kínokon. Ez nem olyan egyszerű, mint elrohanni és mindenféle szívességekért cserébe lázcsillapító orvosságot vagy köptetőt szerezni. - Stevie, beszélj hozzám? - próbálkozom, bár nem bízom benne, hogy választ is kapok. Nem úgy fest, mint aki egyáltalán képes válaszolni, de még ha így is lenne, akkor sem biztos, hogy akarna. És ez még csak nem is feltétlenül a változások számlájára írható, amúgy is szerette a mártír szerepét...
Azt végtelenül sajnálom, hogy a kommlinkbe szánt szavaim negatív hatással vannak rá, még inkább, hogy nem tudom megnyugtatni, csak magamban beszélhetek hozzá (bocs, Steve, megértem, hogy utálod, de sajnos vannak az embernek kötelességei is), viszont ezt muszáj lezárnom, mielőtt a csapat ideözönlene megnézni, hová is tűntem el, vagy felbukkanna az átkozott Shield, vagy bármi egyéb komplikáció lépne fel. Remélem, hogy Natasha meg fogja érteni, hogy komlyan veszi, amikor arra kérem, ne foglalkozzanak velem. (Nem akarom, hogy egy maroknyi idegen elrémissze Steve-et, amikor láthatóan már engem egyedül is alig tud kezelni.) Megmentettük a világot - jobban mondva Tony és az ügynökduó, ha szigorúan vesszük, mi többiek csak a munka kisebbik részét végeztük el az űrlényirtással -, legyen mindenkinek ennyi elég belőlem.
Ha nem, azzal sem tudok mit kezdeni, kiléptem, eltűntem, hagyjanak békén, felejtsenek el. Most Steve-nek van szüksége rám.
A világ várhat.
Steve pedig... ha nem is hagyja, de engedi magát. Lefejtem az ujjait a fejéről, mielőtt a saját haját tépné ki (Krisztusom segíts), és ahogy ölelem, reagál rám. Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, és gyengéden, de határozottan szorítom magamhoz, élvezve még azt is, ahogy az uniformisra markol és kis híján összezúzza a tarkómat az ujjaival, és leginkább, amikor a nyakamba temeti az arcát. Mintha emlékezne, mintha tudná, hogy ez így helyes, így tartozunk össze, így bújtunk össze régen is. (Talán végre elkezd emlékezni...) Nem merek igazán reménykedni, de ezekben a pillanatokban a szívem az örömtől kalapál félre és legszívesebben részeg dalra fakadnék.
Steve itt van. Visszajött. Él.
Magamhoz ölelhetem megint.
Meg akarom csókolni.
Nem mozdulok.
Így is királyi kegyként érzem, ahogy lassan-lassan ellazul az ölelésemben, ahogy a légzése normálisra csillapodik.
Persze ez túl szép, hogy igaz legyen, és naná, hogy elcseszem. Egy pillanatra sem lett volna szabad elengednem, hagynom hogy elhúzódjon, jövök rá, amikor ellenkezni kezd, és ha tényleg önmaga lenne, akkor hagynám neki, akkor meg sem fordulna a fejemben, hogy ráerőltessek bármit, de most úgy érzem, nincs más választásom. Meg kell mutatnom neki, hogy biztonságban van, hogy nem kell menekülnie... mert ez a tiltakozás inkább a csapdába esett vad vergődése, legalábbis az én olvasatomban, semmint tudatos ellenkezés. Ha igazán, minden erejét bevetve küzdene, akkor nemhogy visszahúzni nem lennék képes, de még helyben tartani sem, hiszen kettőnk közül ő az erősebb. Szeretném azt hinni (hitegetem magam), hogy valójában maradni akar, s csak a zavarodottság miatt van ez a kis huzavona... és mintha működne. A folyamatos mantrázásom és a gyengéd érintéseim közepette úgy omlik a karjaimba, ahogy a vaj olvad a serpenyőben, szinte csonttalanul. - Így, jól van, Steve, minden rendben, vigyázok rád, mint régen. Győztünk, már senki sem árthat nekünk - ismételgetem halkan, nyugtatóan, miközben egy pillanatra sem tétlen a kezem, egyikkel tartom, míg a másikkal folyamatosan cirógatom, időnként végigsimítok a fülén, a tarkóján, de alapvetően és leginkább a hajával játszom. (Más a frizurája, mint régen, de ugyanolyan puha és aranyszőke.) Nem tudom nem észrevenni a különbségeket, pedig nem akarok hasonlítgatni.
Egészen addig, amíg meg nem szólal. Megáll a kezem, feszesebbé merevedik a hátam egy pillanatra... aztán észbe kapok, visszalazulok, és folytatom, amit addig, simogatom tovább, és nem emelem fel az arcát a vállamból, mintha minden rendben lenne. Nem ijeszthetem meg. - Bucky vagyok, Steve - emlékeztetem halkan, a torkomba gyűlt gombócon keresztül kényszerítve világra a szavakat. - Miért szólítanál uramnak? - Nem akarom tudni. Nem akarom tudni. Nem akarom tudni. De muszáj megkérdeznem. Muszáj megértenem végre, hogy mi folyik itt, hogy mi történt vele, mert amíg sötétben tapogatózom, addig nem tudok segíteni és újra meg újra hibázni fogok. - És mit gondolsz, mit... - Én is nyelek egy nagyot, mint ő korábban, és nekifutok még egyszer. - Min kellene túlleni? - Olyan egyenletesre és nyugodta igazítom a hangom, amennyire csak lehetséges ebben a helyzetben. Ami valószínűleg nem túl sok. Egyszerűen túl erős a megkönnyebbülés és a hála, hogy itt van, meg a félelem, amit a viselkedése olt a zsigereimbe.
És az egyetlen dolgot teszem, ami eszembe jut, és közben könyörgöm és imádkozom minden szentnek és égi hatalomnak, Szűz Máriának és Jézusnak és a Szentléleknek és bárkinek, aki csak meghallhat egy imát, hogy működjön, hogy ne rontsak a helyzeten. A szívemre vonom, mert az úgyis az övé, mindig is az övé volt. Már azelőtt, hogy én rájöttem volna, talán már azelőtt, hogy megszülettünk volna, valahol a csillagokban vagy azon túl egy kegyetlen hangulatú isten lelket lehelt a csillagporba majd kettéosztotta, és két külön testbe zárta. Mi pedig addig-addig feszültünk a világnak már kiskölyökként is, amíg meg nem találtuk egymást, és helyrezökkent a mindenség abban a pillanatban, hogy összekulcsoltuk a kezünket, és igazán azóta sem engedtük el.
Steve pedig nem mozdul, és nem ellenkezik, és hallgatja a szívverésem, és én egyszerre akarok meghalni az örömtől és a fájdalomtól is, mindkét érzés a mellkasomat szorítja és a szívemet facsarja, de nem érdekel.
- Itthon vagy, Steve. Akármi is történt, akárhol is voltál eddig. Felismered? Itt a helyed. Emlékszel erre? - próbálkozom, halkan, szinte csak a fülébe suttogva a szavakat. - A neved Steven Grant Rogers. Brooklynban születtél, 1917-ben, Sarah Rogers egyetlen gyermekeként. Hat éves korod óta a legjobb barátom vagy - sorolom megint a tényeket, mert mi mást kellene... és akkor belém csap a felismerés, és elhallgatok, hogy másik nyomvonalon közelítsek. Ha igazam van... elmosolyodom megint, és hallatszik is a hangomon. - Az én nevem James Buchanan Barnes, de neked mindig csak Bucky voltam. Rossz volt a füled és nem hallottad a nevem, amikor bemutatkoztam, és elkezdtél Buckynak nevezni, mert valami ilyesminek hangzott a középső nevem, és három évedbe telt, mire végre bevallottad... - idézem fel, és érzem, ahogyan kioldódik néhány csomó a gyomromban és mellkasomban... tele vagyunk ilyen történetekkel. Meleg, otthonos, biztonságos, arcra mosolyt csalós, őszinte történetekkel. És legszívesebben folytatnám, legszívesebben felidézném az összeset, az iskolás korunktól a közös kis zugig, amit béreltünk, de nem merem, mert nem vagyok benne biztos, hogy érdemes lenne arra emlékeztetni, hogyan csókolóztunk először tizenhat évesen, vagy... nem, ez még korai lenne.
És ha soha nem emlékezne erre a részére az életünknek, még azt is lenyelném és elfogadnám. Bármilyen szenvedés lenne, akkor is. Mert az a lényeg, hogy visszakaptam, hogy milyen formában... az már részletkérdés, tényleg.*


NOTES: Awww! This hurts so fucking much! <3

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
Steve Rogers
Admin
avatar

: :




Play by : ✯ Chris Evans
: :
Hozzászólások száma : 67
Csatlakozás dátuma : 2017. Jun. 19.
Kor : 99
Tartózkodási hely : ✯ Top Secret
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :





TémanyitásTárgy: Re: Role reversal AU, Stucky   Vas. Szept. 10 2017, 05:39

2012.05.04. "The Incident" | The Battle of New York, Manhattan, New York City, USA
"It's the things we love most that destroy us,"
+18 A kezét leereszti és ő is oldalra biccenti, én pedig lefagyok tőle megint. Ismerős mozdulatsor - az én mozdulataim pepitában - megismételve. ~Másol? Miért csinálja?~ A fejemet a másik irányba döntöm, de még mindig oldalra biccentve van és felszaladó szemöldökkel várom, hogy erre mit lép. Újra megismétli-e, amit tettem vagy sem. Olyan, egészen olyan mintha gúnyolódni merne... ~Rajtam? Még mit nem!~ Hogy teszek ellene bármit is? Nem. Feleslegesen egy szalmaszálat sem teszek odébb, a személyes preferencia értelmezhetetlen ~Gép vagyok, nem ember!~ a döntéseimet, a cselekedeteimet mindig meghatározott okok mentén hozom meg. De Ő mégis más, ki tud akasztani úgy mint senki más. Érzelmeket ébreszt bennem, érzelmeket amiket nem volna szabad éreznem. Miatta, az ő hibájából mégis átérzem őket. Ez több, mint elfogadhatatlan... ez dühítő.

De az is egy érzés és a programozás nem tűri meg az érzéseket. Egy gép érzésekkel, önálló gondolatokkal hasznavehetetlen. A program pedig megpróbálja helyreállítani a hibákat, de az átírás mindig fájdalommal jár. Hiába tagadom, hiába ragaszkodom a felismert igazságokhoz, ezek mind-mind ütköznek a protokollal.
- Fáj... nem szabad... a fejem... Bucky... segíts... büntetés... érezni... - Összefüggéstelennek ható formában, szinte szavanként préselem ki magamból kínok árán a mondatokat, némelyik össze is keveredik a másikkal és nem egymás után vannak a mondatrészek. Jelenleg léteznem is fáj, nem hogy beszélnem - csoda, hogy képes vagyok rá még egyáltalán és nem vesztettem el az eszméletemet - szívem szerint letépném a helyéről a fejemet is, hogy aztán azt is mechanikusra cserélhessék a technikusok ne csak a kezemet.

Semmivel sem tudok törődni, pedig hallottam a jelentést... vissza kéne mennem a bázisra, mégsem mozdulok. Pedig ott biztosan tudnának valamit kezdeni ezzel a technikusok. De elég ennyi fájdalom, nem akarok még többet, nem akarom a széket. Gyűlölöm. ~Fenébe, megint ezek a fránya érzések?!~ Hullámban önt el a fájdalom, hiába küzdök ellene - mert küzdök ellene, lázadok a protokoll ellen - hogy ne induljak meg. De csupán ennyi telik tőlem, elvégre csak egy egyszerű gép vagyok aki meghibásodott, semmi több. ~Oszoljanak és mindenki menjen a dolgára, nincsen itt semmi látnivaló!~ Suhan át rajtam a gondolat és ha humoromnál volnék, még talán hangosan nevetnék is rajta ahogy Buckynak elmesélem. Vicces volna. Valahol, egy párhuzamos univerzumban, egy másik életben talán el is mesélem neki éppen, nem pedig tűröm hogy lefejtse az ujjaimat a sajgó fejemről. ~Buck, ez nem segít!~ Akarom mondani, de a szó bennem reked ahogy a nevének puszta gondolata is fájdalom cunamit indít útjára a testemben.

Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt végül, amikor már képes vagyok nyugodtabban lélegezni és enyhülnek a tüneteim. Pokoli egy migrén volt az iménti, ha lehet legközelebb kihagynám; de ahhoz tudnom kéne mi váltotta ki és miként előzhető meg a következő "roham" kialakulása. ~Fel kéne keresnem egy technikust...~ Az emberek orvoshoz járnak, ha bajuk van; a gépeket a technikusok tartják karban. Mióta az eszemet tudom számtalan technikusom volt már, hol fiatalabb, hol öregebb... a személyük sosem foglalkoztatott különösebben, mindig kéznél voltak, ha szükség volt rájuk és működésképessé kellett tenni záros határidőn belül. Vissza kéne mennem a bázisra, jelentést tenni; de tudom ha megteszem a büntetésem nem marad el. Nem teljesítettem a küldetésemet, mások számoltak le az űrbéli sereggel. Erre nincs mentségem, az előttem álló férfi nem elég jó indok erre úgy hiszem.

Pedig Ő tehet mindenről. Arról is, hogy felismerem... ugyanolyan, mint a többi: csak hiteget. ~Nem bízhatsz senkiben!~ Figyelmeztetem magamat, de visszatart így nem menekülhetek el; nekem pedig deja vu-m lesz megint a kialakult helyzet miatt. ~Ne! Nem akarom! Édes Istenem és mindenre ami szent! Csak ezt ne! Hát nem gyötört ma még eleget?!~ Nem szólok egy szót sem, a tekintetembe viszont iszonyat költözik. Hiába vergődöm némán, mint valami partra vetett hal... hasztalannak bizonyul a dolog, legalább olyan erős, mint én - ha nem erősebb - esélyem sincsen ellene legfeljebb a fém karommal, esetleg. De nem mozdulok, ahogy hozzám ér gyengéden mintha az idő pillanatába fagyasztana bele az agyamba tóduló ezernyi emlékkép. Emlékszem mindegyik alkalomra, a legelsőtől az utolsóig, mindre.

Úgy játszik rajtam, mint valami hangszeren... mintha ismerne az utolsó rezdülésemig és tudná, hogy mikor mit fogok reagálni. Küzdeni akarok ellene, de végül belátom engednem kell. ~Csak gyorsan végezzünk vele!~ Másban nem reménykedhetek ilyenkor, minthogy kíméletességből gyorsan lerendezi a dolgot. Már, ha szerencsém van. A gyomrom fordul fel a nyugtatásul szánt beszédére, hiszen tudom mi következik mindjárt. ~Mindig ugyanaz a vége...~ Ráadásul a tetőn esély sincs a menekülésre, még nekem is halálos volna levetnem magam innen a mélybe. A testemet talán el tudja lazítani, de az elmém egy pillanatra se hitte el egyik szavát sem. Pont hogy a saját cselekedetei cáfolják meg újra és újra. Megborzongok az érintésétől, újra és újra. Sőt, még jól is esik valami furcsa, morbid módon. ~Létezik, hogy ennyire mazochista vagyok?!~ Ugyanakkor a paranoiám nem engedi, hogy a kis hangnak higgyek, hogy ezt az egészet elhiggyem... akkor sokkal nagyobb lenne a pofára esés a későbbiekben.

Érzem, hogy megáll a keze, hogy merevebbé válik. Hát én is kihúzom magamat, vigyázzba vágva amennyire a testhelyzetemtől ez lehetséges és várakozom. Várom a büntetésemet: egy pofont, bármit. Engedetlen voltam, holott tudom a szabályokat és ezt meg kell torolni. Azonban a fenyítés helyett némi hezitálás után ismét folytatja a simogatásomat, én pedig összeszorított szemekkel és szájjal várom hogy nyilatkozzon miféle büntetést szán nekem az arcátlanságomért. ~Tudom, hogy ki vagy Buck!~ Szeretném felelni, de mégsem teszem és a kérdését is figyelmen kívül hagyom. Csapdát szimatolok és ma már épp eleget hibáztam ahhoz, hogy egy újabbat már ne akarjak elkövetni a többi mellé. A gépek nem hoznak önálló döntéseket, csakis adatokból dolgoznak, előre meghatározott feladatok alapján mérlegelnek a protokollok szerint.

Az utolsó kérdése gondolkodóba ejt, de nem fog kifogni rajtam... Tudom, hogy mit akar; volt már hasonló parancsnokkal dolgom, ő vele sem lesz gond. Némi önállósítást vár, talán túl unalmas neki magának megtenni a következő lépést, esetleg ezzel is büntetni akar. Mindegy, a lényegen nem változtat: nekem kell cselekedni, ezt várja tőlem. Még mindig nem vagyok képes a szemébe nézni, lefelé nézek szigorúan és a nadrágját fixírozom. Végül miután összeszedtem minden lelkierőmet, szó nélkül nyúlok - határozottam ám remegő kézzel - a nadrágja övéhez, hogy megoldjam neki és tegyem a dolgomat: szolgáljam. Ha nem állít meg, akkor a nadrágjába is benyúlok és elővéve a férfiasságát, elnyíló ajkakkal hajolok rá. Elő kell készíteni a terepet...

• • 1024 • Új Zene •  Love  • © • •

_________________
CAPTAIN AMERICA
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
James B. Barnes
Admin
avatar

: :
Play by : Sebastian Stan
: :
Hozzászólások száma : 85
Csatlakozás dátuma : 2017. Apr. 15.
Kor : 99
Tartózkodási hely : on the run
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :

TémanyitásTárgy: Re: Role reversal AU, Stucky   Vas. Szept. 10 2017, 06:52


Captain Barnes & Soldier Rogers


*Fogalmam sincs, mit csinálok. Ami, mondjuk, egyrészt nem meglepő (ilyen helyzetekre nincsenek bevett sablonok), másrészt nem újdonság. Fél életemben ez volt a helyzet, a háborús szituációkban meg különösen. Mondjuk azokban általában mindenki igyekszik meghozni a pillanat hevében legjobbnak tűnő döntést, aztán elviseli a következményeit, mert össztűz alatt rohadtul nem az értelmes gondolatok dominálnak az ember fejében, hanem a túlélés túlélés túlélés ősi ösztöne. Momentán épp nem lőnek rám (még változhat), és elvileg nem is kellene harcolnom, de nem kevesebb adrenalin zubog bennem, mint ha még mindig a chitaurit ölném, csak éppen ezúttal teljesen más kihívással nézek szembe.
Úgyhogy leutánzom ezt a mozdulatát is, és figyelem a reakciót.
Ami semmi jó, sőt, ha lehet még inkább a szenvedés jeleit mutatja, én meg legszívesebben megölném, aki felelős ezért - meg is fogom, csak kerüljön a kezeim közé, lassan és kínlódóan, százszorosan éreztetve vele mindazt, amin Steve láthatóan keresztülmegy miatta -, de ugyanakkor nem ez a legfontosabb prioritás most, amikor itt van előttem kínban a legfontosabb ember az életemben. A szavai... hát, nem tisztáznak semmit, látszólag teljesen értelmetlenek és összefüggéstelenek. De kihallom belőlük a nevem, ami azt jelzi, hogy nekem mondja őket, vagyis magánál van, és ha tudatosan kommunikál felém, akkor kell, hogy legyen értelmük. Csak én vagyok túl lassú és túl ostoba. - Itt vagyok, segítek... - mormolom, de érzem, hogy a pánik kezd elborítani, jeges verítéket csalva elő a homlokomon és meghűtve az ujjaimat, miközben újra meg újra meg újra ismétlem magamban a szavait, és próbálok rájönni, hogy mit tegyek, mit vár, mit akar. - Hogyan segítsek? - bukik ki belőlem a panaszos kérdés, mielőtt sikerülne megacálozni magam. Nem, ennek így semmi értelme; Steve ennél többet érdemel; és én is több vagyok ennél. Megjártam a második világháborút és túléltem hetven évet egy jégtömbben és rohadt űrlényekkel harcoltam, nem foghat ki rajtam egy... fejfájás... rajtam, aki azért lettem olyan rohadt gyorsan őrmester, mert mindig megtaláltam a módját, hogy elvégezzem a feladataimat, hogy segítsem az egységemet... nem, ezt a lehetőséget egyszerűen nem fogadom el, kell lennie valaminek, amivel segíthetek, és isten engem úgy segéljen, meg fogom találni. Próbálok a pánik ellenére lehiggadni és gondolkodni. A kedvesség nem segít, a neveink ismételgetése felesleges - tudja, hogy én vagyok itt -, de akkor...
Nos, végtére katonák vagyunk. Egy próbát megér, amíg ki nem találok valami jobbat. Az arcához nyúlok, hüvelykujjaim az állán, és felfelé billentem a fejét, hogy a szemembe nézzen, miközben megkeményítem magam. (A tekintetemet nem igazán sikerül, abban biztos vagyok.) - Szedd össze magad! Megengedem. Azt akarom, hogy múljon el a fájdalom! - parancsolok rá, a legkatonaibb hangszínemmel, amivel pánikoló bakák fejét csavartuk helyre szükség esetén. (Mindig én voltam a "rossz zsaru", ahogy manapság mondanák a filmekben, a kedvesség és a bátorító szavak Steve-nek jutottak, nekem meg a seggberúgás kötelessége.) Most pedig torkomban dobogó szívvel, és az idegességtől hányingerrel küszködve figyelek, várom a hatást, várom, hogy elérek-e bármit, vagy újabb utat kell keresnem hozzá... mert nincs az az isten, hogy feladjam. Másért is próbálkoznék, de Steve-ért... a bukás egyszerűen elfogadhatatlan. Nem tudom, mi nem szabad, de most már legyen az, és nem tudom, mi ez az egész büntetés, de seggbe lesz rúgva, ha nem marad abba, mert azt akarom, hogy eltűnjön. Még ez a szánalmas kísérlet is jobb, mint hogy zokogva ismételgessem, hogy segítek, miközben ténylegesen nem teszek semmit...

Aztán magamhoz húzom, és meg vagyok róla győződve, hogy jót teszek, hiszen ellazul a karomban, nem? Hiszen megnyugszik a légzése és már nem próbálja a koponyájába vájni az ujjait. Működött. Jobban van. Az én szívverésem is lehiggad kicsit, s ha nem csillapodnék amúgy is, akkor megtenné az, hogy játszhatok a hajával, mint régen. Pokolian hiányzott. És az sem segített a dolgon, hogy egyáltalán nem gyászolhattam az elvesztését nyíltan - nem tudódhatott ki a viszonyunk milyensége a negyvenes években... miután pedig felébredtem, Steve Rogers nem létezett többé a történelem szemében, és az egyetlen Peggyn kívül senki nem tudott róla, hogy ő valaha élt. Ennél kegyetlenebb fricskát nem is mutathattak volna nekünk. De most itt van, és olyan jegek olvadnak fel a belsőmben, amiknek az ottlétével nem is voltam tisztában mindeddig, persze csak azért, hogy más területek fagyjanak be rögtön. Például amiket minden igyekezetem ellenére elér a gondolat, hogy mit műveltek vele és a felelősök égni fognak ezért, és hasonló apróságok.

Ahogy megtorpannak a mozdulataim, ő is azonnal reagál, kihúzza magát, amivel - ismét - nem tudok mit kezdeni, úgyhogy inkább visszahúzom. A gerince olyan egyenesbe vágódott, hogy még nézni is fáj. Steve sosem volt tiszteletlen a seregben, nem volt rest parádézni, ha kellett, de ez a fajta merev hierarchiatisztelet mindig hiányzott belőle. És amikor ilyen karakteridegen dolgokat művel, akkor megint végigborzong a fájdalom a lelkemen, a ki vagy mit műveltek veled hol az én Stevie-m? gyötrelme, amit azonnal követ a szégyen forrósága, hiszen itt van, a karjaim között, visszatérve a halálból is, hogy lehetek ilyen telhetetlen. - Minden rendben, Stevie - motyogom, megnyugtatásul, mielőtt a fontosabb kérdésre térnék, mert legalább azt... tudnom kell, hogy azért még felismer, fenébe a megszólítással, kell hogy legyen rá más magyarázat, mint hogy ne tudja, ki vagyok.
Csendben és türelmesen várakozom, kissé elengedve, amolyan mozgásteret adva, és...
Kis híján felkiáltok, amikor végre megmozdul, de ahelyett hogy a szemembe nézne vagy szavakkal válaszolna, a derekamhoz (???) nyúl - nem is, az övemhez - és sikerül kioldania a csatot, mire az agyam felzárkózik az eseményekhez. Normális esetben imádnám, és a csata utáni hevület levezetése szexszel nem olyasmi, amit bármelyikünk is megvetett volna, de ez most nem az. Ez nem, nagyon nem, olyan nagyon nem, mint ahogy az antarktisz jege sem kemence, hiába éget, és ótejóságosisten, végre megmozdul a kezem, és határozottan lefogom Steve csuklóját, miközben érzem, hogy a szemem csészealj nagyságú és akkorákat nyelek, mint akinek hirtelen nemhogy gombóc, de egy egész rohadt hegy van a torkában. - Nem. Nem. Nem - motyogom szinte mániákusan, háromszor is, és most először hálás vagyok ennek a rohadt habszivacs uniformisnak, amiért egy kezeslábas, amit csak nyaktól lehet lefejteni rólam, és az öv történetesen semmiben sem befolyásolja magának a ruhának az elhelyezkedését. (WC-re menni mondjuk egy kínszenvedés benne, de ez egy másik történet.) Szóval az övtől való megszabadulással csak a kiegészítőimet - fegyvert, tartalék tárakat és hasonlókat - veszítettem, nem a méltóságomat vagy fontosabb ruházatot. - Steve. Tejósiten. Ez nem... én... te tényleg ezt akarod tenni? - makogok, és próbálok értelmes gondolatokat összehozni, mind szóban mind gondolatban, és egyik sem egyszerű. Ez..
Nem helyes.
Abban sem vagyok biztos, hogy Steve tudja, hogy ki vagyok, és mégis hajlandó lett volna leszopni.
Miafene miafene miafene miafene miafene---
Mi a fészkes francot műveltek veled?

Veszek néhány mély lélegzetet, hogy megnyugtassam magam. Nem mintha ne akarnék szexelni a pasimmal, oké? Persze, hogy akarok. De szeretném, ha előbb ő is megérkezne. Fejben is, nem csak testileg. Ilyen fura ízlésem van.
De ebben a pillanatban nem tudnék a szemébe nézni, úgyhogy inkább visszahúzom magamhoz, rá a mellkasomra, hallgassa csak a szívverésemet, ahogy lassan csillapszik az eget verő tempóból, amibe az eseményeknek ez a fordulata kényszerítette. Gondolkozom. Mit tehetnék. Mit tudnék...
És üres az agyam és nem jut eszembe semmi, csak ez. Mert ez a legkifejezőbb, amim csak van: némi csendes, bajtársias, szeretetteljes együttlét. Egyszerű, ritmikus hang, amiben mindketten megnyugvást leltünk egykor. Valami, amit soha senki mással nem tettünk, csak egymással - táncoltunk lányokkal, csókolóztunk lányokkal, részemről még aludtam is lányokkal, de ilyen intim, bensőséges pillanatokat soha nem osztottunk meg senkivel, én csakis vele. (Tudom, hogy ő is csak velem.) És akármi történt, akármi fog még történni, ezzel felvértezve kell keresztülvergődnünk rajta, úgyhogy minden józan ész és jobb belátás ellenére hagyom, hogy a szívdobbanások beszéljenek helyettem - úgyis érte és miatta ver ez az átkozott ketyegő ott a mellkasomban -, és csak azután szólalok meg csendben és olyan halkan, hogy egy pillanatig azt hiszem, csak a szél fog meghallani. - Itthon vagy, Steve. Akármi is történt, akárhol is voltál eddig. Felismered? Itt a helyed. Emlékszel erre? - És várok. Várom, hogy megerősítse vagy tagadja, várom, hogy mondjon vagy tegyen valamit... valamit, ami lehetőleg kevésbé idegel ki, mint a legutóbbi akciója. - A neved Steven Grant Rogers. Brooklynban születtél, 1917-ben, Sarah Rogers egyetlen gyermekeként. Hat éves korod óta a legjobb barátom vagy - sorolom megint a tényeket, mert mi mást kellene... és akkor belém csap a felismerés, és elhallgatok, hogy másik nyomvonalon közelítsek. Ha igazam van... mosolyogni szeretnék, de a korábbiak fényében nem megy, ahhoz túlságosan megöl, hogy a fejemben újra meg újra lejátszódik a korábbi jelenetsor, még miközben beszélek is.  - Az én nevem James Buchanan Barnes, de neked mindig csak Bucky voltam. Rossz volt a füled és nem hallottad a nevem, amikor bemutatkoztam, és elkezdtél Buckynak nevezni, mert valami ilyesminek hangzott a középső nevem, és három évedbe telt, mire végre bevallottad... - idézem fel, és érzem, ahogyan kioldódik néhány csomó a gyomromban és mellkasomban... tele vagyunk ilyen történetekkel. Meleg, otthonos, biztonságos, arcra mosolyt csalós, őszinte történetekkel. És legszívesebben folytatnám, legszívesebben felidézném az összeset, az iskolás korunktól a közös kis zugig, amit béreltünk, de nem merem, mert nem vagyok benne biztos, hogy érdemes lenne arra emlékeztetni, hogyan csókolóztunk először tizenhat évesen, vagy... nem, ez a korábbi készségessége fényében ez a világ legszarabb ötlete lenne. És különben is eléggé lehiggadtam ahhoz, hogy tovább kínozzam magam, bár nem tudom, a szívem meddig fogja még elviselni ezeket a gyilkos adrenalinlöketeket, és szuperszérum ide vagy oda, eléggé biztos vagyok benne, hogy rohadtul el fog vinni egy roham vagy egy gutaütés, ha így folytatjuk. De hát Steve-ért, ugyebár, még ezt is bevállalom. - Amit az előbb... azt miért csináltad, Steve? Magyarázd el nekem, kérlek. - A hangom gyengéd és óvatos, de annyira azért még nem szedtem össze magam, hogy a szemkontaktust szorgalmazzam. Talán majd legközelebb. Persze ha ő történetesen rám akar nézni, nem fogok elfordulni, csak éppen nem keresem aktívan a lehetőséget, tökéletesen jó nekem a mellkasomra húzásával csökkenteni a helyzet kínosságát. Csak azt remélem, hogy megerősíti, hogy emlékszik rám, hogy... nem is tudom, miben reménykedem. Hiszen eltörölni nem tudjuk, ami megtörtént, és ez a pillanat szerintem életem végéig fog kísérteni, ha más nem, a rémálmaimban.
Az pedig, hogy majdnem hagytam megtörténni, pláne.*


NOTES: Awww! This hurts so fucking much! <3

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
Steve Rogers
Admin
avatar

: :




Play by : ✯ Chris Evans
: :
Hozzászólások száma : 67
Csatlakozás dátuma : 2017. Jun. 19.
Kor : 99
Tartózkodási hely : ✯ Top Secret
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :





TémanyitásTárgy: Re: Role reversal AU, Stucky   Vas. Szept. 17 2017, 22:50

2012.05.04. "The Incident" | The Battle of New York, Manhattan, New York City, USA
"It's the things we love most that destroy us,"
A hogy leutánoz ismét, idegesen prüszkölök fel mint valami ló aki próbálja lerázni magáról a rá szálló, idegesítően zavaró legyet. De hiába rázom a fejem, a fájdalom lassan úrrá lesz rajtam, miközben a programozás birokra kel a frissen támadt érzéseimmel.
- Nem... - ellenkezek, mert ezen nem tud segíteni senki sem tud segíteni - a fejem... nem szabad... Bucky... érezni... a protokoll... tilos... nem engedi... emlékezni... - Próbálom elmondani neki, de mintha csomót kötöttek volna a nyelvemre, a fájdalom megbénítja még a beszédközpontomat is, összekuszálva tudom csak időnként kiejteni a szavakat, el-elcsúsztatva, szinte kánonban mondva el a mondatokat. A fájdalom gúzsba köti a tagjaimat, az elmémet, James bármennyire is szeretne nem tehet ez ellen semmit. Ez az én harcom, saját magammal... két én feszül egymásnak ellent bennem: a szabályokat pontosan betartó, parancssorokat követő gép és a tudatára ébredt, emlékező emberi lény.

Ahogy az állam alá nyúlva kényszerít rá, hogy azokba a semmi mással össze nem téveszthetően felhő kék szemeibe rá nézzek ismét megszólal. Hangja ezúttal keményen zendül, kihallani a parancsoló tónust belőle. Nem a parancsnokom ~Miért nem ő a parancsnokom?!~ mégis a kiejtett szavai hatásosnak bizonyulnak. A test, a belé oltott programozás felismeri a feljebbvalótól származó hangtónust és értelmezi a kiadott új parancsokat. A fájdalom pedig mint egy varázsütésre múlik el, úgy gyűröm le mintha egy aprócska akadály lett volna csupán és nem a testem-lelkemet gúzsba kötő veszedelem. Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt végül, amikor már képes vagyok nyugodtabban lélegezni és enyhülnek a tüneteim. Mielőtt bármit mondhatnék már magához is húzott az ölelésébe vonva, s mire lenyugszom ettől a furcsán ismerős-ismeretlen érzéstől ismét kiderül csak hitegetett mindvégig, egészen mostanáig hamis biztonságérzetet nyújtva.

Szabadulnék, de nem lehet. Muszáj alázatosnak lennem, muszáj engedelmeskednem. Hát várakozom, teszem amit elvárnak tőlem. A becenévre megrándulok, mintha végig vágott volna rajtam egy ostorral; aztán gyorsan rendezem a vonásaimat és reménykedem, hogy nem vették észre. Mindig megbüntették, ha neszét vették érzéseket képesek még mindig kiváltani belőlem. Egészen addig, míg meg nem tanultam elnyomni őket olyan mélyre, amennyire csak képes lehetek. Míg már közönyösen, érzelemmentesen fogadtam tőlük szinte mindent. Szinte, mert ez az egyetlen dolog, amit képtelen vagyok kontrollálni és ezt ők is tudják. ~Mi ez egy újabb teszt?!~ Fogalmam sincsen, de bármi is legyen nem bukhatom el. Ez a furfangos parancsnok se fog ki rajtam, nem tud összezavarni annyira hogy ne tudjam mi a dolgom. Érzékelem, hogy feszülten figyeli minden reakciómat és várakozik, hát letérdelek elé és megoldom az övét, ám tovább nem jutok.

Lefogja ugyanis a kezemet, határozottan állít meg és egyértelműen. Nem értem, hogy hol rontottam el, de amikor tagadóan nyilatkozik úgy rezzenek össze tőle, mint egy riadt őz gida. Pláne, amikor az öve és a rajta lévő eszközök csörömpölve hullanak a földre. A kérdése értelmezhetetlen számomra. ~Hogy én mit akarok tenni?~ Akkor merek csak ránézni, amikor elhallgat és azt se sokáig teszem, inkább lesütöm a szemeimet.
- A fegyver eszköz. A fegyver nem érez. A fegyver szolgál. A fegyver engedelmeskedik. - Ismétlem el lassan a megfelelő szavakat, és figyelek. Várok. A reakciójára, az egyetértésére, aminek jönnie kellene. Helyette csak mély levegőt vesz egymás után többször, mielőtt a mellkasára húzna ismét. ~Mi a fene?!~ Nem értem, hogy ez mit jelent. Hiszen épp az előbb fejezte ki világosan, hogy nem kér a szolgálataimból. ~Akkor meg miért vont mégis magához?!~ Értelmezhetetlen számomra, a mögöttes okokra próbálok rájönni ám hiába.

Csak hallgatom a lassan lenyugodó szívverését, ami furcsán ismerős és próbálok rájönni a miértekre. Megkockáztatom azt, hogy emlékezni próbáljak erre is - hátha beugrik valami - ám a belém nyilalló fejfájás hamar elveszi a kedvem a további próbálkozásoktól. Az előbbi migrén bőven elég volt mára úgy érzem. Valami mást kell kitaláljak, csak tudnám mit. Erre nem tért ki a programozásom. Ahogy megszólal, kiszárad a szám és üres lesz az agyam teljesen. Megkövülve hallgatom a szavait, de semmit sem jelentenek... egyedül a nő neve pendít meg bennem valamit ám azt is csak halovány visszhangként érzékelem. Rossz felé tapogatózik, de ő is rájön erre és vált. Az arcom pedig megvonaglik a neve hallatán.
- Bucky... - Suttogom halkan az ismerős nevet, mintha most ébredtem volna álmomból Csipkejózsikaként és végre felismerném, az eddig élettelenül mellettem heverő kezeim pedig belé kapaszkodnak hirtelen.

Nem értem, hogy miről beszél; végül leesik a dolog.
- Azt hittem... - nem, ez így nem lesz jó ~Ezért meg fognak büntetni. Nem formálhatok önálló, saját véleményt!~ korrigálom magam gyorsan, újra fogalmazva a mondatot - tévesen rossz következtetést vontam le, hogy milyen cselekedetet vár el tőlem Uram. - Nem nézek rá, végig a háta mögött az eget bámulom beszéd közben, miközben az ölelésemből is eleresztem és már csak ő öleli a vigyáz állásba vágástól ismét görcsösen merevvé vált testemet. Helytelenül cselekedtem amikor engedély nélkül megérintettem, ezt biztosan nem fogja megtorlatlanul hagyni. - Várom a büntetésemet. - Szólalok meg újra elhaló hangon, alázatosan; amikor hiába telnek a percek, ám semmi sem történik. Arcomat a szégyen pírja festi vörösre, ez ellen nem tehetek semmit; ahogyan a testemen végig futó beprogramozott mozdulatsor is teljesen akaratomtól függetlenül megy végbe ahogy kihúzni próbálom magam a már korábbról ismert sztenderd várakozó pózba.

• • 828 • Új Zene •  Love  • © • •

_________________
CAPTAIN AMERICA
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
James B. Barnes
Admin
avatar

: :
Play by : Sebastian Stan
: :
Hozzászólások száma : 85
Csatlakozás dátuma : 2017. Apr. 15.
Kor : 99
Tartózkodási hely : on the run
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :

TémanyitásTárgy: Re: Role reversal AU, Stucky   Hétf. Szept. 18 2017, 09:16


Captain Barnes & Soldier Rogers


*Steve segíteni próbál nekem. Muszáj erre újra meg újra emlékeztetni, máskülönben aligha sikerülne türtőztetnem magam. Ilyen állapotban látni őt rosszabb számomra, mint ha vörös posztót lengetnének a bika előtt: garantált, hogy előbb vagy utóbb elborul az agyam, aztán meglátjuk, mi marad talpon az elém kerülő dolgok közül, legyenek azok bár élettelenek vagy emberek. Homlokráncolva, erősen koncentrálva próbálok kihámozni valami értelmet a szavaiból, de... nincs sok szerencsém. Próbálok összepárosítani igéket és főneveket, alannyá és állítmánnyá kovácsolni őket. Szégyen vagy sem, de eltart egy ideig, mire úgy hiszem, megtaláltam valamit, amibe kapaszkodhatok. (Mert egyértelmű, hogy Steve azért mondja ezeket, hogy én dekódoljam, azért szőtte bele a nevem és azért vállalja a kimondásukkal járó küszködést.) "A protokoll nem engedi." Gőzöm sincs, milyen protokoll és mit, de nem is érdekel. - Akkor írd felül azt a rohadt protokollt! - vágom rá, ahogy pofán vág a felismerés, és szándékom ellenére haragos kiáltásként szakad ki belőlem a felszólítás. El is szégyellem magam rögtön. - Ne haragudj... - ismétlem magam, ezúttal suttogva, mintha a hangerő visszavétele kiegyensúlyozhatná az iménti kitörésemet, és közben ujjaim az arcát keresik, hogy apró köröket simítsanak a bőrére.
Vagy ez működik, vagy a katonásan kiadott parancs, mindenesetre... működik, és őszintén szólva abban a pillanatban nem is nagyon érdekel, hogy melyik, annyira mélyen átmos a megkönnyebbülés, hogy végre nem eltörni kész merevséggel viszonozza az ölelésemet, hanem egy kicsit képes ellazulni a karjaimban. Vele együtt fújom ki a levegőt, és az én izmaimból is elszöknek a feszes csomók, amiket eddig észre sem vettem. - Jól van, jól van, jól vagy... - motyogom, miközben a haját simogatom és arra koncentrálok, hogy ne bőgjem el magam a megkönnyebbüléstől. Az milyen lenne már. Megalázó. Mindkettőnknek.
A rándulására örömtelen fintorral a hajába mosolygok - bizonyítékot akartam, hát tessék, megkaptam a fájdalmát, remekül csinálod, Barnes, jobb híján magam ellen fordítom a szarkazmust -, és mielőtt azt hihetném, hogy bármi rendben lesz, levágja a maga kis műsorát, és miafaszez, képes ennyivel a feje tetejére állítani az egész világomat. Az én Steve-em, aki mellesleg már attól paprikavörösre váltott, ha beszélgetnie kellett egy lánnyal, csak így simán nekiállt volna a háztetőn. Az én Steve-em, aki zárt körben ugyan a legkreatívabb fantáziával rendelkezett, de aki mások előtt még a szex említésétől is keresztülesett a saját lábán, minden hezitálás nélkül megtette volna. Miafasz kiafene szentségesjézusmária.
Naná, hogy megállítom. Ez nem helyes. Ez nem Steve. Ez... nem tudom, hogy mi, de valami nagyon elcsesződött. Nem érdekelnek a fegyverek, az érdekel, hogy összerezzent a hangomtól, megint olyasmi, amire nem gondoltam volna, hogy valaha látok példát. És amiket mond válaszul...
El tudom képzelni, hogyan kellene lerajzolnia ezt a jelenetet, ha valamelyik ostoba, régi képregényében lenne. Valószínűleg egy majom lenne a főszereplője, az lennék én. És ezeken a paneleken éppen kiténé a szívemet a csápos szörnyeteg és kéjes örömmel ugrálna az összetört darabjain. Pont olyan érzés. Még a tekintetemet sem tudja állni. Visszahúzom, magamhoz, érezni őt kevésbé fáj, mint látni, látni abban a rohadt uniformisban, ami szembeköp mindent, amiért harcolt, ami... Mégis, a kezem a mellkasára csúszik, és érzem a hímzett mintát az ujjbegyeim alatt, önkéntelenül követem a fonal szálait, miközben azon vagyok, hogy visszanyomjam a gyomrom tartalmát oda, ahová tartozik, és ne adjam ki magamból itt és most. Azzano óta nem éreztem magam ennyire betegnek. Úgyhogy percekbe telik, mire meg tudok szólalni.
- Nem. - Magamat is meglepem, milyen tiszta a hangom. A fejemben még mindig egymás kergetik a káoszos, összefüggéstelen mondatok, a lelkemben még mindig ugyanaz az elszörnyedt vihar tombol, de kifelé döbbenetesen összeszedettnek hangzom. Legalábbis a saját fülemnek. Érzelemmentesen üresnek, igen, de összeszedettnek is. Mindent, ami történt itt a tetőn, elemez valahol mélyen a racionalitás bennem, és az információkat, amiket sikerült megszereznem, egyetlen gyöngysorrá fűzi fel, aminek semmi más célja nincs, mint válaszolni a kérdésre: mit kell tennem, hogy helyrehozzam? Ez nem a kapitány céltudatossága: ez az őrmesteré. Nem a parancsnoké, hanem azé az emberé, aki ott hasal a lövészárokban az egységével, és elszánt rá, hogy élve hazavigye őket, kerül amibe kerül. - Ennek itt és most vége lesz. Kinek az eszköze a fegyver, Steve? Kit szolgál és kinek engedelmeskedik? - Nem nézek rá, a horizontot kémlelem, mert az egyszerűbb. A szimbólum az ujjaim alatt, amit még mindig simogatok - azon egyszerű oknál fogva, hogy alatta ott dobog az ő szíve - nagyjából száz százalékosan megválaszolja a kérdésemet, és mégis hallananom kell. - Kinyilvánítom az igényem. - Fogalmam sincs, honnan jön ez az ötlet. De ha irányba állít, bizisten megölök bárkit, akit kell. Azért, hogy Steve mellettem maradjon és lehetőséget kapjak ennek az elcseszettségnek a kijavítására... ennél sokkal többet és sokkal rosszabbat is megtennék. Egészen kicsit eltolom magamtól, azért, hogy megint a szemébe nézhessek. Fogalmam sincs, mi van a tekintetemben: valószínűleg nem az az üresség, ami a hangomban, sokkal inkább a belső viharaimat tükrözheti a pillantásom. - Mostantól hozzám tartozol, és bárkivel megküzdök ezért. - Csak ne vele kelljen, legyen ennyi könyörület a földön, semmi mást nem kérek... bárki mást megölök Steve-ért, de őt nem tudnám... vele nem lennék képes... De azt konkrétan leszarom, hogy mit fog ehhez szólni a Hydra vagy a SHIELD vagy akár a Bosszúállók. Nekem megvannak a magam prioritásai.
Nem imádkoztam már nagyon régóta, talán azóta nem, hogy kikerültem a frontra, de most azon kapom magam, hogy fohászkodom, fogadja el, amit kínálok, és adjon egy esélyt rá, hogy helyrehozzam a dolgokat.

- Igen, én vagyok, itt vagyok - bólogatok, mint kutya a szélvédő mögött, nem tudom - nem is akarom - elkendőzni a megkönnyebbülést, szabad kezem az arcáról a kezére siklik, beborítom az övét, ami végre belém kapaszkodik (nem érdekel, hogy fém, akkor is az ő keze, nem érdekel), és azon kapom magam, hogy könnyek barázdálják a csata füstnyomait az arcomon. Nem rázkódom, nem zokogok, csak csendesen peregnek a könnyeim, és magam sem tudnám megmondani, hogy pontosan milyen érzelem miatt. - Azt hitted, hogy ezt várom el tőled - fejezem be az első verzióval, miután kijavította magát. Remélem, hogy semleges a hangom. Adja az ég, hogy semleges legyen a hangom, mindent megteszek érte. Mire nem jó, ha az ember frissen-ropogósan a második világháborúból jött?! Ott nagyon sok mindent meg lehetett tanulni a kimondhatatlanul szörnyű szituációkról és azok kezeléséről. Azt hinnénk, hogy kellően megerősítettek erre a a helyzetre is, de kétlem, hogy erre lehetséges lenne ténylegesen felkészíteni bárkit. - De ez nem válasz a kérdésre. Azt szeretném tudni, hogy te mit akarsz - teszem hozzá, mert makacs vagyok és hülye és persze nem ismerem fel, hogy ezt mennyire nem kellene most forszíroznom - vagy csak nem akarom felismerni -, és annyira helyre akarom hozni a dolgokat... A megszólítás kérdésére is vissza fogok még térni, de pillanatnyilag kellően lehengerlő a többi is, úgyhogy kivételesen hagyom elsikkadni. Majd. Majd. Lesz rá időnk. Itt maradt. Nem engedem sehová. Hiszen itt a helye! Velem és mellettem! - Mi? Nem- Steve, nem. Nincsen semmiféle düntetés, nem tettél semmi rosszat--- miért kellene megbüntetni? Nem, nem lesz büntetés, jézusom - rázom a fejem, a szavaim összekuszálódva bukkannak elő, de határozottak. És már megint az az átkozott vigyázz, az a fájdalmasan feszes tartás. Sírni akarok. Hoppá, sírok is. Nem tudom, hogy már megint vagy még mindig. Nyitom a szám, hogy megszólaljak, hogy visszahívjam, aztán be is csukom azonnal, a fogaim hangosan csattannak egymáson. Lassan kifújom a levegőt, mielőtt hülyeséget csinálnék, aztán nekifutok még egyszer. - Mit szólnál hozzá, ha visszajönnél ide? Amikor belém kapaszkodtál, az... kellemes volt, ugye? - Próbálkozom. Kérdéssé formálni a kívánságomat, parancsolás helyett lehetőséget kínálni fel... a sok "engedelmeskedés" meg "nem szabad" meg "elvárás" után valahogy még az én sötét koponyámban is rémlik, hogy az utasítások nem egészen ugyanazt jelentik neki, mint nekem. Úgyhogy körültekintőnek kell lennem a szavaimmal.
Nem baj, menni fog.
Most még. De hogy meddig... az jó kérdés.*


NOTES: I won't let you go again. <3

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
Steve Rogers
Admin
avatar

: :




Play by : ✯ Chris Evans
: :
Hozzászólások száma : 67
Csatlakozás dátuma : 2017. Jun. 19.
Kor : 99
Tartózkodási hely : ✯ Top Secret
Csoport :
  • ✯Outlaw/Törvényen kívüli

: :





TémanyitásTárgy: Re: Role reversal AU, Stucky   Szomb. Szept. 23 2017, 23:44

2012.05.04. "The Incident" | The Battle of New York, Manhattan, New York City, USA
"It's the things we love most that destroy us,"
A hogy szinte rám rivall döbbenten nézek rá, mint aki nem hisz a fülének.
- A szék nélkül hogyan írjam felül a protokollokat? - Szalad ki meggondolatlanul a számon a kérdés. - Elnézést. - Teszem hozzá szinte azonnal, fejemet leszegve. Nem merek rá nézni. Engedély nélkül szólaltam meg megint, ráadásul a tudatlanságomról adtam számot, a hiányosságomat önmagam lepleztem le a parancsnok előtt. Mégsem büntet meg, helyette még ő kér elnézést tőlem. ~De miért?~ Nem értem. ~Nem ezt kellene tennie. Meg kellene büntetnie.~ Elemi erővel csap belém a bűntudat és valami mintha átkattanna bennem. Oda se nézve nyúlok az övemre erősített kések egyikéért, hogy aztán fém kezemmel az épbe mélyesszem bele egyetlen, határozott és villámgyors mozdulattal. Pontos, orvosokat megszégyenítő anatómiai ismeretekkel rendelkezek - a megfelelő kínvallatáshoz pontosan kellett ismernem az emberi fiziológiát és annak terhelhetőségét, határait -, hogy hatékonyan tudjam kikérdezni az áldozataimat főleg, ha életben akarta őket látni a HYDRA utána is. Így tudom, hogy hol nem okozok nehezen gyógyuló ám annál fájdalmasabb sérülést önmagamnak. Ezzel a fájdalmasan lüktető sebbel csupán megbüntettem saját magamat, az esetleges későbbi harcok során nem veszélyezteti a küldetésem sikerességét.

Az érintésére megvonaglok először, majd arcom úgy fordítom hogy belesimulva minél több bőrfelületet érhessenek el az ujjai. Ha macska volnék, most látványosan törleszkednék hozzá; de mint hogy nem vagyok, több cselekedetre nem ragadtatom magam ennél. De jól esik, határozottan enyhíti a kezemben érzett fantomlángokat holott hozzá sem ért. Az ölelésére is érdemtelen vagyok, mégis úgy élvezem ki eme perceket mint valami mohó kisgyerek, a másikba kapaszkodva bújok hozzá. Képes volnék jelen helyzetben visszaélni a helyzettel, de mégsem teszem. Valami mintha megállítaná a kezem. Könnyedén fojtó ölelésben részesíthetném, lefegyverezhetném... ám mégsem mozdulok. Pedig nem a parancsnokom. ~Miért nem ő a parancsnokom?~ Visszatérő gondolatfoszlány cikázik át elmémen, hogy aztán visszazavarjam oda, ahonnan jött... elmém sötétjébe. ~Csihadj!~ Szólok rá erélyesebben. Van elég bajom a férfivel, nem érek rá foglalkozni még az egyre erőteljesebben zakatoló csivitelésével is folyton. ~Idegesítő vagy!~

Akárcsak az, hogy a parancsnok megérint újfent. Ezúttal sem fájdalmasan ér hozzám, mégis úgy érzem mintha ezernyi kést vágnának belém. Mert ez túl jó érzés, valami hátulütője biztosan kell legyen. ~Csapda? Teszt?~ Fogalmam sincsen. De jó érzés a mellkasomon pihenő keze, hogy fejem a nyaka és a válla találkozásában pihenhet meg. Nem akarom, hogy vége legyen. Mentálisan pofozom fel magamat, hiszen nem ezért vagyok itt. Nem azért létezem, hogy saját vágyaim, érzéseim legyenek; hanem hogy szolgáljam a feljebbvalómat és a nagyobb jót, az emberiséget minden lehetséges eszközzel. Szavaitól megfeszülök a karjai között, mintha tetten értek volna csínytevés parancsszegés közben. Feszült figyelemmel várakozom mozdulatlanul, hogy mi lesz a következő szava vagy cselekedete. A kérdésére vagyis inkább kérdéseire azonnal, engedelmesen felelek amint meghallom ismét a parancsnoki élt a hangjában. A programozás nem engedi az ellenszegülést, muszáj válaszolnom hiába tudom nem lenne szabad. Hallgatnom kéne mint a sír.

- A fegyver eszköz a parancsnok kezében. Jelenlegi aktív parancsnok: Pierce, Alexander G. Rang: A HYDRA vezetője. 10-es szint, alfa jogosultság. Kódnév: Handler. A fegyver a HYDRÁt és az emberiséget szolgálja, engedelmeskedik a feljebbvalóinak feltétel és gondolkozás nélkül. - Darálom le gondolkodás nélkül, gépiesen a megfelelő szavakat és várok. Figyelek. A reakcióját, a válaszát, hogy rám néz-e. Csak akkor merem bámulni, amikor nem néz rám. Aztán végül csak megszólal, kiszárad a szám és kiürül az agyam. Lefagyott a Windows. Reboot. Időt kérek. Aztán a fogaskerekek ismét mozgásba lendülnek, az akadály - a lehetetlen parancsa, miszerint igényt tart a fegyverre ~Igényt tart rám?!~ lelkendezik az elnyomhatatlannak bizonyuló hangocska egyre hangosabban, hogy megint szétmegy tőle a fejem lassan - pedig tova gördül. A protokoll értelmezi a kérést utasítást és aszerint felelek a kérdéseire. - Új parancsnok: Barnes. James B. Rang: Kapitány, a Bosszúállók vezetője, SHIELD ügynök. 8-as szintű jogosultság. Azonosítószám: 32557038. Kódnév: Captain America. - Nevezem meg gépiesen.

Bár arcom egy másodpercre mintha megvonaglana, de folytatom:
- A fegyver készen áll a felülírásra. - Gyűlölöm a széket, de a protokollok röghöz kötnek, tehetetlen vagyok. - Kalkuláció: 15... 50... 75... 100%. Folyamat elemzése: Feldolgozás alatt... Eredmény: Igény visszautasítva. Indok: Új parancsnok meghatározása helytelen protokoll szerint! Próbálja újra, törlés és újraindítás szükséges! Menetét lásd az eszköz kézikönyvének harminc-harmincnegyedik oldalán. - Fel sem fogom, hogy mit beszélek, mintha katatón állapotban volnék míg eldarálom a mondatokat gépies, élettelen hangon. Tekintetembe hiába néz, amint bekattan nálam a protokoll a korábbi könyörgő, esdeklő tekintetem a múlté lesz és helyette mintha vak volnék úgy bámulok rá magam elé üveges tekintettel, mintha ő ott sem állna előttem. Belül pedig meg akarok halni, forr a vérem, ki akarok törni vagy legalább csak felkiáltani, hogy tudja a felszín alatt még ott van Steve, az ő Steve-je akit oly elkeseredetten próbál elővakarni a felszín alól. De a hangom csupán egércincogásnak hat önnön elmémben - ahogy mindig - és ajkaim némák maradnak, míg a Katona ismét rám ripakodik visszatuszkolva a sötétbe, a mentális cellám börtönének félhomályába.

Olyan mintha álomból ébrednék. Csak bámulom a kezeinket, ahogy egymásba fonódnak. Olyan hihetetlen ez az egész. Hogy túlélte ő is. ~Na várjunk csak! Neki nem halottnak kéne lennie?!~ Vagy legalább öregebbnek.
- Azt hittem meghaltál... - Lehelem panaszosan, még mindig belé kapaszkodva. Muszáj, különben nem tudom elhinni, hogy annyi év szenvedés után tényleg itt van és nem az elmém egy újabb tréfája, a HYDRA kegyetlen játéka csupán az egész. Félek, ha eleresztem kiderül, hogy csak egy jól megkoreografált álomkép volt és felébredve a hűvös cellámban találom magam ismételten a HYDRA bázisán két küldetés között. ~Egyáltalán tudok én még álmodni?!~ Szánkázik át az újabb gondolat a sötétből és távozik a semmibe elenyészve, válasz nélkül. Nem tudom, hogy van-e erre válasz és mi volna az. Teljesen össze vagyok zavarodva, csak mert felbukkant. A hangtónusától függően csapongok a parancsnok és közte, mintha nem tudnám eldönteni hogy Bucky melyik is valójában számomra. ~Mindkettő? Csak az egyik? Egyik sem?~

Megrándul az arcélem, ahogy semlegesen jelzi lebuktam előtte. ~Fene ebbe a furfangos parancsnokba, csak fogást talált rajtam?!~ Ijedtség lesz úrrá rajtam, miközben elkezdem felkészíteni magam lélekben az érkező fájdalomra. Mert hibáztam és ezt meg kell büntesse. Ki kell irtsa belőlem még a magját is az efféle gondolatoknak, kínnal és vérrel. Ha az eddigiek nem is irányozták elő a széket, ez most garantáltan az újraindítást kellene eredményezze. Kellene, merthogy ismételten nem a protokollok szerint cselekszik... egyenesen szembe megy velük. ~Mi a fene?!~
- Én... nem értem... Uram. - Felelem lassan, kimérten és megfontoltan. A parancsnok a szemem láttára hullik darabokra és rúgja fel a hierarchia szilárd alapjait már sokadszorra, miközben kezemben újra felvillan a penge döfésre készen. Muszáj megbüntetnem magam az engedetlenségemért újfent ha ő nem fogja.
• • 1068 • Új Zene •  Love  • © • •

_________________
CAPTAIN AMERICA
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
Sponsored content




TémanyitásTárgy: Re: Role reversal AU, Stucky   

Vissza az elejére Go down
 
Role reversal AU, Stucky
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Marvel Universe :: Egyéb játékok :: A Váz-
Ugrás: